„Üzbegisztán Hőse”: Iszlam Karimov

Az üzbég köztársasági elnök 2010-ben hetedikként szerepelt a Foreign Policy Watch „A legrosszabbak legrosszabbjai” című listáján, ami az akkor életben lévő, diktátorként számon tartott állami vezetőket sorolta fel. Karimovot ezzel olyan diktátorok közé sorolták, mint Kim Dzsong-il, vagy Robert Mugabe. Mi több, az üzbég elnök jóval előkelőbb pozíciót foglalt el ezen a listán, mint az azóta hatalmából eltávolított Moammer Kadhafi vagy Hoszni Mubarak. Cikkünkben utánajártunk, hogyan lehet Karimov ennek ellenére a Nyugat egyik fontos szövetségese.

Út a hatalomba

Iszlam Abduganijevics Karimov 1938. január 30-án született. Gyermekkorát egy szamarkandi árvaházban töltötte, szülei származásáról ellentétes adatokat közölnek a források. Karimovnak azonban tanulmányai segítségével sikerült kitörnie hátrányos helyzetéből: a Közép-Ázsiai Műszaki Egyetem elvégzésével gépészmérnöki diplomát szerzett, amit később közgazdászi végzettséggel is kiegészített. 1960-tól mérnökként dolgozott, először egy mezőgazdasági gépeket gyártó üzemnél, majd a taskenti repülőgépgyárban.

Politikai pályafutása 1966-ban kezdődött, amikor bekerült az üzbég állami tervhivatal dolgozói közé. Karimov gyorsan végigjárta a hivatali szamárlétrát, 1983-ban már a köztársaság pénzügyminisztere volt, és fontos szerepet töltött be a tervhivatal vezetésében is. 1989 júniusában az üzbég kommunista párt központi bizottságának főtitkára lett, ezzel megszerezve a legfontosabb vezetői posztot az állam irányításában. Ez a kulcsfontosságú szerep biztosította számára hatalma átmentését a Szovjetunió összeomlása után is. Karimov először az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság elnöke lett, majd 1991. december 29-én a független Üzbég Köztársaság elnökévé választották.

Végtelenített elnöki mandátum?

Karimov eleinte igyekezett fenntartani a demokratikus kormányzás minden látszatát hatalmának stabilizálása érdekében. Engedélyezte ellenzéki pártok hivatalos létrehozását, a világi Erk és Birlik mellett az Iszlám Újjászületés Pártja is szabadon működhetett. Mindez azonban nem tartott sokáig, az ellenzéki pártok helyzete hamarosan egyre kilátástalanabbá vált, mígnem 1992-ben Karimov egyszerűen betiltotta őket. Az elmúlt két évtized elnökválasztásai tovább növelték a kétségtelen bizonyosságot, hogy a karimovi Üzbegisztán nem fog jó példával elöljárni a világ újonnan demokratizálódó államai számára.

Az üzbég köztársasági elnök mandátuma ugyanis eredetileg öt évre terjedt ki, és egyszeri alkalommal lehetett meghosszabbítani. Karimov azonban taktikus lépéseivel már több mint húsz éve hatalmon van, miközben a mai napig megőrizte a demokrácia minimális látszatát, ami garantálja a külföldi kölcsönökhöz és segélyekhez való hozzáférést. Az elnök először 1995-ben avatkozott be az elnöki ciklusok rendjébe, amikor is egy népszavazás segítségével elérte, hogy 2000-ig meghosszabbíthassa mandátumát. A 2000 januárjában megtartott, széles körben kritizált választáson a szavazatok 91,9%-ával fölényes győzelmet aratott az egyetlen, riválisnak nem nevezhető további jelölt felett, és megkezdhette második mandátumát. Az elnöki ciklus felének közeledtével azonban újabb módosítás került be az üzbég alkotmányba: egy népszavazás ötről hét évre növelte az elnök hivatali idejének hosszát. Ez a változtatás tiszta lapot nyitott Karimov számára, mivel az üzbég vezetés felfogása szerint figyelmen kívül hagyhatóvá tette korábban betöltött elnöki ciklusait. Sőt, az elnök azt is elérte, hogy január helyett elegendő legyen egyszerűen a megfelelő naptári év során megtartani a következő választást.

A 2007 decemberében megtartott voksolás után 2008 januárjában Karimov megkezdhette újabb „első” elnöki ciklusát, amivel 2015 végéig végeredményben bebiztosította uralmát. Ezek után nyilvánvaló lehet, hogy az eddigi választások egyike sem felelt meg a demokratikus normáknak – ezt mi sem mutatja jobban annál, hogy Karimov „kihívói” általában nagy tisztelői és követői az elnöknek és politikájának.

Az eddigiek fényében meglehetősen meglepőként hatott az üzbég Szenátus idén márciusban hozott döntése, miszerint az elnöknek 2015 tavaszára mindenképpen ki kell írnia a választást, és nem nyílik lehetősége a naptári évre hivatkozva december végéig kitolni mandátumát. Vajon ez egy újabb stratégiai húzás Karimovtól, hogy tovább hosszabbítsa elnőkségét, vagy nyugati szövetségeseinek bizalmát kívánja elnyerni vele? Erre a kérdésre nagy valószínűséggel csak Karimov aktuális mandátumának lejárta felé közeledve kapunk majd választ.

Diktatúra üzbég módra

A Freedom House jelenleg is a világ legelnyomóbb rendszerei között tartja számon Üzbegisztánt. Karimov keménykezű uralma az ellenzékiség bármilyen megnyilvánulását (vagy annak puszta felmerülését is) a lehető legszigorúbb szankciókkal torolja meg. A Freedom House 2012-es „Worst of the Worst” jelentése szerint „ kormánya minden politikai ellenzéki kezdeményezést elnyom, korlátozza az egyesülési szabadságot és irányítása alatt tartja a nagyobb médiumokat. A kisszámú civil aktivista és kritikus újságíró letartóztatásokkal és önkényes büntetésekkel kénytelen szembenézni. Az állam szigorú ellenőrzést gyakorol az iszlám felett, az istentiszteletek tartalmát is beleértve. A helyi bizottságok az állami megfigyelés és irányítás hivatalos szerveivé váltak.”

Gyakoriak a kínzásról szóló jelentések is (Human Rights Watch), amik fullasztásos módszerekről, elektrosokkről, sőt, forró vízzel történő vallatásról is beszámolnak. Az emberi jogokkal kapcsolatok visszaélések azonban, csakúgy, mint a demokratikus színjátékok, általában nem lépik át a Nyugat ingerküszöbét. Az USA és Európa ugyanis több szállal kötődik Karimov rendszeréhez, melyek közül kiemelkedő fontosságúak az ország energiakincsei és Afganisztánhoz közeli stratégiai helyzete.

A 2005-ben lezajlott andizsáni mészárlás azonban azon ritka események egyike volt, amikor Karimov keménykezűsége komolyan megrengette a Nyugattal való szövetség alapjait. A mai napig nem tisztázott, hogy pontosan mi is történt Andizsánban 2005 májusában. Az viszont bizonyos, hogy a kormány a politikai, társadalmi és gazdasági visszásságok ellen tüntető tömegbe lövetett, az áldozatok száma (köztük nők és gyermekek) pedig a több százat is elérte. Üzbegisztán csupán 157 áldozatot ismert el, egyes szervezetek viszont akár 1500 halottról is beszéltek. Az ENSZ, az USA és az EU elítélte a mészárlást, és független vizsgálatokat, a bűnösök felkutatását és megbüntetését követelte. Jelenleg azonban úgy tűnik, az azóta eltelt hét év elegendő volt ahhoz, hogy az andizsáni mészárlás feledésbe merüljön.

Szeszélyes külpolitika, változó irányok

Üzbegisztán és a Nyugat stratégiai jelentőségű szövetségét a 2001. szeptember 11-i merénylet következményei hozták létre: Karimov csatlakozása George W. Bush globális terrorizmus-ellenes háborújához, valamint hathatós gyakorlati közreműködése az afganisztáni műveletekben szabad kezet adott az üzbég elnöknek az állam belső ügyeiben. A Nyugat annak ellenére is tolerálja kiszámíthatatlan szövetségesét, hogy Karimov külpolitikája a nemzetközi közösségben hirtelen irányváltásairól ismert. Az elnök igyekszik egyensúlyozni a nagyhatalmak, különösen Oroszország és az USA befolyása között, miközben saját hazai pozícióinak megtartásán és megerősítésén fáradozik. Ez utóbbira kiváló lehetőséget biztosít Karimov számára a globális terrorizmus-ellenes harc és a vele járó nemzetközi hisztéria. Üzbegisztánban ugyanis fontos szerepet játszanak az iszlámra épülő ellenzéki mozgalmak, melyek széles skálán helyezkednek el a mérsékelttől a radikálisig. Karimov azonban igyekszik minden iszlám jellegű csoportot szélsőségesként, terroristaként, államellenesként feltüntetni, és ily módon megszabadulni belső ellenzékének jelentős részétől – méghozzá a Nyugat, Oroszország és Kína támogatásával.

Az egyensúlyozási politika másik jó példája a különböző szövetségekhez való csatlakozás. Üzbegisztán már a kezdetektől tagja lett a FÁK Kollektív Biztonsági Szerződésének, ami a Szovjetunió felbomlása után megerősítette az állam orosz érdekszférába tartozását. Karimov azonban nem kívánt véglegesen elköteleződni, és az orosz befolyást csökkentve 1999-ben kilépett a KBSZ-ből, és csatlakozott a nyugat-párti GUAM szövetséghez. 2001-ben viszont a Sanghaji Ötökhöz csatlakozott a Sanghaji Együttműködési Szervezet létrehozásában, miközben engedélyezte, hogy amerikai katonai támaszpont jöjjön létre Üzbegisztánban. 2005-ben, az andizsáni mészárlás után a Nyugat elfordult szövetségesétől, aki így orosz kapcsolatai megerősítésére szorult. Üzbegisztán az amerikai bázis gyors felszámolását követően még 2005-ben kilépett a GUAM-ból, és 2006-ban teljes jogú tagjává vált a KBSZ alapjain létrehozott Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének.

Pár héttel ezelőtt újabb fordulat történt az üzbég külpolitikában: június utolsó napjaiban Üzbegisztán bejelentette, hogy újfent kilép a KBSZSZ-ből. A Kommerszant szerint a háttérben egy újabb Afganisztánnal kapcsolatos stratégiai szövetség áll: az USA-nak 2014-es kivonulása után ugyanis nagy szüksége lesz egy megbízható térségbeli partnerre, aki bázisok és raktárak segítségével biztosítaná az amerikai katonai befolyás és haditechnika jelenlétét Közép-Ázsiában. A „szívességért” cserébe Üzbegisztán számos hasznot remélhet, a máris észrevehető anyagi és biztonsági támogatás mellett azt is, hogy a Nyugat továbbra is szemet huny Karimov diktatorikus módszerei felett. Az elnök emellett továbbra is szívélyes baráti viszonyt ápol Vlagyimir Putyinnal, ami biztosítja számára a további egyensúlyozás lehetőségét is.

A magyar külpolitika keleti nyitásában is fontos szerepet játszanak az Üzbegisztánnal való kapcsolatok. 2011 végén Schmitt Pál köztársasági elnök látogatást tett Karimovnál, ahol a két ország közötti gazdasági és diplomáciai együttműködés megerősítéséről állapodtak meg.

 „Üzbegisztán Hőse”

Iszlam Karimov uralma sem mentes a diktátorokra oly jellemző személyi kultusz hatásaitól. Munkásságát, mint az üzbég demokratikus állam megalapítója vagy az állam békéjének biztosítója, számos kitüntetéssel jutalmazták, nemcsak országán belül, hanem külföldön és nemzetközi szervezetek által is. Többek között természetesen megkapta a legmagasabb szintű állami elismerést, az „Üzbegisztán Hőse” kitüntetést is. Az elnök szívesen tetszeleg az Üzbegisztán történelmében fontos szerepet betöltő Timur Lenk képének társaságában, óriásplakátokon, vagy őt éljenző alattvalói körében.

Karimov azonban keménykezű módszerei ellenére nem képes számottevő gazdasági fellendülést és jólétet biztosítani népe számára. A monokultúrás gyapottermesztés megterheli a társadalmi és természeti erőforrásokat, a hatékonytalan művelés során egyre súlyosbodó vízhiány pedig nemcsak a belső feszültségekhez járul hozzá, de a szomszédos államokkal való kapcsolatokra is negatív hatást gyakorol. Az energiahordozók kitermelése csak a társadalom keskeny rétegének biztosít jólétet, a társadalmi különbségek nagyok, a diktatúra eszközei pedig szintén nem járulnak hozzá az elnök szimpátia-indexének növekedéséhez. Fontos kérdés, hogy a 74 éves elnök milyen állapotban hagyja rendszerét utódjára, akinek kiválasztásáról időről-időre felröppennek hírek a sajtóban, hivatalos kijelöléséről azonban nincs szó – hiszen egy Karimovhoz hasonló vezető esetében önmagában már az is meglepő, hogy egyáltalán szót ejt az utódlás kérdéséről.