Miért fulladt le a török uniós csatlakozási folyamat?

Törökország kétségkívül az Európai Unió torkán akadt: a csatlakozási tárgyalások megmerevedtek, a török közvélemény pedig egyre kevésbé tartja vonzónak a belépés gondolatát. Ankara eközben új horizontokat fedezne fel: hangsúlyeltolódások mutatkoznak a török belpolitikában és diplomáciában.

Pusztába kiáltott politikai nyilatkozat; így nevezhetjük Herman Van Rompuy nemrégiben tett megszólalását, amelyben a török-uniós kapcsolatok élénkítését szorgalmazta, elismervén, hogy a ciprusi EU-elnökség alatt teljesen leállt az eurázsiai állam csatlakozási folyamata. Ankara nem árult zsákbamacskát, jó előre jelezte, hogy semmiről sem hajlandó egyeztetni a nicosiai elnökséggel, a tárgyalási folyamat ráadásul már ezt megelőzően kifulladt. Az összesen 35 politikai dossziéból eddig 13 – at nyitottak meg, és mindössze egyet sikerült lezárniuk. Kölcsönösen bizakodó deklarációkból sosincs hiány, ám aggodalomra ad okot, hogy a kettészakított Ciprus egyesítéséről láthatóan sehogy sem tudnak megegyezni, ami pedig kikerülhetetlen jogi akadályokat gördít a tárgyalások útjába.

Az 1974 óta fennálló szigetkonfliktus odáig vezetett, hogy Törökország továbbra sem hajlandó megnyitni vízi és légikikötőit a görög ciprióták által lakott országrész hajói és repülői előtt, amellyel egyrészt nem tesz eleget az 1963-as Ankarai Megállapodásban foglalt kötelezettségeinek, másrészt de jure nem ismeri el az Európai Unió egyik szuverén államát. Különösen kellemetlen ez most, hogy decemberig Nicosia látja el a tanácsi elnöki feladatokat, Brüsszel pedig a szóban forgó jogi patthelyzet feloldásáig eleve nem hajlandó további fejezetek megnyitására. 

Cui prodest?

Miközben az adósságválsággal sújtott EU a valutaunió egyben tartásán és önmaga politikai-intézményi újraértelmezésén fáradozik, Törökország gazdasága derekasan állta a sarat a 2008 óta tartó vérzivataros időszakban – még a három évvel ezelőtti recesszió sem viselte meg komolyabban. Marco Garcia, Ausztria isztambuli kereskedelmi tanácsosa tavasszal egyenesen annak a véleményének adott hangot, hogy politikailag szép dolog lenne ugyan Törökország és az EU összeolvadása, ám a „virágzó” országnak gazdaságilag egészen biztosan nincs szüksége az unióra. Természetesen a török gazdaság sem golyóálló, idén például lassulás tapasztalható a tavalyi 8 százalékos növekedést követően, de hol van ez a dél-európai uniós államok „haláltusájához” képest…

Mindenesetre elmondható, hogy tagállamok – például Franciaország, Németország és Ausztria – régre nyúló ellenállása, a tárgyalások lomhasága és a mindezt körülölelő uniós „válságszósz” kézzelfogható nyomot hagytak a török közvéleményen, amely szemében a belépés egyre kevésbé tűnik vonzó perspektívának. Az augusztusban megkérdezett törökök mindössze 17 százaléka vélte úgy, hogy országa egyszer csatlakozni fog az EU-hoz, ami nem szerény visszaesés a 2004-ben mért 78 százalékhoz képest. Minden bizonnyal sokakban felmerült a kérdés, hogy a több évtizede kopogtató Törökország még mindig akarja-e a teljes jogú tagságot, vagy a Recep Tayyip Erdogan vezette kormány pusztán arra törekszik, hogy minél hamarabb uniós vízummentességet szerezzen polgárai számára, később netán speciális partnerségre lépjen az unióval.

Cikkünk nem ért véget. Lapozzon!

Ébredező oszmán birodalomtudat és a szíriai konfliktus 

Törökországban immáron harmadik kormányzati ciklusát tölti a mérsékelten iszlamista Igazság és Fejlődés Párt (AKP), Erdogan pedig egyre inkább azon fáradozik, hogy újraértelmezze országa szerepét a közel-keleti térségben. Míg Törökország korábban  – az USA NATO-szövetségeseként – a Nyugat egyfajta regionális szószólójaként lépett fel a régióban, most sokkal inkább a mediátor szerepben tetszeleg. Külön utas külpolitikát folytat Iránnal kapcsolatban, makacsul elhidegült Izraeltől, az „arab tavasz” eseményei pedig még inkább arra ösztökélték, hogy újra felfedezze a múlt század elején letűnt oszmán befolyási szférát. Ankara kemény álláspontot képvisel korábbi szövetségesével, Szíriával kapcsolatban; Erdogan nemrég terrorista államnak titulálta a Bassár el-Aszad vezette országot, az egyre gyakrabban emlegetett katonai intervenció gondolata pedig különös helyzetbe hozná Törökországot, amely eddig közel 100 ezer szíriai menekültet fogadott be. Egy ilyen beavatkozás esetén ugyanis egymásra lenne utalva az egyébként folyamatosan konfliktusban álló polgári és katonai vezetés, mégpedig egy olyan lélektani pillanatban, amire a török társadalom többsége egészen biztosan nincs felkészülve.

A török kormánynak nem csak az egyre tarthatatlanabb menekültáradat miatt fájhat a feje, hanem a szíriai rezsim által támogatott, és Törökországnak eleve rengeteg feszültséget okozó Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) gerillái miatt is. Az 1984 óta tartó hadakozás napjainkban újabb ás újabb vérontást eredményez, a török kormány pedig egyre kevésbé tud hatékonyan fellépni a kurd autonóm államért fegyveres eszközökkel harcoló szerveződés ellen. Törökországban nem kurd-probléma, hanem terrorizmus-probléma van – fogalmazott ezzel összefüggésben Erdogan. Ankara tehát okkal tart tőle, hogy egy beláthatatlan katonai beavatkozás következményeként tovább erősödhet a szeparatista csoport befolyása. 

Törökország már nem akar tetszelegni

Az AKP vezette török kormány 2003-ban még arra koncentrált, hogy megfeleljen az EU közjogi elvárásainak; a többi közt korszerűsíteni igyekezett a jogrendjét, napirendre vette a kurd kisebbség helyzetét, s ezeket Brüsszel folyamatos elismeréssel konstatálta. Ma azonban már az Ergenekon-perhez hasonló esetek borzolják az eurokraták idegeit; Törökországban legalább 80 – köztük több kurd – újságírót és több száz katonatisztet tartanak fogva államellenes bűncselekmény vádjával. Megdöbbentő számadat, hogy közel háromezer diák ül jelenleg börtönben terrorista-cselekménnyel összefüggésben, pedig sokan csak a szabadabb oktatási rendszerért és efféle emberi jogi kérdések érdekében tüntettek. Mindez nem tünteti fel jó színben a török vezetést, amelyet a közelmúltban többször is a szólásszabadság tiszteletben tartására szólított fel az unió.

Erdogan mindeközben szigorítaná az abortuszt, ismét napirendre venné a közintézményekben betiltott fejkendő-viselés feloldását és újjáélesztette a vallási iskolák (imam hatip) rendszerét –  táptalajt biztosítva ezzel az iszlamizációt kiáltó világi ellenzéknek. A korábban feltételezett rákbetegsége miatt egyébként is fókuszban lévő Erdogan utolsó ciklusát tölti a miniszterelnöki bársonyszékben, és korántsem kíván levonulni a színről: Abdullah Gül államfő helyére pályázik, akinek 2014-ben fog lejárni a mandátuma. Sokat elárul hosszú távú politikai ambícióiról a török sajtóban megszellőztetett hír, miszerint az AKP nemrég a prezidenciális államforma előnyeit taglaló tanulmányt készített a miniszterelnöki hivatal részére. Mindezek tetejében le akarják cserélni a nyolcvanas évek katonai puccsa következtében megalkotott negyedik alkotmányt, amely koránt sem egyszerű azóta, hogy az AKP elveszítette kétharmados parlamenti többségét. A szövegezést nehezítheti többek között a kurd kisebbség helyzete, amelyről markánsan eltérő álláspontot képviselnek a török pártok, a nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) például egyáltalán nem támogatná a regionális autonómia kiterjesztését. 

Milyen lenne a sokadik típusú találkozás?

Törökország tehát napjainkban jobbára befelé tekint és összetett belpolitikai problémáira fókuszál, külpolitikájában pedig erősen a közel-keleti térségre összpontosít. Európa korábbi beteg embere magabiztossága teljében leginkább szánakozó kijelentésekre ragadtatja magát, amikor a gazdaságilag kivéreztetett, és az őt befogadni vonakodó EU-ra tekint. A retorika szintjén Abdullah Gül elnök is gyenge Európáról beszél, akinek szüksége van az erős Törökországra, a teljes politikai vezetés pedig egy emberként utasítja vissza Angela Merkel német kancellár javaslatát, hogy az eurázsiai ország megkülönböztetett partneri státusszal kapcsolódjon a közösséghez. Ankara váltig állítja, hogy nem éri be ennyivel, ami részben érthető, hiszen nagy visszalépés ez az eredeti célokhoz képest. De valójában az EU sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja a csaknem 80 milliós lakosságú államot. Míg Horvátország révbe ért és Izland csupán egy karnyújtásnyira van a céltól, addig Törökország beláthatatlan messzeségben toporog az integráció kapujától. Az Európai Bizottság jó előre tisztában volt a kérdés összetettségével, nem véletlenül hangsúlyozta 1989-es véleményében, hogy Törökörszág esetében nem célszerű az eddigiekhez hasonló módon lebonyolítani a csatlakozási folyamatot. Egyébként a német és francia ódzkodás mögött sem pusztán az iszlámból levezethető kulturális különbözőségek lapulnak, sokkal inkább prózai okok: hatalompolitikai érdekek illetve pénz. Egy ekkora lélekszámmal rendelkező állam arányosan még a németeknél is nagyobb döntéshozatali befolyással rendelkezne az uniós intézményrendszerben, az ország fejletlenebb mezőgazdasági régiói pedig kínosan sok támogatást szipkáznának el a francia gazdák orrai elől.

A nem elhanyagolható gazdasági és katonai potenciállal rendelkező Törökország korábban birodalomként közel 500 éven át dominálta és irányította a közel-keletet: ezek azok a gyökerek, amelyekhez szívesen visszanyúlna Ankara – az ország mostani lehetőségeihez mérten. Mindezek figyelembe vételével egy ilyen belépő jelentősen szétfeszítené az Európai Unió jelenlegi kereteit, amely a válság eredményeként egyébként is átalakulás előtt áll, vagyis ha Törökország egyszer valóban eljutna a csatlakozási folyamat legvégére, feltehetően egy egész más politikai képződménnyel találná magát szemben.