Julio Carrasco Bretón: a muralizmus és ami mögötte van – Interjú

Juilo Carrasco Bretón a mexikói muralizmus képviselőjének kiállítása február 21-én nyílt meg a Budapest Galériában, ahol az a falfestménye is megtekinthető, amelyet Budapest városának ajándékozott a művész. A Kitekintő Latin-Amerika rovatának a Mexikói Nagykövetséggel való együttműködés keretében lehetősége nyílt egy interjút készíteni a festőművésszel.

Mikor kezdett el festeni?

A festő élete akkortól kezdődik, amikortól galériában állít ki. Tizenegy évesen kezdtem el festeni, de huszonhárom éves voltam, amikor megnyílt az első kiállításom. Immár negyven éve, hogy kiállítok. 1974-óta készítek falfestményeket.

Van saját filozófiája a festészetről?

Mindig is úgy hittem, hogy a festmények egyfajta látásmódot hoznak létre. Az elmélkedéssel arról a munkáról, amit valaki készít, kialakul egy magyarázat, ami közeledik a filozófiájához. Igen, van filozófiám, azt gondolom, hogy a művészet a megismerés útja, ami nem kettőzi meg a tudományos vagy filozófiai megismerés funkcióját hanem amellett, hogy magába foglalja bizonyos formában, olyan, mint a megismeréshez vezető út, és a nézőnek ad egy módot, ahogy az életet szemlélje. A vászonfestményeim témája az ember, vagyis a filozófiám humanista.

Az évek során a több mint ezer képen, amelyet festettem, technikától függetlenül az érzelmeket, az érzéseket, emeltem ki, hogy hogyan lehet érezni az életet, a természetet, volt misztikus részük is, erotikus, a lelkiállapotok megértésének a keresése, a lelkiállapotok egész sora, a melankóliától, a szomorúságtól, a boldogságig, különböző kapcsolatokon át. Amelyek lehetnek szerelmi, baráti, családi kapcsolatok, a társadalommal való kapcsolat és a természettel való kapcsolat, de ki szeretném emelni a kozmosszal való kapcsolatot is. Vagyis az ember megpróbálja kifejezni magát a színeken a formákon keresztül, előidézve azt az érzést, ahogy ő maga érzékeli az univerzumot.

Három különböző tudományterületen folytatott tanulmányokat, ezek hogyan jelennek meg a festészetében?

Igen, vegyészmérnöki diplomát szereztem és közben tanultam festészetet, mert a családom azt szerette volna, hogy legyen egy másik szakmám is. De imádtam a festészetet, ezért mindkettőt tanultam. Az egyiket a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetemen (UNAM) a másikat pedig egy műteremben, négy éven át, egy legendás mestertől, az egyetem festészeti iskolájában, amelyet San Carlosnak hívtak. Abban az időben a legtöbb művészeti iskolának szentek neveit adták, attól függően, hogy mi volt annak az államnak a vallása, ahol épültek. A másik pedig a filozófia master volt a filozófia tanszéken, amit nem fejeztem be. De mindez egy háromszögű látásmódot adott nekem, a tudomány, a művészet és a filozófia között, elégedett vagyok emiatt, mert a véletlennek és saját kíváncsiságomnak köszönhetően megadatott az a kiváltság, hogy a dolgokat összetettebb módon lássam. Például a falfestmények esetében mivel vegyészmérnöknek tanultam, két évtizede sikerült kifejlesztenem egy olyan technikát, hogy egy polimerizált anyagra festek, nem pedig közvetlenül a falra.

Amikor régebben falfestményekről beszéltek, akkor a freskókat értették ezalatt, de manapság az országok többségében már sok évtizede nem festenek freskókat, mert az egy régi technika, noha tartós. Az akvarellt használják, én pedig feltaláltam egy másik módszert, amellyel egy összetekerhető anyagon lehet dolgozni, amelyet később rátesznek a falra, így nem kell a helyszínen festeni, hanem egyik napról a másikra megjelenik egy falfestmény az épületen. Az UNAM-on 14 éven át tanítottam is, fiatalon kezdtem órát adni, a kémia tanszék telített volt, ezért a matematikát oktattam, nagyon szerettem. Ott fedeztem fel Pergai Apollóniosz V. századi görög matematikus munkásságán keresztül, a görög geometriában, a kúp fejlődését, ami egy új alkotási módszerre inspirált. A kúpon keresztül kitágítottam a teret, mintha a felszín egy rugalmas anyag lenne, aminek ha a közepét nyomjuk, akkor szélesedik, így alkottam a legtöbb Mexikóban és külföldön kiállított falfestményemet. 

Mi a legfontosabb, amit Don Lino Picaseńo y Cuevastól tanult?

Legendás mester volt. A tanáraimnak köszönhetem azt, aki most vagyok. Például, a kémia szakdolgozatom vezetője egy nagy mexikói atommagkutató volt, az egyetemen egy művet is elneveztek róla. A másik tanárom, szintén a kémia tanszéken, hatalmas történelmi ismeretekkel rendelkezett, a polimerekről és a műanyagokról oktatott. A festészet mesterem, Don Lino Picaseńo y Cuevas, nagyszerű ember volt, még 92 évesen is tanított. Diego Riverának is ő volt a mestere. Én akkoriban 21 éves voltam, kiváltságosan éreztem magam. Ez a nagy „öreg” a San Carlos könyvtárát 50 éven át igazgatta, vagyis egész életét egy tevékenységnek szentelte, és 92 évesen még hasznosnak érezte magát, már nyugdíjas volt, de festészeti műhelyet üzemeltetett. Nemcsak a rajzra, a festésre és a megfigyelésre tanított, hanem amikor a társaimmal festettünk, művészettörténetet is oktatott nekünk. A 19. század végén született, és az impresszionizmust képviselte, nagy tudású ember volt. Akkoriban a művészet tanárok olyanok voltak, mint régen az orvosok, átfogó tudással rendelkeztek. Don Lino Picaseńo építészként is tevékenykedett.

Milyen a muralizmus helyzete a mai Mexikóban?

A mexikói muralizmusnak voltak csúcspontjai és mélypontjai. A muralizmus hivatalosan 1921-ben kezdődött, Dr Atl (Gerardo Murillo) munkáival, majd sok művészt meghívtak, köztük Diego Riverát, Orozcot, Siqueirost, Gormant, O’ Higginst, a sor végtelen. A muralizmust José Vasconcelos, oktatási államtitkár lendítette fel, a Mexikói Forradalom után, nemzeti hadjáratra buzdította a művészeket, annak érdekében, hogy erősítsék az ország identitását, ami azt eredményezte, hogy még azoknak is, akik ellene voltak, el kellett fogadniuk, hogy a mexikói nemzet történelemről alkotott képe a muralizmusnak köszönhető, nem a festészetnek. Ezáltal tudták elképzelni a hősöket, anekdotákat, legendákat.

A múlt évben alkottam egy művet a május 7-i csata 150. évfordulójára, a csatában a francia hadsereget legyőzte a jóval szervezetlenebb, de bátrabb, logisztikailag ravasz mexikói sereg. Egy helyi kormány kért fel a mű elkészítésére. A kortárs muralisták nagy része mindig hátat fordít a frissebb történelmi eseményeknek, ezért inkább olyan régi hőstettekről festenek, amelyek nem keverik bajba őket. Amikor egyszer megkértek, hogy fessek egy forradalom utáni eseményről, ki akartam törni, ezért Adolfo López Mateos elnökségét választottam, egy olyan falfestmény volt, ami a jóról és a rosszról egyaránt beszélt, nem pedig tündérmese. Adolfo López Mateos idején Mexikó elérkezett a gazdasági értelemben vett „desarrollismo” csúcsára, ez volt az egyetlen időszak, amikor a peso stabil volt, elosztották a javakat, több szociális intézmény, amelyet létrehoztak sokáig fennmaradt. Bátorkodtam egy a 20. század második feléből való történetet festeni. A muralizmus születése után, 1921-től, a 30-as, 40-es, 50-es évekig jelentős volt, sőt még David Alfaro Siqueiros idején is, amikor létrehozta a Polyforum Cultural Siqueirost, ami nem kormánykezdeményezés volt, hanem egy vállalkozó támogatta. Életének legfontosabb pillanatában, különös módon, mivel Siqueiros eszméi szemben álltak a vállalkozókkal.

Siqueirost ismertem, és nagyon szerettem, noha egyszer találkoztunk, azt mondta, hogy nincs más út, mint a miénk. A dolgok nem így mennek.  A muralizmus elszenvedte a kormányzó csoportok harcait, az éppen aktuális kormányzat látásmódja befolyásolja a kulturális tevékenységet. A ’70-es években létrejött az ún. elszakadás mozgalom, a fiatalok a muralizmus ellen voltak, mert az már túl hivatalossá vált, és elvesztette a varázsát, azonban ez a csoport végül maga is feloszlott. Mexikó egyetlen kulturális mozgalma, amit külföldön elismertek, a muralizmus, másrészt mexikói festőknek megközelítőleg 100 falfestménye van világszerte. Nagyon érdekes, hogy van ilyen fajta mexikói örökség a világ különböző részein.

A muralizmus csúcs- és mélypontjait az eredményezi, hogy a kormány mennyire támogatja, másrészt a muralisták, köztük néhány volt kollégám is, nem készítettek új terveket, hanem a régi ötleteket, formákat használták. Én ahhoz a generációhoz tartozok, akik úgy gondoljuk, hogy a muralizmust meg kellene újítani. A muralizmus a közösségi érzést fejezi ki, míg a vászon festmények belsőségesebbek. Én mindkettőt értékelem, ezért olyan vagyok, mint egy cirkuszi artista, aki két lovat ül meg, és eddig még nem esett le. Sajnos a kritikusok többsége új útra lépett, három csoport érdekeit tartják szem előtt, a milliomosokét, egy vagy két galériához kötődő megbízottakét, és kettő vagy három művészét, akiknek a képeit eladják, így a művészetnek nincs gyümölcse, a művészetnek szabadnak kell lennie, azonban a piac által diktált gazdasági érdekekhez kötődik.

Mik a feladatai azokban a szervezetekben, amelyeknek a tagja? Fontosnak tartja ezt a tevékenységet?

A muralisták többsége mindig aggódik a társadalomért, így én is fontosnak tartom ezeket a feladatokat. Az indivídum ugyanolyan fontos, mint a társadalmi lény. Problémák adódnak, ha ez az egyensúly felborul, és egyik a másikon felülkerekedik. Művészként elégedettséggel mondom, hogy vagy velem született, vagy az oktatással, vagy a családi befolyással, de van egyfajta társadalmi érzékenységem. Hat éven át voltam a Mexikói Képzőművészeti Társaság elnöke, aminek hatására, először a szerzői jogok kérdését értettem meg. Felfedeztem, hogy a művészek többsége nem ismeri a szerzői jogokat és nemcsak a művészek, hanem gyakran maguk a kormányok sem, nem alakult ki a szerzői jogvédelem kultúrája.

Később a Képző, Grafikus és Fotó Művészek Nemzetközi Tanácsának elnöke voltam, ami nagy tapasztalatot jelentett. Akkor rájöttem, hogy nemzetközi szinten sok tennivaló van és voltak olyan dolgok, amiket sohasem tettek meg, például a latin-amerikai művész társaságok még teljesen tapasztalatlanok, nagyon kicsik és kevés a művészek létszáma, a szerzői jogok tiszteletben tartása sem teljesül. Kétszer töltöttem be ezt a tisztséget, tetszett, mert ez volt az első alkalom, hogy egy latin-amerikait választottak elnöknek. A nemzetközi szintű helyeket sok esetben főként európaiak, észak-amerikaiak töltik be, nem latinok.

Azok közül a falfestmények közül, amelyeket mexikói intézmények számára készített melyik áll önhöz a legközelebb?

Úgy gondolom több is van. Amit a Képviselőháznak festettem, főként azért, mert a protokoll bonyolultabb volt, mint elkészíteni magát a falfestményt. Egy murált középületre festeni nagyon bonyolult. A másik, amit Monterrey város önkormányzatának készítettem, a kiterjedése miatt, száz négyzetméter. Ezen a festményen Nuevo León történelmét dolgoztam fel. A falfestményeim témája nemcsak a társadalom, a politika, hanem a történelem, a filozófia, az erotika, készítek ökológiai témájú falfestményeket is. Amit a Képviselőháznak készítettem egy ökológiai látomás, egy figyelemfelhívás, sok éve, hogy lelepleztem, 1997-ben.

Van egy másik falfestményem, ami geometriai absztrakció, egy hotelen van. Száz négyzetméter. Számomra nagyon fontos volt ez a festmény, nemcsak az ikonográfiai rész miatt, hanem mert sokat kutattam annak érdekében, hogy bemutassam  az absztrakt geometriai formákat. Nemrég fejeztem be egy művet, Quintana Roo állam történetéről. A Mexikói Köztársaságban két terület volt, aminek a népessége 80 ezer alatti, ezért később kapott állami rangot. Quintana Roo egy fiatal állam. A helyi kormány kért meg, arra, hogy készítsek egy művet az identitásának erősítése érdekében. Nagyon vonzó volt, mert már előzőleg is megpróbáltam megismerni a Mexikói Köztársaság minden egyes államának helyi történelmét. A kutatás során a párom is segített, a mezoamerikai népektől indultam, egészen napjainkig és ezt a kutatást egy falfestménnyé alakítottam. Egy falfestmény a különböző részek egységéből jön létre. Ez a mű idén, egy cancúni hotelre fog kerülni.

Ami a Budapesti Fővárosi Önkormányzatnak ajándékozott falfestményt illeti, a mű ötlete Isabel Téllez Rosete nagykövetasszonytól származik, hozzá nagy barátság fűz. Azt kérdezte, miért nem készítek egy olyan művet, ami a mexikói népekkel kapcsolatos, ami az őslakosok önkifejezéséről szól. Innen eredt a falfestmény ötlete, ami végül az én képzetemet mutatja be a mexikói textilművészetről. Amikor mexikói textilekről van szó, azok nem mindig ősiek. Mexikó spanyol kolónia volt és a mexikói nemzet két nép keveredéséből jött létre. Azért mondok népeket, mert Mexikónak nagyon jelentős civilizációi voltak, nemcsak a maya a tolték vagy a tehotihuacáni. A falfestmény egy részét Bretagne-ban, a másikat pedig Mexikóban készítettem, különbözik az eddigiektől, mert nem figuratív, a textilek formája inspirált, ugyanakkor nem másolásról van szó.

Ennek a falfestménynek a célja, hogy megismertesse a mexikói indián kultúrákat?

Igen, mert mostanában van egy dolog, amit megfigyelek Magyarországon és más nemzeteknél is, azt hiszem nem tévedek. Van egyfajta szükség arra, hogy megvédjék azt, ami a sajátjuk, mert a globalizáció lerombol, és elvész az identitás. Mexikóban 384 indián nyelv volt mára csak 62 maradt, egyiküket 92 ember beszéli, vagyis 62 kultúra, mert egy nyelv, az egy kultúra. Igen, az alapötlet az volt, hogy megvédjem ezt az identitást, megmutatni, hogy hogyan alkotnak más nemzetek.

Azt olvastam, hogy Franciországban él.

Igen, több időt töltök Franciaországban, mint Mexikóban.

Ez megjelenik a művészetében?

Azt hiszem igen. Fontos, hogy ne veszítsem el az identitásomat, a gyökereimet, Mexikóban születtem, de világpolgárnak vallom magam és ezért nyitottnak kell lennem. Fontos az egyensúly, hogy a világot úgy szemléljem, mint az egyik lakója, ugyanakkor ne veszítsem el a származásom iránytűjét. A műveiben van valami, ami a majáktól, az olmékoktól származik. A formákkal való kísérletezés során gyakran megtalálom az univerzális megnyilvánulásokat. Ez az azonosság és a többség, az egység és a különbözőség közötti egyensúly.

Mennyire távolodik el a mexikói politikai eseményektől, milyen őket messziről látni?

Nem nézem őket távolról, távolról és közelről figyelem őket. A világszemléletem dialektikus. Nem tudok eltávolodni Mexikótól, és ugyanakkor a világtól sem, vagyis ebben az esetben Franciaországtól. Számomra nagyon nyilvánvaló, hogy muralistaként a célom Mexikó, Mexikó képének erősítése, és ez nem része egy felszínes filozofálásnak, hanem mély elmélkedés. Mexikónak dolgozom, nem a kormányak. Úgy gondolom, még sok tennivaló van. Mexikó jelenlegi helyzetével kapcsolatban van egy probléma, amit már Octavio Paz, mexikói költő is említett, ami a közerkölcs, ez nyilvánvaló.

Úgy gondolom, hogy a fiatalok generációja dolgozik azért, hogy megváltozzon, az aminek meg kell, hogy nagyobb demokrácia legyen, a közszolgáltatások átláthatóbbak legyenek, hogy jobban tiszteletben tartsák a véleménykülönbséget. Mexikó képét az elmúlt években az erőszak homályosította be, ez vitathatatlan, már nem lehet eltakarni. Művészként mindig aggódással figyeltem a történéseket, számomra fontos, hogy az országom helyzete jobb legyen. Nem elvont értelemben, hanem, hogy a társadalom helyzete javuljon. Mindig tisztelettudó voltam a kormánnyal szemben. Szintén Paz mondta, hogy „távol kell maradni a palota kertjeitől”. Én készíthetek műveket, falfestményeket, de egyfajta távolságot tartok a kormánnyal, ez fontos, mert ha nem, akkor elveszteném a függetlenségemet.

Igen, úgy tudom, hogy idáig egyik intézménynek sem volt az ösztöndíjasa.

Nagyon függenék attól, akitől az ösztöndíjat kaptam, és nem fejezhetném ki szabadon a véleményemet. Ezidáig mindig kimondtam a véleményem, néha erős volt, de mindig tisztelettel, csak ez engedte meg, hogy előrébb jussak, egy dolog a kritika és másik a sértés. Úgy gondolom, hogy minden művésznek a szabadságot kell keresnie, és nem a feltételeket.

Már tudja a következő művének a témáját?

Igen, már elkészült a fele, egy másik államról festem. Nem tudom, hogy itt is úgy van-e, de Mexikóban sok hősről nem tudnak az emberek. Én nagyon szeretem Benito Juárezt, véleményem szerint ő a modern mexikói állam megalapítója, rajta kívül egy jó elnöke volt Mexikónak, Lázaro Cárdenas. Most Hidalgo államról festek, a célom az volt, hogy minden államban tiszteletben tartsam a helyi hősöket, akik néha sötétben maradnak a nagy csillagok mögött. Hidalgo államot Juárez hozta létre, egy képviselő tanácsára, a nevét a függetlenségi háború hőséről kapta. Nagyon érdekes a tanulmányozása. Ismerem a helyi történelmet, de nem az egészet.

Minden alkalommal, amikor falfestményt készítek, például Hidalgo esetében, rájövök a tudatlanságomra, felfedezek 2-3 személyt, akiknek ismerem a nevét, de nem az életét. Amikor lefested őket, például amikor valaki egy nőt fest, meztelenül, vagy ruhában, és észreveszi, hogy van egy anyajegy a testén, akkor azt is megörökíti. Vagy ruhában, lefesti az eleganciáját, vagy amikor arcképet fest és felfedezi az illető valódi vonásait. És amikor valaki falfestményeket készít igazán elgondolkodik ezeken az embereken, milyenek voltak, hogyan éltek, felfedezi az arcvonásaikat, hogy milyen lenne a jellemük, ideges természetük lenne, energikus, stb. Hidalgo esetében felfedeztem egy személyt, akit sokan nem ismernek, a neve Abundio Martínez. Láttam egy fényképet róla, és külsőre nagyon csúnya volt, de a lelke nagyon szép. Hidalgoból származott és nagyon tisztességes volt, keringőket komponált, a német tengerészet átvette az egyiket és a himnusza lett. Sok mexikói nem ismeri őt, ezért úgy döntöttem, hogy megmentem.

Ez az első alkalom, hogy Magyarországra látogat?

Nem, ez a negyedik  alkalom. Néhány hónapja voltam itt, hogy megnézzem, hol lesz a kiállítás. 1994-ben is idelátogattam és 1983-ban. Különböző korszakokat láttam, többet, mint amit egy hét alatt, vagy négy nap alatt lehet látni, de valamilyen formában ez lehetővé tette számomra, hogy legyen egy képem, mert egy országban lenni nem olyan, mint megnézni róla egy filmet, vagy olvasni róla egy könyvet. Fontos belélegezni a levegőjét.

Milyen a benyomása Magyarországról?

A kevés alkalom alapján, amit itt töltöttem, az a benyomásom, hogy a fiatalok sokkal felkészültebbek, mint Európa más országaiban. Ezt akkor lehet érzékelni, amikor valakinek már van viszonyítási alapja arról a helyről, ahova látogat. Most például sokkal többen beszélnek angolul, mint régebben. Múlt évben, amikor jöttem már felfedeztem a különbséget. Ez az amit láttam, persze megyéről megyére kellene járnom, de az a benyomásom, hogy van társadalmi tudat. Lehet, hogy gazdasági válság van, de most melyik európai országban nincs az, vagy melyik latin-amerikai ország nem szenved válságtól, maga az Egyesült Államok is krízisben van. Ez az ország előre tart, vannak nemzetek, amelyek akaratukon kívül visszafelé fejlődnek.