Ki áll valójában a „demokratikus ellenzék” mögött?

A Kreml bábja vagy igazi ellenzéki harcos? Az orosz politikai színtérre nemrég berobbanó Mihail Prohorov számos kérdést vetett fel az elemzők körében: vajon egy új név bevetésével csak Vlagyimir Putyin és a szilovikok akarják megzavarni az egyébként minden izgalomtól mentes elnökválasztást, vagy valóban színre lépett a demokratikus ellenzék új generációja? A következő rendhagyó cikkben két rovatvezetőnk osztja meg szögesen eltérő véleményét a Tisztelt Olvasóval. A vélemények pedig nagyon érdekelnek minket, úgyhogy arra bátorítjuk Önöket is, hogy a kommentekben bátran egészítsék ki munkatársainkat.

Prohorov – a Kreml projektje? – Ugrósdy Márton

Vajon tényleg Mihail Prohorov lenne a Nyugat reménysége Vlagyimir Putyinnal szemben? Valóban lehetséges, hogy a Kremllel évtizedekig kiváló kapcsolatot ápoló milliárdos hirtelen korábbi barátai és üzletfelei ellen fordul csak azért, hogy megszerezze a negyedik helyet a márciusi elnökválasztásokon? Oroszországon tényleg úrrá lett a káosz a kilencvenes években, de Putyin egy dolgot biztosan elért: a viszonyok mára kiszámíthatóvá váltak, még akkor is, a hatalmi logika sokszor érthetetlen a felületes nyugati szemlélők számára.

Mihail Prohorov nem véletlenül Oroszország harmadik leggazdagabb embere. Az oligarcha jókor volt jó helyen a kilencvenes évek elején, és éppen a legjobb pillanatban alapította meg Onexim Bank névre hallgató pénzintézetét, ami nem sokkal később már Moszkva város, és jónéhány kormányzati szerv pénzeszközeit kezelte. Nem véletlen az sem, hogy 1993-ban Vlagyimir Potanyinnal együtt nevetséges áron szerezte meg a rendkívüli természeti kincsek felett diszponáló Norilszk Nyikkelt. Prohorov maga is tagja volt a Családnak, akik „önzetlenül” hiteleztek Borisz Jelcin 1996-os választási kampányának, és azóta is jó kapcsolatokat ápol a kormánykörökkel. Prohorov tudta, mik a szabályok, és tanult Mihail Hodorkovszkij példájából, nem kezdett önállóan politikai kalandokba. Ő inkább Franciaországban síelt és élvezte az életet, miközben korábbi szövetségese egy kietlen szibériai börtönben elmélkedhetett azon, mennyire volt jó ötlet pártot szervezni Putyin ellen.

Az 1965-ben született üzletember először 2011-ben szállt be a politikába, amikor áprilisban felkérték a Kreml-bábnak tartott Igaz Ügy (Právoje Gyelo) párt elnökének. Jellemző, hogy Prohorov akkor még így nyilatkozott a Gazata.ru-nak: „soha nem foglalkoztam a politikával, és nem is akarok vele foglalkozni”. Mégis, alig egy hónappal később már a párt elnökének jelöltette magát, és sikeresen meg is szerezte a vezetést. Elnöksége azonban nem tartott sokáig: szeptemberben egy rendkívül furcsa párton belüli puccsal hirtelen kegyvesztetté vált, és azóta függetlenként tevékenykedik a politikában.

Mire volt jó ez a színjáték? Ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint Prohorov valójában a Kreml embere, akkor az elmúlt egy évet már nem is olyan nehéz megérteni. Putyin ellen ugyanis egyre jobban kezdenek szervezkedni a városi, középosztálybeli szavazók, akik az utóbbi hónapokban már több látványos tüntetést is szerveztek a kormány ellen. Mivel a Jabloko és a Grigorij Javlinszkij által fémjelzett liberális irányzat az utóbbi húsz évben erősen elhasználódott, piaci rés keletkezett az orosz politikai palettán. A Jabloko eltűnésével ugyanis nem volt olyan, a nyugatos, piacbarát politikát képviselő párt, aki leköthette volna az erre fogékony, összesen pár százaléknyi (de így is milliós tömeget képviselő) szavazót. Prohorov számukra ideális jelölt: maga is üzletember, a szabad piac híve (leszámítva saját meggazdagodását), és zászlajára tűzte a zapadnyikok jelszavait: szorosabb kapcsolat Európával, a tulajdon védelme, és persze az örök sláger, a demokrácia. Az őszi botrány ráadásul csak ráerősített Prohorov „ellenzéki” imázsára, aki a történteket úgy állította be, hogy a Kreml sötét machinációja (sőt, egyenesen Vlagyiszlav Szurkov, a „bábmester”) túrta ki a pártelnöki székből, ezzel próbálva meglovagolni az elnöki adminisztrációval elégedetlen emberek hangulatát. A legenda készen állt: előttünk állt a független, nyugatbarát milliárdos, aki el akarja hozni a demokrácia értékeit az autoriter Oroszországba. Ismerős kép, nemde?

Prohorov felépítése a hazai szavazók megtévesztésén kívül még egy komoly hozadékkal bír a Kreml számára. Ő jelentheti ugyanis a kapcsot az Oroszországban napjainkban is aktív, a szilovikok által nemzetbiztonsági veszélyként értékelt nyugati NGO-k felé. A gyakorlat nem ismeretlen a volt Szovjetunió területén: a különféle kormányok előszeretettel hoznak létre saját civil szervezeteket (governmental NGO – GONGO), akik aztán bekapcsolódnak a különféle „demokráciaépítő” projektekbe. A GONGO-k kettős haszonnal bírnak: egyrészt komoly hírszerzési munkát végeznek a nemzetközi civil fórumokon, másrész maguk is le tudják kötni a donorok támogatását, ezáltal juttatva bevételhez a kormányt, és gyengítve az igazi civileket.

Prohorov színrelépése is illik ebbe a képbe: a milliárdos oligarcha nagyon vonzó célpont a donorok számára, hiszen végre nem egy megélhetési ellenzékivel kell együtt dolgozniuk, hanem egy olyan emberrel, aki maga is milliárdokkal tud beszállni – legalábbis elméletben – egy-egy kormányellenes akcióba. A nyugati „demokráciaépítő” szervezetek körében a mai napig problémát jelent, hogy nem tudnak jó kapcsolatokat kialakítani az igazán befolyásos emberekkel. Az utóbbi harminc évben jellemzően a szalonforradalmárokkal tudtak csak összeállni, akik sokszor saját megélhetésüket szem előtt tartva mindig éppen olyan információval látták el szponzoraikat, amit azok éppen hallani akartak. Így hitte egy időben mindenki azt, hogy a liberális fordulat majd megváltoztatja az egész posztszovjet térséget.

Azt azonban senki sem tudta vagy akarta látni, hogy a liberális ellenzékiek sokszor még csak hírből sem ismerték az adott ország viszonyait, viszont szolgai módon támogatják és visszhangozzák szponzoraik sokszor irreális elvárásait (ez a kép sokaknak nem csak a kilencvenes évek Oroszországából lehet ismerős). Valljuk be, diktatúrának kikiáltott (de valójában kevéssé diktatórikus) országokban nem rossz biznisz liberális ellenzékinek lenni: dől az emberhez a nyugati pénz, folyamatosan lehet turnézni a nyugati konferenciákon, és ha börtönbe zárják az embert, akkor csak még hitelesebb lesz a külföldi szponzorok előtt. Igaz, a választásokon rendre tíz százalék alatt szerepelnek a liberálisok, de semmi baj, bizonyára az ország még nem érett meg az igazi fordulatra. Hányszor hallottuk ezeket a szólamokat Oroszország (és jónéhány másik ország) kapcsán, és hányszor fogjuk még hallani, minden egyes apró tüntetés, aláírásgyűjtés, vagy vitatott törvénymódosítás után…

Putyinék most erre a vonatra ültették fel Prohorovot. Ő lesz az ember, aki eljátssza a jófiút a nyugati alapítványoknak, felveszi a pénzeket, és csúnyákat mond majd Putyinról a washingtoni és brüsszeli konferenciákon. Leköti majd a hangoskodó ellenzékeiket, akik januárban kéthetente az utcára vonultak. Összeszedi majd a liberálisok hat százalékát a választásokon. De valójában nem tesz majd semmit, csak a nyugatbarát szólamait ismételgeti. Kényelmes lesz ez a Krelmnek, és kényelmes lesz majd Prohorovnak is, aki így nem egy vagyonát sötét üzletek során összeharácsoló oligarcha, hanem a hős demokratikus ellenzéki szerepében tetszeleghet majd a tulajdonában lévő kosárcsapat, a New Jersey Nets meccsein. Azt ugyanis mindannyian tudjuk, hogy ha Mihail barátunk valóban veszélyt jelentene a Putyin-klánra, akkor már ő is Hodorkovszkijjal számolgatná élete hátralévő napjait egy fűtetlen szibériai cellában.

A következő oldalon a Prohorov mellett szóló érveket olvashatja. Lapozzon!

Prohorov, az orosz demokratikus ellenzék új reménye? – Anton Bendarzsevszkij

Milyen érdekes, hogy éppen Mihail Prohorov lett kikiáltva a „Kreml projektjének”a jelenlegi elnökjelöltek közül. A kijelentés előbb valahonnan egy, a jelenlegi kormányhoz közel álló forrásból indult el még december elején, amikor a milliárdos bejelentette az elnöki indulását, majd miután a gondolatot átvette az egyik neves amerikai lap, aktívan hangoztatni kezdték. Eközben ennek az abszurditásába mintha nem gondolt volna bele senki…

Csak hogy világos legyen az orosz helyzet: az elnöki versenyben öten vannak – maga Vlagyimir Putyin, a milliárdos Mihail Prohorov, a Kommunista Párt vezére Gennagyij Zjuganov, a Liberál-Demokraták agilis vezetője Vlagyimir Zsirinovszkij, és az Igazságos Oroszország elnöke Szergej Mironov. Ebből az ötösből Prohorov az abszolút friss versenyző, aki még soha nem vett részt választásokon.

Vlagyimir Putyin most indul neki harmadszorra is az elnökségnek, és ha csak nem történik meg valami váratlan meglepetés, minden bizonnyal meg is fogja nyerni azt. Így az addigi 8 évi elnökség után most újabb 6, illetve valószínűsíthetően összesen 12 évre kerül be a Kremlbe. Vagyis a potenciális 20 évvel a háta mögött tovább maradhat hatalmon, mint a híres szovjet vezető Leonyid Brezsnyev, akivel egy egész korszakot társítanak.

Szergej Mironov is egy tapasztalt róka az orosz politikában. Az Egységes Oroszország szatellit pártjaként számon tartott „Igazságos Oroszországot” vezeti, és a kérdések többségében általában együtt is szokott érteni Vlagyimir Putyinnal. 2004-ben még maga is indult az elnökválasztásokon (ahol a szavazatok erős 0,75 százalékát szerezte meg), 2008-ban pedig távolmaradt, és arra buzdította a szavazóit, hogy Putyin jelöltjére, Dmitrij Medvegyevre szavazzanak.

Gennagyij Zjuganov és Vlagyimir Zsirinovszkij – az Egységes Oroszország utáni következő két legnagyobb orosz párt vezetői, akik a ’90-es évek eleje óta részei az orosz közéletnek. Zsirinovszkijnak ez lesz a hatodik elnökválasztása, Zjuganovnak az ötödik. Így tehát 20 éve vannak már a politikában és az orosz parlamentben. Sokat beszélnek, azonban valódi Putyinnal szembeni ellenzéket nem tudtak kialakítani. Mindkét vezérnek stabil rajongótábora van, ezen túl azonban a szavazói bázis kiterjesztésére nem képesek.

A 2011 decemberi parlamenti  választások után, amikor a több százezres elégedetlen tömegek az utcára vonultak, egyik sem állt ki mellettük. A parlamenti mandátumaikat nem adták vissza, és nem jöttek ki az polgári ellenzék mellé az utcákra sem. Ezt sem Mironov, sem Zjuganov, sem Zsirinovszkij nem tette meg. Sőt, a meghamisított választások ellen tüntetőket „narancsos pestisnek” keresztelték el, hasonló retorikával, ami Putyinnál is megfigyelhető.

Zjuganov maga mögött tudja a főleg idősebb, kommunista érzelmű szavazókat.Zsirinovszkij a nacionalista érzelmű embereket tudja mozgósítani.Mironov szavazóbázisa igen csekély, leginkább a Putyinban csalódott – de a kommunistáktól ugyanúgy nem bízó idősebb korosztály szavaz rá (pontosan ő nekik szól a választási kampánya is).Putyinra szavaznak mindazok, akik se nem kommunisták, se nem nacionalisták, tehát gyakorlatilag az összes többi szavazóbázis. Potenciálisan ez 60-70 százaléknyi szavazót jelenthet.

Ahhoz képest, hogy Zjuganov kommunista, Zsirinovszkij pedig nacionalista, ezek az emberek nagyon is jóban vannak. „Munkaidőn kívül” kellemesen elbeszélgetnek, és hasonlóan jó kapcsolatokat ápol egymás között mind a négy elnökjelölt. Régóta ismerik egymást. Zjuganov legnagyobb álma lehet 30 százalék megszerzése (legjobb eredménye idején, 1996-ban 32 százalék sikerült neki), Zsirinovszkijnak pedig 15-20 százalék. Mironov valószínűleg egyáltalán örül annak, hogy részt vesz a választásokon… Győzelemre Putyinon kívül egyik sincs beállítva és nem is készülnek rá…

Ebbe a képletbe csatlakozik bele Mihail Prohorov. Bár egészen tavaly áprilisig hangoztatta, hogy soha nem fog részt venni a politikában, mégis elvállalta a Pravoje Gyelo párt vezetését, amelynek 2011 júniusától lett elnöke. Akkor sokan arra spekuláltak, hogy Prohorov Dmitrij Medvegyev projektje lehet. Ez volt az az időszak, amikor semmit nem lehetett tudni arról, hogy indulni fog-e Putyin a 2012-es választásokon, és mi lesz Medvegyev politikai pályája és sorsa. Sok elemző akkor úgy vélekedett, hogy a dolog még egyáltalán nincs eldöntve, és Medvegyev próbálja erősíteni a saját pozícióit. Sok putyini embert felváltott a saját embereivel, és a Pravoje Gyelóval akár pártot is próbálhatott alakítani a későbbi politikai szerepléséhez.

Prohorov azonban június óta teljesen önálló politikába kezdett, ami nyilvánvalóan nem tetszett a politikai vezetésnek. Oroszország szerte megjelentek Prohorov plakátjai, amelyeken az orosz milliárdos a „változások elkerülhetetlenségéről” beszélt. Prohorovot valószínűleg nem tudták a kontroll alatt tartani, a korábban teljesen ismeretlen Pravoje Gyelo népszerűségi mutatói és média megjelenése a magasba szökött, amit végül az tetőzte, hogy egy belső puccsal Prohorovot 2011 szeptemberében leváltották. Érdekes módon – és mint tudjuk véletlenek azért nincsenek – Prohorov eltüntetése röviddel azelőtt történt, hogy 2011 szeptember végén az Egységes Oroszország kongresszusán Putyin és Medvegyev bejelentették a végső döntésüket, miszerint az párt egységes elnökjelöltje Putyin lesz, Medvegyev pedig beéri egy miniszterelnöki pozícióval. Pravoje Gyelo azóta ismét eltűnt a süllyesztőben, a legutóbbi hír a párttal kapcsolatban arról szólt, hogy mindenkit arra szólították fel, hogy szavazzanak Vlagyimir Putyinra…

Ha valóban létezett is egy Kreml-projekt Mihail Prohorovval kapcsolatban, akkor az inkább Medvegyev projektje lehetett, és nem Putyiné, azonban ez a terv is hamarosan megbukott, miután a milliárdos önálló útra lépett.

Prohorov 2011 decemberében bukkant fel újra, miután látta azt a társadalmi elégedetlenséget, ami a parlamenti választások után bontakozott ki, és helyesen úgy mérte fel a helyzetet, hogy a jelenlegi politikai vezetők nem tudnak megoldásokat adni az orosz szavazóknak.

Nem sokkal Prohorov megjelenése után bukkant elő újra a „Kreml-projekt” tétel, amit azóta is a legfontosabb érvként hozzák fel Prohorov ellen.

Prohorov erős programmal, tiszta lapokkal indul a politika terén, megfelelő anyagi támogatással és ugyanakkor mély vezetői tapasztalatokkal rendelkezik, mégis a legfontosabb érv ellene az, hogy Putyin engedte meg neki, hogy induljon?

Mégis, reálisan nézve, kitől vonná el a szavazatokat Prohorov – hiszen csakis emiatt érné meg Kremlnek Prohorov jelölése? Prohorov a kezdetektől fogva demokratának állítja be magát. Mind a kommunistáktól, mind a nacionalistáktól elhatárolódik. Talán a leginkább a középrétegekhez és az értelmiségiekhez szól, de jó tervei vannak az orosz lakosság többi rétegeinek is. Gyakorlatilag fedheti a Grigorij Javlinszkij szavazóbázisát, aki azonban képtelen volt életképes programot és választási kampányt kitalálni. Ráadásul Javlinszkijt már az elején kizárták a versenyből, így még csak az sem mondható, hogy éppen ő tőle lopná a szavazatokat.

Biztosan nem fogja Prohorov ellopni a kommunisták szavazatait, ahogyan a nacionalistákét sem. Mironovtól pedig szavazatokat lopni pedig nonszensz…

Így valójában az egyetlen, akitől effektíve szavazatokat lophatna el Mihail Prohorov, az Vlagyimir Putyin, akinek állítólagosan a projektje kell, hogy legyen…

Valójában éppen ellenkezőleg: Prohorov minden tulajdonsággal rendelkezik ahhoz, hogy reális kihívója legyen Vlagyimir Putyinnak. Demokrata értékeket képvisel, erős kampánystáb áll mögötte és nagyon jó programmal rendelkezik. Ráadásul megvan a pénzügyi forrása hozzá, hogy országos szinten ismertté tegye magát, ami a jelenlegi orosz rendszerben nagy szó. Nem véletlen, hogy az elmúlt egy hónapban számos botrányról volt hír, amikor Prohorov plakátjait a vidéki kormányzatok különféle okokra hivatkozva egyszerűen leszerelték.

Így Prohorov „Kremli projektnek” kikiáltása éppen magának Kremlnek kedvez, és minden bizonnyal a gondolat onnan is indult el hódító útjára. Jelenleg ez az egyetlen nagy ellenérv Prohorov ellen… Mihail Prohorov volt az egyetlen, aki kiment a decemberi és januári tüntetésekre a polgári ellenzék mellé, mégis a fentiekre hivatkozva nem álltak vele szóba… Az sem véletlen, hogy Vlagyimir Bukovszkij híres orosz disszidens és ellenzéki, aki a Szovjetunió idején több mint 12 évet töltött börtönökben, és aki átlátja az orosz politikai viszonyokat, Prohorov mellett áll ki. Ahogy az sem véletlen, hogy miért épp Prohorovot kiáltották ki Kremli projektnek, és nem a nyilvánvaló, kiöregedett, Putyinnal jó viszonyt ápoló és újdonságokat mutatni nem képes Zjuganovot, Zsirinovszkijt és Mironovot, akiktől a Kremlnek nem kell tartania?..

A másik jellemző indok Prohorovval szemben, az a vagyona. Mit keres egy oligarcha, Oroszország harmadik leggazdagabb embere a politikában (netán Hodorkovszkij sorsára akar jutni?). A helyzet az, hogy a mai Oroszországban a politikai rendszer egyszerűen nem tesz lehetővé új, politikailag kompetens, független jelöltek megjelenését.

Zsirinovszkij és Zjuganov már húsz éve vannak a politikában, mindenki ismeri őket, ráadásul stabil és állandó szavazóbázissal rendelkeznek. Mironov indulását támogatták, ráadásul 2011-ig az orosz Föderációs Tanács élén állt, és szintén viszonylag sokat szerepelt a televízióban (2018-ra azonban politikailag nem sok jövőt jósolnék neki).

Az elnöki induláshoz kétmillió ajánlás összegyűjtése szükséges – aminek az összegyűjtési ideje elég szűk, és még Grigorij Javlinszkijnak sem jött össze, pedig már ő is régóta van a politikában. De még ha valakinek össze is jönne ez, mégis hogyan tegye magát ismertté országosan? Kapcsolatok és pénz híján – bármennyire is jó az adott jelölt – ez egyszerűen lehetetlen. Sem a jelenlegi polgári ellenzékben lévő, valódi alternatívát mutatni képes Mihail Kaszjanov, Borisz Nyemcov vagy akár Garri Kaszparov képtelen lenne rá.

Mihail Prohorov a hatalmas, 18 milliárd dolláros vagyonával megteheti. A szavazatok gyűjtését országosan, kiképzett, fizetett (és nem önkéntes, ahogy Javlinszkijnél) emberekkel tette meg, majd országos kampányt indított. Prohorov plakátjaival lettek tele az utcák egész Oroszországban, kampányfilmjeit pedig folyamatosan játssza a televízió. Bár a jelenlegi felmérések szerint Prohorov támogatottsága így is alacsony – egy héttel ezelőtt a lakosság 6-7 százaléka adta volna a voksát rá. Azonban ha azt nézzük, hogy ezt az eredményt körülbelül két hónapnyi kampány után érte el, igen szép teljesítménynek mondható. Zsirinovszkij is a kutatások szerint hasonló, 7 százalékos szinten áll, Zjuganov pedig egy héttel ezelőtt 9 százalékot kapott volna a közvélemény kutatások szerint. Ha azt nézzük, hogy két, a politikában húsz éve benne lévő veteránról van szó, igen szép eredményeket produkált Prohorov.

Ráadásul az ő szavazóbázisa az, amely folyamatosan növekszik, és ott van még az a legalább 20 százaléknyi réteg, akik még nem tudták eldönteni, hogy kire szavaznak március 4-én. Prohorov lehet az a jelölt, aki meg tudja közelíteni Putyint, és esetlegesen összehozni egy második fordulót is.

Végül meg kell említeni az utolsó népszerű indokot is, amit Prohorov ellen hoznak fel gyakran: e szerint nincs az ép eszű (milliárdos) ember, aki Putyin ellen indulna, miközben ott van Hodorkovszkij sorsának a réme. Putyin – mondják sokan – gyorsan el tudná söpörni a riválist majd valami szibériai börtönbe dugni, ahogy Hodorkovszkijt. Mivel azonban engedi Prohorov indulását, ezért biztosan maga irányítja.

Ne felejtsük el azonban, hogy Hodorkovszkijnak nehéz időben kellett börtönbe vonulnia: Putyin minden erővel próbálta megszilárdítani a hatalmát, és Hodorkovszkij egyértelműen az útjában állt. Ráadásul Hodorkovszkij nem hirtelen bukkant elő a francia síközpontok oltalma alól, hanem évekig pénzelte, támogatta az akkori ellenzéket, majd maga is úgy döntött, hogy beszállna a politikába Putyin ellen, amit már valószínűleg többszörösen megbánt.

Egészen másként áll Prohorov helyzete: 2011 áprilisa előtt nem avatkozott bele a politikába, és egészen 2011 decemberéig nem voltak tiszták a politikai tervei és ambíciói. Ráadásul Putyin hatalmát látszólag most nem veszélyezteti semmi: szilárd lábakon áll, és ezen valószínűleg Prohorov indulása sem fog változtatni. Ráadásul nem lenne túl okos lépés leszámolni Prohorovval most, a választási verseny idején. Ezzel már az elnöksége előtt elveszítené a legitimitását, két Hodorkovszkijt már nehezen tudná lenyelni a Nyugat is. Majd ha a választások után is problémázik és tiltakozik Prohorov, akkor Putyin ráér majd kitalálni valamit ellene – és ezzel valószínűleg Prohorov is tisztában van, és a választási verseny idején biztonságban érzi magát.

Ugrósdy Márton, Anton Bendarzsevszkij