A NŐ megjelenítése Isabel Allende műveiben

A nemzetközi nőnap alkalmából a Kitekintő Latin-Amerika rovata az egyik legelismertebb dél-amerikai származású írónő, Isabel Allende „del Valle trilógiáján” keresztül mutatja be, hogy az írónő mit kíván üzenni főhősnői karaktereinek ábrázolásával olvasóinak – nőknek és férfiaknak egyaránt. Művei általában ugyanazt az állandó üzenetet közvetítik felénk: a magára találó, értékes, kitartó nő képét; azonban az önfelismeréshez vezető út mindegyik művében más és más, s mindig meglepő események és személyek segítik őket ezen az úton.

A cikkünkben bemutatásra kerülő Allende-trilógia első része a Kísértetház, ezt követte később A szerencse lánya, majd az Elmosódó Önarckép – bár történelmi szempontból a második és harmadik megelőzi az elsőt, és meglepő szálakon keresztül fonódnak össze, ezt azonban csak a harmadik könyv elolvasása közben fedezhetjük fel.

Központi szerepben a feminizmus

A három regényben a hagyományos értékrenddel párhuzamosan felfedezhetőek a feminizmus elvei, amelyek személyes nézőpontokat jelenítenek meg adott politikai és társadalmi kontextusban, arra ösztönözve az olvasót, hogy azokon keresztül értékelje a történteket, amelyek gyakran valós történelmi eseményeken alapulnak.

Isabel Allende egy beszéde során visszaemlékezett lányával, az azóta elhunyt Paulával, folytatott egyik beszélgetésére, mely során lánya „ódivatúnak” nevezte anyja feminista elvek iránti elragadottságát, mondván, a nők már minden jogot kivívtak magunknak, s a „feminizmus kiment a divatból”. Isabel Allende pedig elismerte, hogy talán Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban, illetve a fejlettnek nevezett államokban, ahol a nőknek már szavazati joguk van és szabadon választhatnak foglalkozást, valóban feleslegesnek tűnhetnek ezek az eszmék. Azonban a világ más helyein, mint Afrika, Ázsia, az iszlám világ és Latin-Amerika számos államában, még el sem kezdődött a feminizmus korszaka, de mindenhol vannak törekvések – csak épp más nevekkel illetik azokat. És ezek azok az országok, melyek a legtöbb nemzetközi segítséget várják.

Allende egy alapítványt is létrehozott a nők megsegítése érdekében (www.isabelallendefoundation.org), s előadásaival, pénzügyi hozzájárulásaival világszerte segít a lányokon és asszonyokon, nem csak az önmegismerésben, hanem egészségügyi és lelki szaktanácsadás támogatásában is. Isabel Allende trilógiájának középpontjában rendre a női alakok állnak. Az írónő gyermekként elfogadhatatlannak tartotta azt, amit szűk családi környezetében látott, vagyis, hogy a nőknek csak kötelességeik vannak, jogaik viszont alig. Így felnőttként olyan nőkről kezdett írni, akik bátrak, erősek és ezáltal saját sorsuk kovácsai a „macsók világában”, akár társadalmi tabudöntögetés árán is. Allende művei azt közvetítik, hogy egy nőnek nem kell mindenáron szelídnek és tisztának mutatkoznia ahhoz, hogy megőrizze saját én-tudatát. Mielőtt saját regénybe kezdett volna, Allende műfordítóként is dolgozott, de kirúgták állásából, mivel az eredeti szöveget megváltoztatva, független és intelligens nőket „faragott” a regények női karaktereiből.

A szerencse lánya

Az úgynevezett „del Valle trilógiát” tekintve időben legkorábban játszódó regényének, A szerencse lányának főhősnője, Eliza konzervatív családnál él, ahol nevelőanyja helyes viselkedést és jó erkölcsöt vár a lánytól, aki mindaddig engedelmes is, míg menthetetlenül bele nem szeret nevelőapja egyik alkalmazottjába, Joaquínba, olyannyira, hogy bele is betegszik. Nevelőanyja, látva a lány érzelmeit, megpróbálja annak minden idejét lekötni, de mindhiába, miután a férfi is felfedezi Elizát, a pár hamarosan testi kapcsolatba bonyolódik. Joaquín – aki bár állítólag nagyon szerelmes a lányba – a kaliforniai aranyláz csábítására elhagyja Chilét, hogy szerencsét próbáljon.

Elmosódó önarckép

A szerencse lánya közvetlen folytatása az Elmosódó Önarckép, amelynek főhősnője Eliza unokája, Aurora, azonban Eliza és lánya, Lynn életét is végigköveti a regény. Eliza valóban megtalálta az igaz szerelmet férje oldalán, és gyönyörű lányuk született, aki azonban már nem volt olyan szerencsés, mint édesanyja: rossz emberbe szeretett bele, aki csak egy fogadás kedvéért feküdt le a lánnyal, aki terhes maradt, majd belehalt a szülésbe. Aurora később mégis apja családjához kerül, ahonnan viszont egy házasságba „menekül”, s naivan elhiszi, hogy a rövid ismeretség ellenére gazdag vőlegénye szerelemből veszi el, pedig a férfinak hátsó szándéka volt: eltitkolni testvére feleségével fenntartott szeretői viszonyát.

Aurora idővel megelégeli, hogy férje „csak muszájból” teljesíti házastársi kötelességét az ágyban, s egyik éjjel követi férjét, akit sógornője karjaiban lát meg az istállóban. Együttlétüket figyelve Aurora rádöbben, hogy férje sosem szerette, legalábbis nem olyan forrón, mint bátyja feleségét, és félelemmel, csalódottsággal telve mégis úgy dönt, hogy inkább a „külön élő nő” bélyegével él tovább. Ezt követően függetlenné válik, hála tehetségének, amely a fényképezésben teljesedik ki, s egy új szerelemnek köszönhetően erősebbé is válik, s ebben a kapcsolatban már egy sokkal határozottabb nő jelleme bontakozik ki előttünk.

Kísértetház

Az Elmosódó Önarcképben az árván maradt Aurorát Severo del Valle fogadja örökbe (bár később nem élnek együtt), aki a Kísértetház szereplőinek első generációjához tartozik. A négy generáció sorsán átívelő családregényben Chile múltja is megelevenedik előttünk a XX. század elejétől az 1980-as évekig. A történet „narrátora” Alba, a legfiatalabb generáció tagja. A három regény közül ezt szövi át leginkább az úgynevezett mágikus realizmus világa: a múlt emlékei, a jelen történései és a jövőbeni események egyszerre elevenednek meg, s bontakoznak ki a könyv végére. A főbb női alakoknak mindvégig meghatározó szerepük van, s mindegyikük neve (Nívea, Clara, Blanca és Alba) neve amellett, hogy a fehér színre utal, van egy másodlagos, ám különleges jelentésük a spanyol nyelvben (hófehér, tiszta, csillogó és hajnal).

Ebben a regényben rendkívül fontos szerep jut a család életét befolyásoló, a XX. század eleji Chile történelmi eseményeinek. De már Allende első könyvéből sem maradhatott ki a feminizmus elveivel szembeni rokonszenv: a női főszereplőket itt is erős, saját maguk mellett kiálló egyéniségekként tünteti fel, akik a család lelkei. Allende a regényben kis szerephez jutó későbbi dédmamát, Níveát a feminizmus előfutáraként, igazi „szüffrazsettként” ábrázolja,  az őt követő generációk női tagjainak társadalmi mozgástere pedig egyre bővül, s így bátran szegülnek szembe a férfiak akaratával. Mindegyikük közül Clara a legbefolyásosabb, aki életében kétszer is hosszú ideig tartó némasági fogadalmat tesz: kislányként még félelemből, felnőtt asszonyként viszont már férjével szembeni ellenszegülése bizonyítékaként. Allende leírásában Clara a női lélek megtestesítője, s karakterét az irodalmi elemzők sokszor szeretik összehasonlítani Gabriel García Márquez Száz év magányának Ursulájával, annak ellenére, hogy Márquez regényeiben a férfi szereplők nézőpontja szerint mutatja be a történeteket, persze ez nem zárja ki, hogy az ő női karakterei is erős személyiségek legyenek.

Allende szerint főhősnői mind feministák a maguk módján: szabadok, függetlenek, a bennük rejlő kreativitás, ügyesség és intelligencia révén pedig sikeresen tudják kiteljesíteni életüket a hagyományos női szerepeken túl. Az írónő műveiben általában a(z első és második) szerelem és saját szexualitásuk felfedezése is központi szerepet játszik a főhősnők önmagukra találásában, saját értékeik felfedezésében. Többnyire egy-egy kapcsolat közben vagy annak végével ismerik fel a magukban rejlő lehetőségeket, s így megtalálják életcéljukat, az igazi önmagukat is. Allende üzenete egyértelmű: férfiak és nők egyenrangúak, ugyanazon jogok illetik meg őket, a nőkben is hasonlóan értékes tehetség rejlik, mint egy férfiban, viszont fontos az is, hogy a férfiaknak és nőknek együtt fedezzék fel, értsék meg az alapvető dolgokat, hiszen igazából ez hozza össze őket.