Karabahi konfliktus: ki ütött először?

Arról, hogy egy baltás gyilkos kiadatása vélhetően remélt gazdasági előnyökért cserébe, ugyanakkor a nemzetközi közvélemény előre kalkulálható felháborodását kockáztatva mennyire szerencsés húzás volt a magyar diplomácia részéről az elmúlt napokban a magyar sajtóban már minden lehetséges – és képtelen – véleményt leírtak. Ugyanakkor az incidens hátteréül szolgáló karabahi konfliktus kontextusának ismerete nélkül aligha érthető meg a mostani események dinamikája. Márpedig erről a viták viharában tulajdonképpen igen kevés szó esik. A karabahi konfliktust sajátos okoknál fogva a nemzetközi közvélemény hajlamos inkább örmény fél szemüvegén keresztül szemlélni, érdekes ellentéteként a kilencvenes évek elején lezajlott másik nagy európai etnikai konfliktusnak a horvát-szerb háborúnak. Márpedig a háborús felek „szereposztását” tekintve a karabahi konfliktusban Örményország feleltethető meg a Milosevicsi Jugoszláviának, Azerbajdzsán Horvátországnak vagy Bosznia-Hercegovinának, míg Karabah helyzete leginkább a Karadzic féle Boszniai Szerb Köztársasággal mutat párhuzamot.

Mint a legtöbb poszt-szovjet térségbeli etnikai alapú fegyveres konfliktus, úgy a Hegyi Karabah válság kialakulása is a Szovjetunió  etno-föderalisztikus keretei között – sőt sok szempontból éppen ezen keretek miatt – ment végbe. A bolsevikok győzelmét hozó polgárháborút követően Leninnek sikerült érvényesíteni azon elképzelését, hogy a Szovjetuniót formailag mint egyenrangú köztársaságok önkéntes szövetségét szervezzék meg, mely föderációban Oroszország csak az egyik tagköztársaság volt.

Ezen elképzelés logikus következményeként az egész szovjet állam, mint etnikai alapon meghatározott adminisztratív egységek hierarchikus rendszere épült fel. Ebben a hierarchiában az egyes egységek az autonómia meghatározott fokával bírtak. A hierarchia csúcsán álltak a Szovjet Szocialista Köztársaságok, a következő szinten alkották az egyes tagköztársaságokon belüli Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságok, végül az ún. Autonóm Körzetek ill. Autonóm Területek csak a kulturális önrendelkezés jóval korlátozottabb formájával bírtak. Az autonómia foka  a szovjet szándékok szerint azt volt hivatva tükrözni elsősorban, hogy az egyes etnikai csoportok, milyen szintjére jutottak nemzeti fejlődésüknek.  Tagköztársasági státusz csak a „valódi nemzeteknek” járt. A tagköztársaságok és autonóm köztársaságok, mint „kvázi nemzetállamok”  rendelkeztek saját határokkal, alkotmánnyal, parlamenttel és kormányzattal, sőt ami a gyakorlatban mindezeknél még fontosabbnak is bizonyult: a címzett nemzetiség nyelvét használták a köz és felsőoktatásban illetve a médiában.

A korábbi Hegyi Karabah Autonóm Körzet területe, mintegy 4400 km2-es volt, lakossága nem egészen kétszáz ezer főt számlált, melynek 77% -a tartozott az örmény és 22%-a az azeri nemzetiséghez. A körzet területén tehát hagyományosan az örmények alkották az egyértelmű többséget, ugyanakkor a terület a szovjet időkben sem tartozott soha Örményországhoz.  1918-ban a cári birodalom összeomlásakor is a rövidéletű Azerbajdzsáni Népköztársaság – mely nem mellesleg a legelső szekuláris köztársasági államformájú muszlim ország volt a történelemben –  vonta ellenőrzése alá. Bár ez inkább de jure, mintsem de facto kontrollt jelentett. Karabah ebben a rövid időszakban gyakorlatilag függetlennek volt tekinthető, Örményországgal való egyesítését azonban nem sikerült elérni.

A Kaukázus szovjet (vissza)hódítását követően mind Örményország, mind Azerbajdzsán igényt támasztott Karabahra. A szovjet Kommunista Párt kaukázusi ügyekkel foglalkozó szekciója, az ún. Kavbüro  1920 július 3.-án tbiliszi ülésén – melyen Sztálin is személyesen jelen volt – úgy határozott, hogy Karabah Szovjet Örményország része lesz. Két nappal később azonban megváltoztatták a döntést és Azerbajdzsánnak ítélték a területet, Karabahnak a környező azeri területektől való gazdasági függőségére hivatkozva.

A döntés hátterében álló valódi okok a mai napig nem teljesen tisztázottak. Egyes vélemények szerint az azeri pártvezetés  az olajtermelés fontosságát hangsúlyozva eredményes zsaroló pozícióba helyezkedett. A másik lehetséges ok, hogy Moszkva az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazva, tulajdonképpen mindkét köztársaságot gyengíteni akarta. Mindezeken felül azt is tekintetbe érdemes venni, hogy a Szovjetunió a kemalista Törökországnak is megpróbált a kedvében járni, mellyel ekkor jó kapcsolatok kialakítására törekedett.  

Végül is három vitatott tartományból kettőt, Karabahot és Nahicsevánt, Azerbajdzsán, míg a harmadikat Zangezurt Örményország kapta meg. Ekkor egyébként  még mind Azerbajdzsán, mind Örményország a Transzkaukázusi Szovjet Köztársaság autonóm köztársaságai voltak, önálló szovjet köztársaság rangra az 1936-os szovjet alkotmány emelte őket. 

A szovjet uralom évtizedei alatt a karabahi örmények autonómiájuk ellenére számos tekintetben rosszabb helyzetben voltak, mint anyaországi nemzettársaik. Nem volt örmény nyelvű felsőoktatás, sem nyomtatott sajtó, és az örmény nemzeti szimbólumokat sem használhatták. Ezzel magyarázható, hogy már a ’60-as, ’70-es években több alkalommal felszínre tört a társadalmi elégedetlenség, volt amikor erőszakosan.

A karabahi válság kirobbanása 1987 őszére tehető, amikor Jerevánban és Karabah „fővárosában” Sztyepanakertben tömegdemonstrációkon kezdték követelni Karabah Örményországhoz csatolását. Az ellentétek újbóli fellángolásához egy önmagában jelentéktelen incidens szolgáltatott alapot: az északnyugat azerbajdzsáni Kardakli városához közeli egyik kolhoz örmény vezetőjét leváltották és egy etnikai azerit neveztek ki a helyére. Ezután pedig az örmény parasztok tiltakozó megmozdulását erőszakkal oszlatta fel az azeri karhatalom.

1988 február 20.-án a Karabahi Szovjet hivatalosan is kérelmezte a tartomány Örmény SZSZK-hoz való csatolását a központi kormányzattól. Ekkor már megkezdődött az azeri etnikumú lakosság menekülése a velük szemben mind ellenségesebb Karabahból, válaszul Azerbajdzsán városaiban örményellenes pogromok robbantak ki. Az erőszak 1988-89 folyamán fokozatosan háborús méretűvé eszkalálódott. A Karabahi pedig több alkalommal is egyoldalúan deklarálta Örményországhoz csatlakozását, a de facto azeri fennhatóság pedig soha többet nem állt helyre Karabah felett. 

A konfliktus a Szovjetunió 1991 augusztusi összeomlásával új dimenzóba került: alacsony intenzitású belső etnikai konfliktusból, gyakorlatilag két független állam nyílt háborújává vált. Az azerbajdzsáni szovjet tagköztársaság 1991 augusztus 30.-án deklarálta Azerbajdzsán függetlenségét, válaszul szeptember 2.-án  Karabah kikiáltotta függetlenségét Hegyi Karabah Köztársaság néven.

A háború természetesen nem pusztán a szeparatista karabahi régió és Azerbajdzsán között zajlott, hanem Azerbajdzsán és Örményország között is, éppen ettől vált nemzetközivé. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Örményország és Azerbajdzsán hivatalosan nem üzentek hadat egymásnak, így de jure Örményország nem is vált hadviselő féllé. 1992 elején a karabahi és örmény erők nagyszabású offenzívát indítottak, melybe eseti jelleggel egyes hátramaradt korábbi szovjet – immáron orosz – katonai egységek is bekapcsolódtak. Erre a leghírhedtebb példát az ún. Hodzsali mészárlás szolgáltatta, amikor is egy karabahi azeri falu csaknem 500 lakosának legyilkolásával végződő támadásban a szovjet 366. gépesített ezred katonái is részt vettek.

1992-93 folyamán az örmény-karabahi csapatok nemcsak a korábbi Karabahi Autonóm Körzet területét vonták teljes mértékben fennhatóságuk alá, hanem jelentős Karabahon kívül eső azeri területeket is meghódítottak – így például a Karabah és Örményország között húzódó stratégiai jelentőségű Lacsini Korridort.

Az 1994-ben megkötött tűzszüneti megállapodásig Azerbajdzsán területének csaknem 20 százaléka (Karabahhal együtt számítva) került karabahi-örmény megszállás alá, és a tűzszünet megkötését követően is Azerbajdzsán területének mintegy 16 százaléka maradt karabahi fennhatóság alatt. Ez jóval nagyobb, mint a korábbi Karabahi Autonóm Körzet eredeti területe, és magában foglal több olyan eredetileg azeri többségű körzetet (pl. Lacsin, Kelbadzsár, Fizuli, Agdam stb.), melynek lakosságát a konfliktus során erőszakkal elűzték.

A már említett délszláv példánál egy a mandiner blogról kölcsönzött jóval szemléletesebb – bár merőben fiktív – hasonlattal élve a helyzet hasonló volt ahhoz, mintha Ceaucescu bukását követően Székelyföld deklarálta volna függetlenségét, majd a magyar és székely csapatok még egy észak-erdélyi korridort is kiszakítottak volna Romániából, ahonnan az összes román nemzetiségű lakost elűzték volna. Sokaknak Magyarországon talán éppen ezért a revíziós párhuzam miatt szimpatikus a karabahi örmény ügy.

A karabahi háború halálos áldozatainak száma eléri a harminc ezret, emellett mintegy 360 ezer örmény és egyes becslések szerint csaknem 1millió azeri kényszerült lakhelyének elhagyására. A háború eredményeképpen napjainkban még mindig Azerbajdzsánban a legmagasabb az egész világon a menekültek aránya a teljes népességhez viszonyítva.

2009-ben Azerbajdzsánban az IDP-k  (Internally Displaced Persons) száma 573 ezer és 603 ezer közé volt tehető. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy ők nemzetközi jogi értelemben nem számítanak menekültnek, hisz egy nemzetközi jogilag még mindig Azerbajdzsánhoz tartozó területről űzték el őket, így nemzetközi határt nem léptek át. Ehhez járul még mintegy 250ezer azeri menekült, akiket viszont Örményországból űztek el.  A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy legalább minden tizedik azeri lakos otthonából erőszakkal elűzött személynek tekinthető. A hasonló léptékű boszniai és koszovói etnikai tisztogatás miatt a milosevicsi Jugoszláviát 1995-ben és 1999-ben NATO bombázás sújtotta, Örményországgal szemben ugyanakkor semmiféle nemzetközi szankció nem lépett életbe.

1993 végétől kezdve az örmény terület foglalások ellen Törökország, Irán és végül már Oroszország is tiltakozott. A harcoló felek 1994 május 4.-én orosz közvetítés eredményeképpen Biskekben ideiglenes fegyverszüneti megállapodást kötöttek egymással, majd május 16.-án ezt követte végleges fegyverszüneti egyezmény megkötése Moszkvában.  Mivel békeszerződés a felek között nem született, így azóta is ez a fegyverszüneti egyezmény van érvényben.

A fegyverszünet alapvetően tisztázatlanul hagyta Karabah (és a többi elfoglalt azeri terület) státuszát. Hegyi Karabah Köztársaságot egyetlen állam, így Örményország sem ismeri el, ugyanakkor Hegyi Karabah és Örményország de facto egyesülése végbement, Karabah napjainkban örmény tartományként funkcionál. Mégsem jelenthetjük ki egyszerűen,  hogy Örményország annektálta Karabahot, hiszen magát Örményországot is 1998 óta karabahi politikusok irányítják. Az örmény politikát 1998 óta a „karabahi klán” tartja irányítása alatt. Robert Kocsarjan aki 1998-2008 között Örményország elnöke volt, 1997 előtt Hegyi Karabahban töltötte be ugyanezt a posztot. A jelenlegi örmény elnök Szerzs Szarkisszjan pedig a karabahi védelmi erők parancsnoka volt.

A karabahi klán erejét jól mutatja, hogy 1998-ban sikerült elérniük konfliktus rendezésében kompromisszumkészebbnek mutatkozó mint Ter-Petrosszjan elnök lemondatását. 1999-ben pedig – amikor a felek egy területcserés elképzelés alapján az elmúlt húsz évben talán legközelebb kerültek egy valódi békemegállapodáshoz –  az örmény parlamentbe betörő fegyveresek gengszterfilmekbe illő módon meggyilkoták Vazgen Szarkisszjan miniszterelnököt, a területcserés rendezés fő támogatóját. A gyilkosság elkövetőinek és elrendelőinek kiléte máig sem tisztázott, de a tragikus eset  számos elemző jól példázza, hogy az örmény belpolitika is tulajdonképpen a karabahi konfliktus „túszává” vált az elmúlt két évtizedben.

Az ENSZ BT számos határozatában elítélte Azerbajdzsán területi integritásának megsértését,  anélkül azonban, hogy Örményországot, mint agresszort minősítenék.  Figyelemre méltó, hogy  a konfliktus immáron több mint húsz éve alatt Örményországnak sikerült elkerülnie azt a fajta nemzetközi megbélyegzettséget, amely például Szerbiát, mint agresszort sújtotta a délszláv háborúk idején. Sőt az európai és amerikai közvélemény mindmáig hajlamos inkább az örményeket tekinteni a konfliktus áldozatainak.

Ennek valamint az amerikai örmény lobby befolyásának leképeződése az USA Kongresszusa által elfogadott  Freedom Support Act 907a cikkelye, amely megtilt bármiféle pénzügyi ill. katonai segítséget Azerbajdzsán számára, amíg az fel nem oldja az Örményországgal szemben fenntartott blokádod és nem rendezi tárgyalásos úton a Hegyi Karabah konfliktust. A cikkely Örményország vonatkozásában nem, csupán Azerbajdzsán irányában állapít meg szankciókat, ezzel implicite Azerbajdzsánt minősíti agresszorként a karabahi konfliktusban. Az örmény lobbi erejét mutatja, hogy Bush elnök sem volt képes elérni a Kongresszusnál a kérdéses cikkely visszavonását, csupán felfüggesztették azt, ám a felfüggesztést a Kongresszus évente felülvizsgálja.

Az pesze, hogy Azerbajdzsán nemzetközi megítélésén mennyiben javít az ominózus baltás pszichopata kiadatása majd hősi piedesztálra emelése már más kérdés. Azt, hogy Magyarországén mennyit ront nagyjából már sejtjük.  

Gyene Pál, politológus (a szerző azeri külpolitikát elemző teljes tanulmánya szeptemberben a Külügyi Szemle 2012/3 számában olvasható)