Latin-Amerika 2012: nagy fordulatok és meglepetések

2012-ben a latin-amerikai országok vezetőinek több kihívással is szembe kellett nézniük: egyrészt a GDP-növekedés mérséklődésével, másrészt a sztrájkokba és tüntetésekbe forduló társadalmi elégedetlenséggel.

A válság hatásai

Az európai recesszió, az Egyesült Államok pénzügyi-gazdasági bizonytalanságainak, valamint a kínai kereslet mérséklődésének hatásai 2012 második felére már Latin-Amerikában is érezhetővé váltak. A válságra adott válaszok alapvetően két csoportba sorolhatóak, a gazdaságtörténeti szempontból már ismert protekcionista, illetve szabadkereskedelmi vonalra: előbbihez tartozik például Argentína és Brazília, amelyek szigorú eszközökkel védik belső piacaikat; míg az utóbbiak között található például Mexikó, Chile, Peru vagy Kolumbia, akik a liberálisabb piacfelfogásban hisznek, s attól várják a válság elkerülését.

Mindkét csoportra jellemző, hogy a nyugati országok válsága az Ázsiával való külkereskedelem fokozása felé tereli őket, így 2012-ben több latin-amerikai vezető is látogatást tett a kontinensen: Sebastian Pińera chilei, Juan Manuel Santos kolumbiai, Ollanta Humala perui, és Raúl Castro kubai elnökök is mind látogatást tettek valamelyik kelet-ázsiai országban a gazdasági és pénzügyi kapcsolatok megerősítése érdekében (Latin-Amerika egyébként teljes külkereskedelmének körülbelül 21 százalékát bonyolítja le Ázsiával).

A júniusban, Mexikóban tartott G-20 csúcs pedig kedvező alkalmat kínált Wen Jiabao kínai miniszterelnöknek, hogy ellátogasson a Mercosur-országokba. Az első Latin-Amerika-ASEAN Fórum után, októberben pedig megtartották a VI. Kína-Latin-Amerika csúcsot. A sorból azonban nem maradhat ki Európa sem, ugyanis 2013 január végén tartják a közös Európai Unió – CELAC csúcsot.

Az Amerika-közi kapcsolatok kerékkötői: Kuba és Falkland

A válság során alkalmazott kereskedelempolitikai intézkedések az áprilisi Amerika Csúcson is napirenden szerepeltek, s a két szemlélet ott is jelentős nézeteltéréseket hozott felszínre. Közös nyilatkozat azonban nem emiatt nem született, hanem a résztvevők eltérő véleménye miatt Kuba, illetve a Falkland-szigetek ügye kapcsán. A latin-amerikai államok azt szeretnék, hogy a következő, 2015. évi panamai csúcson már Kuba is részt vegyen, míg az Egyesült Államok és Kanada továbbra is ellenzi azt, s kitart az addigi követelmények mellett.

Sőt, a csúcsot követően, szeptemberben Obama egy évvel meghosszabbította a kereskedelmi embargó hatályát, azonban a júliusi enyhítés fenntartásával: akkor ugyanis újraindult a vízi áruszállítás Miami és Havanna között. Kuba azonban szigorított: az odautazók maximum 30 kg-os csomagot vihetnek be vámmentesen a szigetországba, a külföldről érkező postai csomagok esetében pedig ez a határ 3 kg-ot jelen; négy év kihagyás után pedig ismét bevezették az importélelmiszereket sújtó adókat. Novemberben viszont bejelentették, hogy megkönnyítik az illegális kivándorlók hazalátogatási lehetőségeit. A gazdasági nyitás kapcsán pedig úgy tervezik, hogy 2015-ig fokozatosan megszüntetnek 110 ezer munkahelyet az állami vállalatoknál, valamint külföldi partnerekkel kutatnak kőolajlelőhelyek után a kubai partoknál, s számos brazil befektetést irányoztak elő a cukorgyártás, a kikötőépítés és az energiaipar terén.

Visszakanyarodva a kolumbiai Amerika-Csúcs napirendjéhez, elmondható, hogy Barack Obama amerikai elnök ezúttal sem állt elő hosszú távú Latin-Amerika stratégiával, vagy együttműködési tervvel, csupán a kábítószer-kereskedelem és a szervezett bűnözés elleni küzdelemben értek el eredményeket a csúcson.

Falkland, és ami mögötte van

Argentínának továbbra is vesszőparipája a Falkland-szigetek hovatartozásával kapcsolatos vita, de nem is annyira a nemzeti önérzet, hanem az ország gazdasági fejlődését korlátozó energiaproblémák miatt. A dél-amerikai ország az 1982-es falklandi háború elvesztése óta nem tud belenyugodni abba, hogy a partjaitól 550 km-re fekvő szigetcsoport (Las Malvinas) – amelyet túlnyomó többségben a britek leszármazottai laknak – a mai napig az Egyesült Királyság fennhatósága alá tartozik, annak saját kormányzású, tengerentúli területe.

A konfliktus igazi mozgatórugója a sziget birtoklásának stratégiai jelentősége volt: úgy gondolták, hogy földrajzi fekvése miatt „tulajdonosa” akár még az Antarktisz jegének egy szeletére (valamint az azalatt rejlő ásványkincsekre – igaz, az 1959-es Antarktisz Egyezmény egészen 2048-ig megtiltja a földrész ásványkincseinek bányászatát) is jogot formálhat a későbbiekben. Emellett az akkori argentin katonai junta egy sikeres háborúval kívánta visszaszerezni elvesztett hitelét, elterelve a figyelmet a komoly gazdasági problémákról, és természetesen a „piszkos háború” bűntetteiről.

Később, 1988-ban azonban a Falkland-szigetek partjainál is tengeri olajmezők fedeztek fel, s 2010-ben Desire Petroleum nevű brit cég megkezdte az északi partok előtt a kitermelést, ami ugyancsak felkorbácsolta az argentin indulatokat. Argentína ugyanis mind a földgáz, mind kőolaj terén ellátási problémákkal küzd: 2006-ban még a chilei földgázexportját is leállította saját energiabiztonságának megőrzése érdekében, 2010-ben pedig energiaexportőrből nettó importőrré vált az ország, s közel 10 milliárd dollár értékű behozatalra szorult – történelmében először. Ezért 2012 folyamán a Kirchner-kormány nyomást gyakorolt (mind a hazai, mind a külföldi) olaj- és gázipari cégekre annak érdekében, hogy azok minél többet fektessen be a kitermelésbe és finomításba, mivel a növekvő import rontja az argentin külkereskedelmi mérleget.

Tavasszal sor került az ország legnagyobb olajvállalatának, a YPF-nek az államosítására, a spanyol Repsol kárára. Az argentin kormány „fő vádja” az, hogy a YPF vezetősége nem fordított eleget a fejlesztésekre, a kitermelés korszerűsítésére, továbbá Kirchner elnök lépését a cég stratégiai jelentőségével, valamint azzal indokolta, hogy Argentína „az egyetlen latin-amerikai ország, ahol jelenleg nem áll állami irányítás alatt a természeti kincsekkel való gazdálkodás.” Buenos Aires továbbá felkérte a brazil Petrobras-t, hogy fektessen többet az argentin kőolajszektorba, valamint a kormány júliusban megkezdte a tárgyalásokat Venezuelával egy lehetséges stratégiai együttműködésről az ágazatot illetően. Bolíviával pedig megállapodtak arról, hogy az andoki ország növeli az Argentínába irányuló földgázimport volumenét.

2012: a tüntetések éve

A korábbi években Venezuela volt az az ország, amely az egymást követő államosításokkal elijesztette a külföldi tőkét, egyes elemzők szerint Argentína csak veszíthet, ha ezt az utat követi. 2012-ben Bolívia is befejezte a villamosenergia-szektor államosítását, több külföldi cégtől is megvonta a bányászati koncessziót (pl. cink- és ezüstbányák használatát illetően), valamint a maja világvége-nap (december 21.) hatályával a Coca-Colát is kiutasította Evo Morales elnök az andoki országból. Ezzel szemben Peruban egyre jelentősebb beruházások valósulnak meg külföldi tőkéből az infrastruktúra és az energiaszektor terén. Júliusban azonban a kormány szükségállapotot hirdetett Cajamarca környékén, miután öt ember meghalt, 21 pedig megsebesült egy új réz- és aranybánya létrehozására irányuló terv (Conga-projekt) elleni tüntetés során. Bolíviában is tüntettek az őslakosok a környezet megóvása érdekében, de a rendőrök és az egészségügyi és közúti dolgozók is demonstráción keresztül követeltek kedvezőbb munkakörülményeket és béreket 2012 folyamán.

Brazíliát sem kerülték el a tüntetések, a világsajtóban talán a legtöbb figyelmet a Belo Monte gát megépítése elleni tiltakozások kapták: az őslakosok, halászok, környezetvédők tartottak tavaly több alkalommal is demonstrációkat. Azonban a Legfelsőbb Bíróság elrendelte a korábban több alkalommal leállított munkálatok folytatását, decemberben pedig az állami fejlesztési bank (BNDES) bejelentette, hogy közel 11 millió dolláros kedvezményes hitelt nyújt a kivitelezéshez, ami azonban csupán környezetvédelmi és társadalmi projektekre használható majd fel. A kormány 2012 során pozitív lépéseket is tett a környezetvédelem ügyében, ami kiemelt fontosságú volt, hiszen nyáron Rió de Janeiróban rendezték meg a Rió+20 ENSZ fenntartható fejlődési konferenciát. Például Dilma Rousseff elnök megvétózta az új erdőgazdálkodási törvény egyes részeit, amellyel 12 cikket törölt a jogszabályokból, azokat, amelyek a környezetvédők szerint a legnagyobb eséllyel teremtettek volna lehetőséget az esőerdők irtására. Júniusban bejelentették, hogy 10 ezer négyzetkilométerrel növelik az ország védettnek nyilvánított területeit, s ezáltal az őslakosok által használható földek nagyságát is.

Chilében is engedélyezték a környezetvédelmi szempontból sokat vitatott HydroAysén projektet, amelynek keretében egy hatalmas hidroelektromos erőművet építenek majd fel Aysén államban, ahol pedig tavaly azért voltak többször is tüntetések, mert a helyiek úgy érzik, hogy gazdaságilag lemaradnak Chile többi részétől, s a kormány sem fordít elég figyelmet a térségre.

Mexikóban az elnökválasztás és az Intézményes Forradalmi Párt (PRI) hatalomba való visszatérése is utcára szólította a fiatalokat a „YoSoy132” mozgalom keretében, Chilében pedig az oktatási reformmal kapcsolatos követelések miatt vonultak fel ismét a diákok, őket az új adótörvény (amely főként a nagyvállalatokat sújtja) által teremtett forrásátcsoportosítási lehetőséggel igyekezetett lecsillapítani a kormány.

Májusban Brazíliában is kisebb demonstrációsorozat indult: ott az egyetemi tanárok, rendőrök és más állami alkalmazottak követeltek magasabb béreket, 2013 márciusában azonban egy jelentős szakszervezeti tüntetésre kell készülnie a kormánynak. A portugál nyelvű országban nem is a tüntetések, hanem a Mensalăo-botrány kavarta a legnagyobb port a belpolitikai életben, amelynek során 37 politikust állítottak a vádlottak padjára korrupciós gyanú miatt. Kubában a másként gondolkodó ellenzékiek idén is többször tüntettek a demokratikus előrelépés és a politikai foglyok szabadon bocsájtása érdekében.

A legkomolyabb „tüntetési hullám” azonban Argentínában mutatkozott: míg támogatói már most keresik annak lehetőségét, hogy Cristina Fernández de Kirchner (CFK) elnököt hogyan lehetne második alkalommal is újraválasztani, addig az argentin ellenzék és választók egyre elégedetlenebbé váltak a kormánnyal szemben. Májusban a földadó megemelése miatt ötnapos mezőgazdasági sztrájkot tartottak, majd a teherfuvarozók demonstráltak, júniusra pedig országos szakszervezeti sztrájkot hívott össze az ellenzék egyik vezéralakja, Hugo Moyano, a jövedelem- és nyereségadók csökkentését követelve, de néhány héttel később a kedvezőbb munkakörülményekért és fizetésért tüntettek a hulladékszállítók. Júliusban a tanárok, orvosok és bírósági alkalmazottak tízezrei vonultak az utcára amiatt, hogy a kormány a szokásos évi jutalmat nem egy összegben, hanem négy részletben utalja számukra.

Augusztusban a Buenos Aires-i metróvállalat dolgozói tüntettek 23 százalékos béremelésért, szeptemberben pedig több tízezres demonstrációt tartottak a válságkezelés jegyében bevezetett új gazdaságpolitikai intézkedések miatt, amely novemberre már 700 ezres tüntetésre duzzadt, majd karácsony előtt öt nagyvárosban két napon keresztül fosztogatásos tüntetések során több mint 500 embert tartóztattak le. Az ellenzék szerint a kormány nem fordít elegendő figyelmet azokra a társadalmi problémákra (egyre növekvő szegénység, infláció, oktatási rendszer hiányosságai, korrupció, stb.), amelyek eltérő mértékben nehezednek az egyes területekre. A katolikus egyház pedig felszólította a kormányt, hogy szenteljen nagyobb figyelmet az érzékeny rétegeknek, ugyanis az egyház szerint jelenleg a 21,9%-ot is elérheti a szegénységi ráta, míg az argentinok közel 8 százaléka nyomorog.

A protekcionista oldal

Láthatjuk, hogy az argentin kormány az utóbbi időszakban számos belpolitikai és gazdasági problémával nézett szembe: a Fitch Ratings nemzetközi hitelminősítő cég öt fokozattal minősítette le az argentin állam hosszú lejáratú devizaadósságát egy 1,33 millárd dollár értékű, több mint tízéves adósság miatt, s egyre inkább úgy tűnik, hogy a 2001-es válságot maga mögött hagyó „bezzegország” hamarosan ismét negatív példáként tűnhet fel a nemzetközi gazdaságtörténetben.

A tavalyi év elején Argentína meglepő intézkedéseket vezetett be, importkorlátozással próbálta gátolni a dollárkiáramlást, ugyanis egyre nagyobb volt az ország importtöbblete, miközben nem bocsáthattak ki újabb államkötvényeket, a növekedés fő forrása így a már említett export- és a belsőkereslet-élénkülés volt, ez utóbbival azonban a belső termelés nem tudott lépést tartani, így az importtermékek iránti kereslet növekedni kezdett az ország dollártartalékainak terhére. Az év második felétől az exportbevételek is csökkenni kezdtek, a világgazdasági recesszió főként az argentin járműipart sújtotta.

Az argentinhoz hasonló lassulás tapasztalható Brazília gazdasági növekedésében. A portugál nyelvű ország gazdaságot is a belső kereslet hajtja 2004 óta, aminek alapját a szegénységből az azóta kiemelt 40 millió ember által támasztott szükségletek adják. A 2009 második felében begyűrűzött pénzügyi válság viszonylag jó állapotban találta Brazíliát, és az ország a fő exportpiacok visszaesése ellenére, a belső piacra támaszkodva hamar túl is lépett azon. Egészen az idei év második feléig. A brazil kormány az elmúlt hónapokban folyamatosan vezetette be az új gazdaságösztönző intézkedéseket (pl. adócsökkentés a fontosabb iparágak számára, magánberuházások ösztönzése, hazai cégek előnyben részesítése a kormányzati vásárlások esetében), a külgazdaságban pedig az argentinhoz hasonló protekcionista irányt vett, ami a Mercosurban és a fő gazdasági partnerekkel (USA, EU) fenntartott kapcsolatokban is komoly feszültségeket okozott. Például azzal, hogy májusban száz importtermék esetében vezette be a WTO által engedélyezett legmagasabb, azaz 35 százalékos vámtételek alkalmazását, majd szeptemberben újabb száz importcikk esetében a 25 százalékos tarifát.

A brazil exportnak kedvezett, hogy májustól az addig túlságosan erősnek értékelt real elkezdett leértékelődni a dollárral szemben, azonban a gyártó- és feldolgozóipari termelés folyamatosan csökkent (ez leginkább az élelmiszeripart, telekommunikációt, autógyártást érintette, amelynek fő okai az elemzők szerint a képzett munkaerő hiánya, a visszafogott termelés és az infrastrukturális beruházások csökkenése). A real gyengülését egy idő után azonban túlzottnak találta a kormány, ezért Kínával egy 30 milliárd dolláros devizaswap-megállapodás írt alá. Az árfolyam gyengülésével a kamatlábak is csökkenésbe kezdtek, a bankok által követett referencia-kamatláb 8 százalék körülire mérséklődött. Az amerikai jegybank, a FED szeptemberi pénzpumpálása folytán azonban újra erősödni kezdett a real a dollárral szemben, ami nem csupán a brazil exportőröknek jelentett negatív fordulatot. A gazdasági tárca bejelentette, hogy Brazília kész újabb tranzakciós adókat bevezetni a spekulatív tőke feltartóztatása érdekében.

A kormány a növekedés kulcsát a magánpiac pénzügyi rendszerében és a tőkepiacban látja, mivel azok rendelkeznek a legmagasabb hozamú befektetésekkel. De hosszú távon javulást várnak az új adózási jogszabályoktól és az újabb állami beruházásoktól is (utóbbiból nem lesz hiány, hiszen a 2016-os riói olimpia kapcsán 230 projektet kell kivitelezni, amelyből eddig körülbelül csak 70 áll készen). A Nemzetközi Valutaalap (IMF) javarészt egyetért a brazil gazdaságélénkítő intézkedésekkel, de az intézmény szerint a „túlzott élénkítés” inflációgerjesztő hatással járhat.

Az év legváratlanabb eseménye: „puccs” Lugo ellen

A 2012 elején még csupán Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay által alkotott Mercosur-on (Déli Közös Piac) belül azonban nem csak Argentína és Brazília protekcionista kereskedelempolitikai hozzáállása okozott feszültségeket, hanem egy jelentős és teljesen váratlan belpolitikai esemény, valamint Venezuela csatlakozása is. 2012 júniusában földnélküli parasztok egy csoportja elfoglalta egy korábbi szenátor vidéki birtokának egy részét. Több mint 200 rendőrt vezényeltek ki Curuguatyba, a konzervatív Colorado Párt ex-szenátorának, Blas Riquelmének a tulajdonában lévő területre, hogy elküldjék onnan az ott letelepedett 100 családot, akik maguknak földterületet követeltek. Az eset lövöldözésbe torkollt, és 17-en meghaltak, nyolcvanan megsebesültek a rendőrség különleges erőinek parancsnoka is életét vesztette.

Fernando Lugo paraguayi elnököt azzal vádolták meg a törvényhozásban, hogy szimpatizált a földfoglalókkal, s közjogi felelősségre vonási (impeachment) eljárást indítottak ellene, amelynek eredményeként a szenátus 39 igen és 4 nem szavazattal elmozdította hivatalából, s Federico Franco addigi alelnököt nevezték ki ideiglenes elnöknek a 2013. áprilisi választásokig, amelyen Lugo újra szeretne indulni.

Az eset nagy meglepetést okozott a világsajtóban, bár mégsem tekinthető teljesen váratlan fordulatnak. Egy, a Wikileaks által 2009 márciusában kiszivárogtatott amerikai nagykövetségi beszámoló szerint a Colorado Párt kötelékébe tartozó egyes politikusok feltett szándéka már Lugo 2008-as győzelme óta az volt, hogy legális ürügyet találjanak az elnök menesztésére. A dokumentum vázolta azt is, hogy a szándék megvalósítását követően Federico Franco lenne az elnök, Lino Oviedo ex-tábornok az alelnök, míg a Szenátust Nicanor Duarte ex-elnök (2003-2008) vezetné.

Franco a választásokig biztosan az elnöki székben marad, s míg Lugo földreformot akart végrehajtani (azonban a strukturális reformokat ellenző oligarchia politikai bázisa ezt megakadályozta a törvényhozásban), addig Franco nem fog változtatni az egyenlőtlenségeken. 2012 folyamán még több hasonló incidensre is sor került, mikor a földnélküliek több nagybirtokot is megtámadtak, s a feszültség egyre nagyobb az országban.

Franco az első intézkedési között megszüntette a Lugo által bevezetett ingyenes egészségügyi ellátáson alapuló rendszert annak ellenére, hogy az utóbbi időben nőttek az állami bevételek. Továbbá a mezőgazdasági termelés és export fokozása érdekében újabb génmódosított vetőmagok használatát engedélyezte.

…Venezuela azonban tagságot nyert

A sokak által puccsként aposztrofált belpolitikai esemény, vagyis Lugo megbuktatása a régióban is nagy visszhangot keltett: mind a Mercosur, mind az Unasur (Dél-amerikai Államok Uniója) felfüggesztette Paraguay tagságát egészen az áprilisi választásokig. Így Asunciónnak nem élhetett sem szavazati, sem vétójogával akkor, amikor Argentína, Brazília és Uruguay a Mercosur teljes jogú tagjává fogadta Venezuelát.

A Déli Közös Piacba való bejutás mellett Chávez további sikerei a 2012. őszi elnökválasztáson és pártjának a decemberi helyi választásokon elért győzelme voltak. Azóta azonban az elnök egészségügyi állapota ismét leromlott, decemberben újabb műtétre szorult Kubában, s jelenleg is ott kezelik. Az Alkotmány értelmében újra elnökválasztást kellene kiírni, amennyiben Chávez január 10-én nem jelenik a beiktatási ceremónián, azonban egyes szakértők szerint három hónapos türelmi idővel élhet az elnök.

A 2012-es elnökválasztást Mexikóban azonban elvesztette az addig kormányzó Nemzeti Akció Pártja (PAN), és 12 év után az Intézményes Forradalmi Párt (PRI) térhetett vissza a hatalomba. A PAN jelentős pozícióvesztésének több oka is volt, mint például a 2001-es és 2008-as gazdasági recesszió hatásai, az illegális migráció okozta gondok, valamint a drogkereskedelem elleni harchoz kapcsolódó erőszak fokozódása.

Végre béke lehet Kolumbiában?

Az év másik meglepetése az volt, hogy Kolumbiában nagyobb esély mutatkozott a békére, mint valaha. Több évtized óta először, többféle érdek (tulajdonképpen annak beismerése, hogy egyik fél sem lesz képes megnyerni a polgárháborút) egybeesése lehetségessé és esélyessé teszi a társadalmi béke megteremtését Kolumbiában, ahol már több mint félévszázada polgárháború dúl. Augusztus végén Manuel Santos kolumbiai elnök bejelentette, hogy a kormány újra fogja indítani a béketárgyalásokat a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) gerilláival, akik már februárban bejelentették, hogy a jövőben nem követnek el újabb emberrablásokat és a jelenlegi túszaikat is fokozatosan szabadon bocsátják.

A legfontosabb tényező, ami elősegítette az Oslóban és Havannában megindított tárgyalások megkezdését, az Manuel Santos elnök elődjétől eltérő társadalmi háttere. Alvaro Uribe a vidéki földesúri oligarchiát képviselte, valamint gyanítható volt, hogy kapcsolatokat tart fenn az ország drogbáróival és félkatonai szervezeteivel is. Vele szemben Juan Manuel Santos, a 2010-ben megválasztott új elnök a városi és pénzügyi elitet képviseli, amely a transznacionális tőke érdekét segíti, és kevésbé támaszkodik a földbirtokosok és a velük párosuló félkatonai, szélsőjobboldali erők támogatására.

Ráadásul Santos szeretné bekapcsolni Kolumbiát a latin-amerikai integrációs folyamatba is. Az is segíti a mostani helyzetet, hogy a korábbiaktól eltérően most a tűzszünet nem képezte a tárgyalások előfeltételét, annak megsértése nem torpedózhatja meg a folyamatot. A korábbi tárgyalások során ugyanis az egyik vagy a másik fél által végrehajtott katonai akciók minden esetben ürügyet szolgáltattak a tárgyalások megszakítására, és tápot adtak a kölcsönös bizalmatlanság fokozására – írja a MagyarDiplo.

Az idei évre vontakozó előrejelzések a következő oldalon olvashatóak. Lapozzon!

A kínai gazdaság lassulásának hatásai továbbra is érződnek a latin-amerikai áruexportőrök számára, ugyanis Brazília, Chile és Peru számára az ázsiai óriás első, míg Argentína és Kuba esetében a második legjelentősebb kereskedelmi partner. Mindez azért is kedvezőtlen, mert az elmúlt években, vagyis 2003-2009. között Dél-Amerika nem tudta a lehetőségeihez mérten átalakítani exportszerkezetét, elmozdulva a nyersanyagokra való specializáció felől.