Látnoki vezető kerestetik Etiópiában

Etiópia miniszterelnökének, a mindössze 57 évesen elhunyt Meles Zenawinak deklaráltan egyetlen célja volt: felemelni az etióp tömegeket a szegénységből. Felemás megítélése abból fakad, hogy a szent cél eléréséhez nem válogatott az eszközökben. Mi marad rendszeréből a halála után?

Szokatlan tündérmese Afrikában

Miután 1991-ben gerillaharcosaival megdöntötte a marxista Mengistu Haile Mariam hatalmát, első nemzetközi sajtótájékoztatóján Meles Zenawi egy, a céljait firtató újságírói kérdésre így válaszolt: „egyetlen célom, hogy minden etióp napi háromszor tudjon enni” – emlékszik vissza Alex de Waal a most elhunyt miniszterelnök akkori szavaira. A pimaszul fiatal, mindössze 36 éves gerillavezér nem a levegőbe beszélt: első kézből, a frontvonalon tapasztalhatta meg az 1983-84-es éhínséget, így felelős vezetőként ennek elkerülésére tett ígéretet.

Ha a célt nem is sikerült teljes mértékben megvalósítania huszonegy éves hatalma alatt, Etiópia óriásit változott a rendszerváltás óta, és ez nagyrészt Zenawi személyének köszönhető. Hatalomra jutása után tökéletes angoljával, diplomáciai érzékével és kihasználva az etióp éhínség miatti nemzetközi együttérzést és szolidaritást, pillanatok alatt ujja köré csavarta a nyugati hatalmakat. Etiópia mindmáig a donorok nagy kedvence, egyike a legtöbb segélyt kapó országoknak. Ezt azzal is kiérdemelte, hogy a pénzt a vezetés nem elsikkasztotta, hanem – Dél-Korea és a többi ázsiai kistigris példáján felbuzdulva – ügyesen beruházásokra fordította.

A gazdaság ennek megfelelően be is indult: az utóbbi években rendre masszív, 10% körüli növekedést produkált, miközben drasztikusan csökkent az abszolút szegénységben élők száma. Természeti erőforrások híján az etiópok külföldi tőkével az ipart és a mezőgazdaságot fejlesztették – ma ez utóbbi adja az export 90 százalékát, miközben az aktív korú lakosság 85 százaléka dolgozik ebben a szektorban. Zenawi elektromos energia előállításával tervezte diverzifikálni a gazdaságot: kezdeményezésére több vízierőmű építése is megkezdődött, köztük egyé az Omo folyón, ami Afrika legnagyobbja lenne.

Cél az önfenntartás

A szegénység leküzdését Etiópiában azonban a klimatikus viszonyok is nehezítik. Meles Zenawi hivatala alatt például háromszor volt szárazság (1999/2000, 2002/2003, 2009/2010), ebből az első ráadásul sokak szerint az éhínség kategóriáját is elérte, miután Meles a forrásokat inkább az Eritrea elleni határháborúba injektálta. Ez állítólag annyira felbőszítette a nemzetközi közösséget, hogy dacból csak nagy késéssel láttak nekik a segélyek szétosztásának, súlyosbítva a humanitárius válságot.

Az éhínségek kivédését a rezsim az önfenntartásra neveléssel próbálta elérni. Ehhez hozta létre 2004-ben a Productive Safety Net Programme (PSNP) nevű kezdeményezést, aminek célja a szárazság sújtotta területen élő családok hosszú távú (de legfeljebb öt évig tartó) támogatása pénzzel és élelmiszerrel, hogy idővel pénzügyileg megerősödjenek annyira, hogy a soron következő aszályt már kibírják segítség nélkül. Ezzel a legszegényebb réteg millióinak adták meg a lehetőséget a szerény, de biztos megélhetésre.

A PSNP sikerét mutatja részben, hogy a tavalyi éhínségnél messze nem Etiópia volt a legnagyobb gondban (hanem Szomália és Kenya). Korlátai is vannak ugyanakkor a kezdeményezésnek, az élelmiszerek világpiaci árának folyamatos növekedése ugyanis legalábbis zárójelbe tette a biztonságot, az eredmények fenntartásához évek óta egyre nagyobb állami szerepvállalás szükséges. A másik kritika a programmal kapcsolatban, hogy a túlélésen kívül sokat nem tud nyújtani: a támogatás összege épp csak arra elég, hogy egy család szűken eltartsa magát és elraktározzon egy keveset a nehezebb időszakokra. És ha mégis maradna egy pici szabadon felhasználható pénzmag, azt se tudnák beruházni az elégtelen infrastrukturális és piaci környezet miatt.

Meles Zenawi földprogrammal (hivatalosan öt éves Növekedési és Átalakulási Tervvel) is próbálkozott. Logikus módon úgy érvelt, hogy minél nagyobb a megművelt terület, annál több a munkalehetőség és ezáltal annál nagyobb mértékben csökkenthető a szegénység. Ez azonban azzal járt, hogy sok helyen őslakosokat telepítettek ki élőhelyeikről, miközben a földeket fejlett technológiát hozó külföldi – indiai és szaúdi – befektetők kapták meg.

A sötét oldal

És itt kúszik be a képbe az eddig tündérmesébe illő történet árnyoldala. Nevezetesen, hogy mindazokat, akik valamiért nem értenek egyet Meles Zenawi látnoki terveivel, a hatalom könyörtelenül eltakarítja az útjából. Hosszú távon gazdasági növekedést hoznak az indiai és szaúdi befektetők? Akkor járulékos kárként igazán semmiség kitelepíteni néhány százezer, politikailag súlytalan őslakost. Ugyanez vonatkozik a már említett, épülőben lévő gát mentén élőkre is.

A politikában sincs ez másként. Amennyire különbözött Meles Zenawi 1991-ben egyes, adott esetben már évtizedek óta hatalmon lévő kollégáitól, annyira hasonlóan autoriter rendszert épített ki maga köré hivatala két évtizede során. Az ellenzék ennek megfelelően szinte teljesen eltűnt: legutóbb, 2010-ben a széles kormánypárti koalíció (Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front, EPRDF) 99,6 százalékkal nyerte a választásokat.

Zenawi ugyanis tanult az öt évvel korábban történtekből, amikor a lazább politika nyomán az ellenzék megerősödni látszott, és a választási csalást kiáltó tömeget véresen le kellett vernie. Így inkább úgy döntött, hogy egyszer s mindenkorra elhallgattat minden kritikus hangot: a legtöbb ellenzéki politikus és civil aktivista mára elmenekült, börtönben csücsül vagy illegalitásban retteg a letartóztatásról. Ugyanez igaz a bárminemű kritikát megfogalmazni merészelő újságírókra is.

Így is szeretik

Mindez azonban nem is veszélyeztette Etiópia és a nyugati hatalmak barátságát, ahogy ez a különböző nyugati politikusok részvétnyilatkozatainak hangneméből is világosan kitűnik. A tényleg mesébe illő gazdasági fejlődés mellett ennek a legfontosabb magyarázó tényezője Etiópia regionális hatalmi státusza. Az USA-nak a kilencvenes évek elején úgy kellett egy megbízható szövetséges a polgárháborútól sújtott Szomália és a terrorizmust támogató Szudán között, mint egy falat kenyérre. (A korábbi szövetséges, a kenyai Daniel Arap Moi egyre zsarnokibb rendszert épített ki, így Meles Zenawi könnyedén átvette a helyét.)

Etiópia azóta számtalanszor meghálálta a bizalmat. Békefenntartói jelen vannak a szudáni Darfúrban és Abyeiben, az etiópiai katonai bázisokat amerikai drónok (robotrepülők) rendszeresen használják, ráadásul az USA kinyújtott jobbkezeként az etióp hadsereg maga is többször (legutóbb tavaly novemberben) beavatkozott a szomszédos szomáliai konfliktusba a terrorizmus elleni harcra hivatkozva. Richard Dowden, a brit Royal African Society igazgatója nem véletlenül nevezi az országot „az USA térségbeli rendőrének”.

Meles Zenawi különböző közvetítői szerepeket is szívesen vállalt. Aktívnak mutatkozott a G20-ban a Millenniumi Fejlesztési Célok elérése érdekében; a fejlődő országok nevében, vendégként a G8 csúcsain is többször felszólalt; emellett a klímatárgyalások során is az egyik legharciasabb kontingenssel érkezett. Regionális szinten a két Szudán közötti mediációja emelhető ki: a vitában az etióp miniszterelnök annak ellenére tudott mindkét fél számára elfogadható, független közvetítőként fellépni, hogy kezdetektől fogva támogatta a dél-szudáni függetlenséget, mivel az egységes Szudánban régióbeli ellenfelét látta. Az ellenérzés szakértők szerint kölcsönös, Zenawi halálával nem elképzelhetetlen, hogy Khartúm megpróbálja gyengíteni Addisz Abebát. Az átmeneti zavar mindenesetre jó lehetőség, hogy Szudán megpróbálja destabilizálni szomszédját – vagy hogy legalább elérje, hogy az etióp békefenntartók – akiket Omar Bashir csak nemzetközi nyomásra engedett be – vonuljanak ki a régóta vitatott határterületről, Abyeiből.

Átmenet kockázatokkal

A fő kérdés tehát, hogy mi marad meg Meles Zenawi látnoki Etiópiájából a miniszterelnök halála után. Egy erősen központosított rezsimben (amilyen Etiópia is) egyáltalán nem rizikómentes ugyanis az első számú vezető halála: a hosszú évek alatt összerakott rendszer könnyen borulhat, ha a pillanatnyi hatalmi vákuumot kihasználva politikai-gazdasági-katonai csoportosulások egymásnak feszülnek a hatalomért. Papíron ugyan szinte mindenhol az államfő helyettese veszi át ilyenkor a hatalmat, ám az ő hatalma törékeny, hiszen a második ember nem ritkán a politikai ellentáborból kerül ki (egy politikai alku keretében) vagy etnikai/vallási kisebbséget képvisel.

Utóbbira éppen az új etióp miniszterelnök, Haile Mariam Desalegne a példa, aki az északi tigra etnikum által dominált Etiópiában déliként vezetheti (egyelőre) az országot. Előbbire pedig az a Joyce Banda malawi elnökasszony a legjobb példa, aki ellenzékiként ugyan végül viszonylag simán lépett elődje, Bingu wa Mutharika örökébe, ám utólag kiderült, hogy a néhai elnök testvére már készítette a puccsterveket.

Etiópiában egyelőre nyugodt átmenetet láthatunk, a kormány szóvivője jelezte, hogy az eddigi miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter, Desalegne a következő választásokig, 2015-ig mindenképp az ország élén állhat. Hacsak valaki bele nem köp a levesbe. A halál ugyanis váratlanul érkezett, sem a katonai vezetés, sem a politikai elit nem tudtak rá felkészülni, így érthető a kivárás.

Akárki is kerül nyeregbe, nem lesz egyszerű dolga fenntartani a kényes belső egyensúlyt. A hatalmi harcok mellett meg kell majd küzdenie a minden bizonnyal kiújuló szeparatista mozgalmakkal is, miközben a hatalmas és sokszínű kormánykoalíció egyben tartása önmagában is külön művészet. Nem beszélve a gazdasági kérdésekről: bármennyire is lenyűgöző a gazdasági növekedés, a hihetetlen magas, 50% körüli infláció, a munkanélküli fiatalok széles tömege és az elharapódzó korrupció könnyen visszafordíthatja az eddigi sikersztorit. Láttunk már ilyenre pár példát idén.