A magyar-orosz kapcsolatok 1989-2002

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor 1991. június 19-én a konyhai rádiónk közölte: az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarországot. Anyám palacsintasütővel kezében felsóhajtott: Hála Istennek! Első történelmi emlékeim egyike bő húsz éve történt. Húsz év nemhogy történelmi, de még emberöltő szempontból sem nagyon sok. Ennyi év távlatából bármiről történelemkönyvet írni, sokak szerint több, mint bátor vállalkozás. Keskeny Ernő megpróbálta.

Keskeny Ernő (szül.: 1958.) jelenleg a Külügyminisztérium miniszteri biztosa, valamint a Kelet-európai és Közép-ázsiai Főosztály vezetője. 1998-2002 között moszkvai nagykövet, 1995-1998 között szentpétervári főkonzul, 1991-től szovjet, majd orosz és ukrán referens.

Az eredetileg PhD dolgozatnak indult könyv legizgalmasabb vonása, hogy olyan ember írt történelemkönyvet, aki maga is az események résztvevője volt. Egy disszertáció védésen, ahol az objektivitás az egyik legfontosabb szempont, a konzervatív (nem minden esetben) vének ebbe a szemtelenségbe pökhendien belekötnének. Az egyszerű olvasó szerényebben, de mindenképpen fenntartással indul neki az oldalaknak. 

„A dolgozat alapvető célja a közvéleményben kialakított sztereotípiákkal való szembenézés, kialakulásuk, illetve valóságtartalmuk árnyalt ábrázolása. Választ kerestem mennyiben játszottak szerepet a nemzetközi feszültség, illetve a magyar és orosz politikai megnyilvánulások az ezredfordulóhoz közeledve a kétoldalú kapcsolatokban.”  A 14-15. oldalon meghirdetett célokat olvasva a csodálkozó várakozástól még inkább fel szalad az ember szemöldöke, ami azonban szépen lassan visszatér helyére.

A négy nagy fejezetre osztott vizsgálódás kronológiai sorrendben halad, amelyet az elsődleges személyes tapasztalatokon és levéltári forrásokon kívül, másodlagos magyar, orosz, angol nyelvű irodalom és képmelléklet is segítenek. A szerző külön szálakon futtatja a politikai, a gazdasági és a kulturális összefüggések ismertetését. Az oroszországi kapcsolatokon kívül sokszor kitér olyan járulékos kérdésekre is mint például: az ukrán-magyar viszony, a kisebbségek, vagy a finn-ugor népek kapcsolatai.

A történelemfilozófiai szempontból (is) sokat vitatott objektivitás kérdését Keskeny Ernő azzal a törekvéssel oldja fel, hogy az események tényleges mozgatórugóit igyekszik feltárni, anélkül, hogy belekeverné az akkori, vagy a mai magyar pillanatnyi politikai érdekeket. A könyvről október 10-én kerekasztal-beszélgetést rendeztek a Corvinus Egyetemen, ahol szintén felmerült a kérdés és ahol a szerző szintén hangsúlyozta, hogy: „A magyar politikai pártoknak el kell érniük, hogy a magyar-orosz kapcsolatok alakulása ne legyen a belpolitikai küzdelmek tárgya, s a mindenkori magyar kormány mindig legyen tisztában Oroszország világpolitikai súlyával, s ennek megfelelően folytasson párbeszédet vele és törekedjen együttműködésre Moszkvával.” (229-230. old.)

Számomra egyértelműen ez a harag és részrehajlásmentes szemlélet a könyv legnagyobb pozitívuma. Ezenkívül nagy előny még az érthető fogalmazás és a világos logikai felépítés. A könyvet  egyaránt nagy haszonnal veheti kézbe diák, történész, újságíró, politikus és mindenki más.

Keskeny Ernő: A magyar-orosz kapcsolatok 1989-2002. Századvég, Budapest, 2012. 304.