A szerb-koszovói szappanopera legújabb része – az ENSZ rendezésében

Koszovó és Szerbia képviselőinek hamarosan újra meg kellene kezdeniük tárgyalásaikat, melyek döntő hatással bírnának az egész Balkán politikai stabilitására és jövőjére. Ehelyett azonban a felek újra az ENSZ tárgyalótermében folytatták egymás puhítását. Albánok és szerbek reménytelen, „se veled, se nélküled” viszonya, a tényleges megoldás reális esélye nélkül, tovább tart.

Távoli álláspontok

Akár egy olyan unalmas szappanopera legfrissebb epizódjaként is értelmezhetnénk Szerbia és Koszovó újabb diplomáciai csörtéjét, melyben soha semmi érdemi esemény nem történik, mivel a két szereplő változatlan formában újra és újra csak saját igazát szajkózza. Csakhogy míg hasonló színvonalú művek szereplőinek tehetetlensége tét nélküli mások számára, addig a szerb-albán vita elhúzódása mind a két nép számára káros, sőt, ellehetetleníti a térség egészséges és hosszú távú gazdasági, politikai, társadalmi fejlődését. Koszovó függetlenségének egyoldalú kikiáltása, vagyis 2008. február 17. óta már sok víz lefolyt a szerbeket és albánokat elválasztó Ibar folyón, de Belgrád még mindig görcsösen ragaszkodik a területhez, míg Pristina hallani sem akar az ott élő szerbeknek nyújtandó autonómiáról.

Kedden, augusztus 21-én Hashim Thaci koszovói, és Ivica Dačić szerb miniszterelnökök az ENSZ New York-i székházában a Biztonsági Tanács ülésén feszültek egymásnak. Dačić, Szerbia új, a külföld által vegyes érzésekkel fogadott kormányának feje első ízben képviselte országát a nemzetközi szervezet előtt. Belgrád nevében természetesen ezúttal sem hangzott el más, mint hogy a szerbek soha semmilyen körülmények között nem fogadják el Koszovó függetlenségét, és kijelentette, hogy 1999 nyara óta 200 000 nem albán etnikumú lakosnak kellett elmenekülnie Koszovóból ahol a szerb kisebbség szisztematikus elűzése és megtörése zajlik.

Ahogy az várható volt, Dačić leszögezte, hogy Szerbia ezután is mindent megtesz azért, hogy blokkolja Koszovó különböző nemzetközi szervezetekhez való csatlakozását, de hajlandó tárgyalni a kapcsolatok rendezéséről, egyúttal köszönetet mondott azoknak az ENSZ tagállamoknak, amelyek még nem ismerték el az albán többségű egykori szerbiai tartomány önállóságát. Thaci válaszul kijelentette, hogy Koszovó is hajlandó tárgyalni, de van egy „vörös vonal” amit nem lép át, tehát fel sem merülhet függetlenségének, egységének és területi sérthetetlenségének a kérdése.

A vitában a BT tagjai közül Kína és Oroszország Szerbia érdekei mellett állt ki, míg Nagy-Britannia és az USA Koszovó oldalán kardoskodott. Rosemary DiCarloz, az Egyesült Államok képviselője külön kiemelte, hogy szeptembertől véget ér az ország „felügyelt függetlensége”, tehát az ottani intézményrendszert kontroláló nemzetközi Civil Iroda  befejezi tevékenységét teljesen átadva az irányítást az albánoknak. Az USA követe még azt is hozzátette, hogy mindez jelzi, hogy Koszovóban egy demokratikus állam épül. Ez a kijelentés meglehetősen idilli képet fest annak fényében, hogy 1999, vagyis a nemzetközi erők bevonulása óta, Koszovó a drog-, fegyver-, ember- és szervkereskedelem új európai fellegvárává nőtte ki magát, és ezt a szerbek, akiknek saját magunknak is lenne mit kezdeniük a szervezett bűnözés és a korrupció témájában, soha nem felejtik el megemlíteni.

Pedig a tárgyalások egyszer már megkezdődtek

A 2011 tavaszától kezdődő sorozatos tárgyalások folyamán a két civakodó oldal már ért el néhány gyakorlati kompromisszumot. Ilyenek a mozgásszabadságról, a közös határőrzési feladatokról, a másik fél által kiadott diplomák elismeréséről szóló egyezségek, de Szerbia például elismerte Koszovó jogát is ahhoz, hogy nemzetközi tárgyalásokon saját nevével lépjen fel. Igaz ezt csak egy lábjegyzet kíséretében teheti, mely utal az ENSZ BT 1244-es számú határozatára, mely a tartományt nemzetközi felügyelet alá helyezi, de jogilag Szerbia részeként kezeli. Az apróbb ügyekben elért eredmények mellett viszont soha egy pillanatig sem volt remény az igazán fontos kérdések rendezésére, mint a Koszovóban, de különösen annak északi területén egy tömbben élő és többséget alkotó szerbek esetében.

A közeledést ráadásul az újra és újra fellángoló, egyre erőszakosabb incidensek is hátráltatták, melyek gyakran a koszovói kormány hatalmát elismerni nem akaró helyi szerbek és a KFOR erői között törtek ki. Szerbia gyakran hangsúlyozza, hogy a rendfenntartásért felelős EULEX és KFOR nemzetközi erői képtelenek megvédeni a koszovói szerbeket az albán szélsőségesek támadásaitól, és hogy azok szerbellenes magatartást tanúsítanak. Az albánok ezzel egy időben Belgrádot vádolják az észak-koszovói szerbek támogatásával és azzal, hogy a területen jogtalanul próbálja saját fennhatóságát érvényesíteni.

Szerbia válasza erre persze egyszerű: hiszen hogyan lehetne egy területet jogtalanul kontrollálni, ha az a saját értelmezése szerint még mindig hozzá tartozik? A gyakorlatban ugyanakkor a szerb kormány (legalábbis az előző, demokraták vezette) igen kevés befolyással bírt a helyi szerbekre, akik a központi koszovóival párhuzamos közigazgatást hoztak létre az Ibar folyótól északra, és hallani sem akarnak albán tisztviselőkről. Makacsságukhoz az is nagyban hozzájárul, hogy az Európai Unió által menedzselt albán-szerb tárgyalásokon általában éppen a koszovói szerbeket felejtették el megkérdezni véleményükről, ezzel is hozzájárulva a két nép közötti ellenségeskedés fennmaradásához, mely teljesen megakasztotta a kezdetben bíztató békülési folyamatot.

Nagy kérdés, hogy ez a folyamat hogyan és mikor fog új erőre kapni. Belgrádban ugyanis a májusi választások során a vezetés részben kicserélődött, új elnökkel és kormánnyal. Igaz utóbbinak tagja, sőt, a miniszterelnököt adó ereje marad a korábbi kormányban is fontos szerepet vállaló Szocialista Párt (SPS), de ezúttal már a demokraták helyett az egykori szélsőjobbos radikálisokból kivált Haladó Párttal (SNS) karöltve. Ez a felállás bőven adhatna okot az aggodalomra, mivel összetételében, de konkrétan az abban résztvevő politikusok személyében is megegyezik a Szerbiában és az egész Balkánon rossz emlékű miloševići ’90-es évek szocialista-radikális nacionalista tandemjével, mely oly sok szenvedést okozott a térség népeinek és maguknak a szerbeknek is.

Nemzeti, vagy politikai érdek?

Az új kabinet eddigi külpolitikáját látva azonban a félelmek talán túlzóak. Az elnök, Tomislav Nikolić néhány furcsa nyilatkozatát inkább lehet az ügyetlenkedés és a diplomáciai járatlanság, mint sem a korábbi nacionalizmus újjáéledésének számlájára írni. Az is igaz viszont, hogy mind az SNS, mind az SPS a retorika szintjén határozottan ragaszkodik Koszovó megtartásához. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy nem csak az egykor keményvonalas politikusok, de a szerb közvélemény is kezd belefáradni abba, hogy úgy kell tenniük, mintha Koszovót még vissza lehetne szerezni, holott ez a hajó a gyakorlatban már a ’90-es évek végén elment.

A szerb dacosság falán így egyre több repedés keletkezik. Már korábban felmerült az ötlet, hogy Belgrád a legmagasabb, tehát elnöki vagy kormányfői szinten is tárgyalásokat kezdjen az alánokkal, ami pár éve még elképzelhetetlen volt. A legfrissebb hírek pedig arról szólnak, hogy a szerbek már ahhoz sem ragaszkodnak, hogy Koszovó a tárgyalásokon a névtáblájára az említett furcsa lábjegyzetet tegye oda. Az engedékenység ugyannakkor csak nagyon lassan fog győzni szerb oldalon, főleg úgy, hogy a másik oldalról sem találni túl nagy fogadókészséget.

Hashim Thaci és kormánya belpolitikai szempontból állandó nyomás alatt áll a koszovói ellenzék által, amelynek képviselői már az ENSZ BT előtt elmondott beszéde után rögtön kifejtették: a kormányfő szavai nem elegek az albán érdekek védelmére, mert Thaci szerintük nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy az északi-koszovói szerbek autonómiát kapjanak. A helyzet megoldhatatlansága albán részről éppen itt keresendő: nem csak hogy hallani sem akarnak a szerb tömb anyaországhoz való visszacsatolásáról, de minden politikai erő egymásra licitálva utasítja el a terület autonómiáját is, mindezt pedig nyugati szövetségeseinek teljes támogatásával.

A tárgyalások újrakezdésére szinte biztosan nem kerül sor már az idén, mivel a szerb kormány állítása szerint egyfajta társadalmi konszenzus elérésére törekszik először, amely jelenleg inkább tűnik időhúzásnak. Ha szerbek és albánok tényleg normális mederben akarják felújítani a párbeszédet, akkor elsődleges, hogy a napi belpolitikai haszonlesés ne írja felül a hosszú távú nemzeti érdekeket, erre ugyanis oly sok elrettentő példa volt az elmúlt években mind albán, mind szerb oldalon.