Csatlakozni vagy sem?

Az euróövezeti tagság rengeteget vesztett vonzerejéből a jelenlegi válság során, és egyértelmű, hogy a közös valuta csak jelentősen megváltozva élheti túl ezeket a kihívásokat. Ebben a bizonytalan helyzetben sokak szemében egyszerűen őrültségnek látszik az euró bevezetése, még akkor is, ha az egyébként a csatlakozási szerződés aláírásával vállalt kötelezettség. Még az amúgy az Európai Unió megerősítésére törekvő lengyel külpolitika is igyekszik a távoli jövő homályába burkolni az esetleges belépés dátumát. Elemzésünkben a lengyel példán keresztül vizsgáljuk meg, mi szólhat a csatlakozás mellett és ellen.

Az EU gazdasági zöld szigeteként számon tartott Lengyelország egyébként EU-pozitív lakosságának mindössze 12 százaléka támogatja a közös valuta bevezetését, a kormány pedig nagyratörő európai tervei (és a gazdaság részben közösségi forrásokból finanszírozott növekedése) ellenére sem jelölt ki csatlakozási céldátumot. Bár a lengyel vezetés hangosan követelte a valutaövezet pénzügyminisztereinek találkozóján való részvételi jogot, valamint az eurózóna válságának megoldását saját jövője kulcsának is tekinti, a jelenlegi állapotok mellett mégis gazdasági öngyilkosság lenne az euró bevezetése.

Miért nem kell az euró a lengyeleknek?

Maga a lengyel pénzügyminiszter, Jacek Rostowski is többször úgy nyilatkozott, hogy a bár Lengyelország be akar lépni az eurózónába, és csakis a valutaunióban tudja elképzelni jövőjét, ehhez azonban annak vezetőinek „rendbe kell tenniük a házuk tájékát”, országa pedig akkor fog csatlakozni, „amint az biztonságos lesz”. A rendkívül bizonytalan válsághelyzet azonban nem az egyetlen lengyel érv a csatlakozás ellen. A lengyel gazdaság számára normális állapotok mellett is olyan teher lenne a csatlakozás, ami megakasztaná a jelenlegi fejlődést.

A lengyel gazdaság növekedését három motor hajtja, a belső fogyasztás, az export, és befektetések. Bár Lengyelország közel sem függ annyira az exporttól, mint hazánk (Magyarország export/GDP aránya 80 százalék, a lengyel érték ennek csak a fele), mégis talán ez a fejlődés legfontosabb motorja, a kivitel 60 százaléka pedig az eurót használó országokba irányul. A zloty viszonylagos gyengesége (egyes elemzők a világ egyik legalulértékeltebb valutájaként tartják számon) így azzal jár, hogy a nemzetközi piacon a lengyel termékek jóval olcsóbbak, ezáltal jóval versenyképesebbek. Az euró bevezetésével ez az előny elveszne, az export pedig nagymértékben visszaesne.

Ezzel egyidőben a közös valuta megemelné a belső árszínvonalat, méghozzá a tapasztalatok alapján a bérszínvonalnál jóval számottevőbb mértékben. Vagyis drágább lenne az „élet” Lengyelországban, aminek egyenes következményeként a másik hajtóerő, a belső fogyasztás is visszaesne.

Az átváltási költségek eltűnésével és az átláthatóság növelésével ugyanakkor várhatóan megugranának a külföldről érkező beruházások. Ennek következtében ugyan a kormánynak kevesebb közpénzt kellene költene állami beruházásokra, ám a jelenlegi helyzetben a hazai vállalatok nem elég felkészültek a versenyhelyzet ilyen hirtelen fokozódására. Már csak azért sem, mert a bérek egyidejű növekedésével és az árfolyamból fakadó aránylagos olcsóság elvesztésével két legnagyobb versenyelőnyük veszne oda.

Ráadásul Magyarországnál Lengyelország abból a szempontból is kedvezőbb helyzetben van, hogy mind a bankszektor, mind pedig a lakosság jóval kisebb része adósodott el devizában; így az árfolyamstabilitás is kevésbé vonzó számukra. Mit több, a válság megelőzésének és a jó teljesítmény fenntartásának alapja éppen a központi beavatkozás, az állami beruházás volt. Az euróövezetet és az Európai Központi Bankot uraló, az inflációtól, mint ördögtől való német félelem ezt nyilvánvalóan lehetetlenné tette volna. Maga Sikorski külügyminiszter éppen Németországban beszélt ennek a rossz német beidegződésnek az Európa egészére kiható káros következményeiről. A fizetőeszköz korlátozott értékvesztésével ráadásul a fix kamatú államadósság is csökken. Éppen ez az „elinflálás” az eszköz, amivel például a görögök az euró miatt nem élhetnek.

Hosszú távon mégis a klubban szeretnének lenni

A fenti gazdasági racionalitás ellenére viszont mégis vitális érdeke fűződik Lengyelországnak a valutaunió megerősödéséhez. A jelenlegi válság tétje lengyel szempontból Németország. Az export negyede irányul a nyugati szomszédba, az adósság finanszírozását szolgáló állampapírokat is előszeretettel vásárolják a németek, ráadásul a külföldi befektetések fontos hányada is innen érkezik. Ha tehát az esetleges görög kilépés megrengeti a német gazdaságot is, Lengyelország is nagy bajban lesz, vagyis az eurózóna egészsége lengyel érdek is.

Ezért van az is, hogy a kormány egyfajta finomított kettős beszédet folytatva kiáll csatlakozási szándéka mellett, ám gondosan kerüli a konkrét dátumokat. A belépési szándék ugyanakkor komoly, amelynek a gazdasági függéssel összefüggő, de annál fontosabb politikai okai is vannak. Lengyelország függ az eurózóna teljesítményétől, viszont nincsen beleszólása annak alakításába. Ahogyan Donald Tusk miniszterelnök frappánsan megfogalmazta, az euróövezet jövőjéről döntő megbeszéléseknél két lehetőség van: „vagy az asztalnál ülsz, vagy a menün szerepelsz”.

A kormány pedig egyértelműen arra törekszik, hogy odaférkőzzön a legszűkebb asztaltársasághoz is. A külügyminiszter hasonlatával élve, „az Európai Unió egy üzlet, ahol Lengyelország is részvényes akar lenni”. Retorikában már egyértelműen a vezető hatalmak mellé törekszik az ország, ehhez viszont kellő politikai súlyt csak az eurót használva tudnak szerezni. Marek Belka, a Lengyel Nemzeti Bank elnöke is arra hívta fel a figyelmet, hogy ha Lengyelország nem csatlakozik időben a klubhoz, periférián fog maradni, és nem lesz szava az igazán fontos döntésekben.

Radosław Sikorski külügyminiszter jelentette ki nagy visszhangot keltő berlini beszédében, hogy jelen pillanatban nem a terrorizmus, a német tankok, vagy az Oroszország által az EU szomszédságába telepíteni kívánt rakéták jelentik a legnagyobb biztonságpolitikai kihívást országa számára, hanem az euróövezet esetleges összeomlása. Így a lengyel csatlakozási szándék hangoztatása az eurózóna iránti bizalom helyreállítását is szolgálja. A piacok felé egyértelműen nyugtató üzenetet hordoz, ha az Európai Unió egyik legstabilabbnak tűnő, és nem mellesleg nagy bizalmat élvező országa is csatlakozni szeretne. Az már más kérdés, hogy a jelenlegi helyzetben mennyire veszi bárki is komolyan ezeket a szólamokat.  

Arra várnak, amitől Orbán Viktor tart

A belépés egyik feltétele nyilvánvalóan a lengyel gazdaság felkészülése, vagyis annak a fejlettségi szintnek az elérése, amikor a versenyelőny már kevésbé az olcsó munkaerőn és a gyenge valutából adódó jó cserearányon nyugszik majd. Ez pedig még kormányzati körök szerint is minimum 3-5 évet jelent.

A másik fontos feltétel a valutaunió reformja lenne, amely egyre inkább a válságból való egyetlen kiutat jelenti. A kormány egyértelműen az Európai Központi Bank valódi központi bankként való ténykedését, jogkörének jelentős bővítését szeretné látni, valamint az eurókötvények bevezetésének is komoly támogatója. Mindehhez egy egységes, szigorú és kötelező szabályrendszer kidolgozását is elengedhetetlennek tartja, vagyis a jelenlegi válság kapcsán kiütköző problémák orvosolását, és a német befolyás csökkentését tartják a csatlakozás legfontosabb feltételének. Ahogyan egy magas beosztású diplomata fogalmazott, a jelenlegi helyzetben fennáll a veszély, hogy Németország „a gyereket is kiönti a fürdővízzel”.

Orbán Viktor nemrégiben kifejtette, hogy Magyarországnak a várható változások kapcsán érdemi vitát kell folytatnia arról, hogy be akar-e lépni az ország egy a nemzeti függetlenséget és szuverenitást jelentősen korlátozó valutaövezetbe. A lengyel kormány ezzel szemben ezt egyértelműen a követendő, és egyetlen járható útnak tekinti.