Hidegháború a Közel-Keleten

George Orwell a második világháború utáni időszakot úgy nevezte, hogy olyan „béke, amely nem béke.”  Az ekkor kezdődő érát a köztudat hidegháborúként ismeri, amely a két szuperhatalom teljes katonai, politikai és ideológiai szembenállásaként határozható meg. Napjainkban ez a három sajátosság jellemzi Irán konfliktusát mind Izraellel, mind Szaúd-Arábiával a Közel-Keleten.

A hidegháborúk tulajdonsága, hogy állandó riasztás van érvényben. A légkör egyre hevül, már-már eléri a tényleges fegyveres konfliktus lobbanáspontját is, majd enyhülés következik be, hogy aztán egy adandó pillanatban újra felszökjön a diplomáciai hőmérő higanyszála. Az országok közötti konfliktus-potenciált mérő grafikon görbéje jelenleg meredeken felfelé ível, ami az iráni nukleáris program és a szaúdi-arábiai nagykövet elleni merényletkísérlet ügyeinek függvénye.

A kubai rakétaválsághoz – amely során a nukleáris háború árnyéka vetült a földre – hasonlóan, a jelenlegi közel-keleti helyzet egy újabb variáció az atomfegyverek keltette hisztéria témájára. Ami egyebek mellett a közel ötven évvel ezelőtt történtektől élesen megkülönbözteti napjaink eseményeit, az az a tény, hogy ebben az esetben az érintett felek nem mindegyike rendelkezik nukleáris fegyver-arzenállal. A konfliktus atommagja éppen a nem-konvencionális fegyver iráni birtoklása.

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség jelentése szerint Irán atomprogramjának katonai vonatkozása is lehet. A közelmúltban megjelent elemzések szerint Irán legkorábban 2012 tavaszán tehet szert atomfegyverre. A vészjósló előrejelzések nyomán felerősödtek azok a hangok, amelyek úgy vélik, hogy ütött az Irán elleni támadás órája. Ugyanakkor, van néhány tényező, amely a konfliktus kiéleződése ellen szól.

Tény, hogy Izrael jobboldali-konzervatív kormánya nem kívánja nukléáris- és katonai monopóliumát elveszíteni a térségben, és emiatt a hozzá évtizedek óta földrajzi értelemben közel fekvő, ám diplomáciailag fényévekre található Iránt atomprogramja kiterjesztésében meggátol(tat)ná – akár fegyveres úton is – ám a vágyak és érdekek nem mindig válnak valóra. Mégha az őszi „Társadalmi Igazságosság” tüntetéssorozaton alig túllevő Izrael katonai potenciálja – mind rendelkezésre álló légierejét, mind hírszerzési adatait tekintve – lehetővé is teszi, hogy egy ilyen támadást kivitelezzen, nem garantált, hogy az minden kitűzött célját elérné.

Valószínűleg az iráni válaszcsapás mértéke is – amelyről nemcsak az iráni vezetők, de maga az izraeli titkosszolgálat és hírszerzés is úgy vélik, hogy súlyos következményekkel járhat – fejtörésre ad okot. Az Irán elleni támadás láncreakciót indíthat el, a perzsa állam szövetségeseit, vagyis “a Síita-tengely” másik két elemét, Szíriát és a libanoni Hezbollahot is bevonva a konfliktusba. A Hezbollah vezetője, Haszan Naszrallah nemrég úgy nyilatkozott, hogy bármely támadás Irán vagy Szíria ellen nem maradna a két említett ország ügye, hanem az felforgatná az egész térséget is, és Izrael számára – amelynek egyébiránt már csak azért is érdeke lehetne egy Irán elleni támadás, hogy ősellensége, a síita miliícia anyagi és morális utánpótlását elvágja – így lényegülne át bármely aggresszív lépés kétélűvé, egzisztenciális „dupla vagy semmi” kérdéssé. Hiszen a Hezbollah 2006-ban is már „kemény diónak” bizonyult, és azóta elemzők szerint tovább erősödött.

A teljes, vagy döntő katonai fölény biztosítása miatt – éppen ezért Tel Aviv számára az ideális megoldás az lenne, ha megnyerhetné Washingtont a támadás levezénylésére, vagy akár az abban játszott szóló szerepére. Ám az amerikai döntéshozók sajátos lelkiállapotban vannak jelenleg. Az Egyesült Államok igyekszik elegánsan távozni Irakból, és sivár helyzettel néz szembe Afganisztánban is. Arról nem is beszélve, hogy ha Obama belemenne az iráni „szerencsejátékba,” a konfliktus az iráni partoktól nemcsak a Földközi-tengerig sodródna, hanem a teljes Arab – (Perzsa-) Öbölben is amerikai csapatokat tenne ki az iráni ellentámadás veszélyének. A hazai közvélemény előtt nehezen igazolható áldozathozatal, az olajárak elemzők szerint valószínűsített egekbe szökkenése és a részvényárfolyamok napokig vagy akár hetekig tartó szabadesése – amely a globális piacokat legalább olyan érzékenyen érintené, mint az euróövezet jelenlegi válsága – könnyen kihathat a jövő évi választásokra, amelynek eredményeként Obama első elnöksége egyben az utolsó is lenne. Egy olyan kockázat, amely amúgy sem biztos, hogy száz százalékos sikert szavatol, a legutolsó, ami napjaink Fehér Házának hiányzik, amelynek prioritását, ha egy tizenegy grafémából álló szóval le lehetne írni, az sokkal inkább a „munkahelyek” lenne, mint egy külföldi „atomprogram.”  

Egy további ok, ami miatt nem feltétlenül lenne kifizetődő egy Irán elleni támadás amerikai szemszögből, az az, hogy az Iszlám Köztársaság, a 2009-es tömegtüntetések után idén újra „kizöldült” demokratikus mozgalmai által is formált belpolitikájában jelenleg hatalmi harc folyik, amelyben a keményvonalasok malmára hajtaná a vizet egy külföldi beavatkozás. Magában az atomprogramban különben is sokan a rezsim egy olyan „vészkijáratát” látják, amelyen át az ország egyéb problémái – akár a kétszámjegyű infláció, vagy a demokratikus mozgalmak elnyomása – elől kitérhet. Ám annak erőszakos bezárása feltehetőleg nem növelné az ellenzéki mozgalmak mozgásterét, hanem inkább erkölcsi piedesztálra emelné a velájet-é faqíh vezetését az országon belül. Az iráni rezsim kezébe mind egy támadás, mind a fokozódó nemzetközi szankciók esetén presztízsnyereséget  és „morális” ütőkártyát adna a hazai közvélemény és a nemzetközi közösség előtt az a tény, hogy általános vélekedés szerint Izrael is rendelkezik atomfegyverrel.

Végül, az utolsó érv amellett, hogy jelenleg inkább lélektani hadviselésről van szó, az a tény, hogy Izrael, amikor az elmúlt évtizedekben kétszer is támadást hajtott végre hasonló létesítmények ellen – nevezetesen Irakban és Szíriában – azt a legnagyobb titok övezte, és valószínűleg hadászati céljai elérésének most is a teljes meglepetés kedvezne. 

A közel-keleti ellentétek háromszögének másik, Rijád és Teherán között húzódó befogója mentén – amelynek kontúrja 1979 óta talán napjainkban a legvastagabb – szintén hidegháborús klímát találunk. Szaúd-Arábia, mint a „két szenthely őrzője” és a szunnita iszlám fellegvára, illetve a tizenkét imámos síita államvallású, alkotmányában rögzítetten a jogtudósok gondnoksága alá helyezett Irán többdimenziós szembenállása egészen az Iszlám forradalomig nyúlik vissza. A nyolcvanas évek nyílt konfrontációit követő áttörés a kilencvenes években már a múlté, a szembenállás az iraki háború óta egyre növekszik.

A konfliktus nem újdonság, ám a Wikileaks-botrány a tavaly év végén felfedte, hogy Abdullah király egyenesen a perzsa ország megtámadását kérte az Egyesült Államoktól, már 2008-ban, sőt, akár izraeli harcigépek szaúd-arábiai légtéren való átrepülését is lehetővé tenné, csak hogy „levágják a kígyó fejét”, ahogy a kábelek tanúsága szerint fogalmazott.

A szaúd-arábiai nagykövet elleni állítólagos iráni merénylet-kísérlet nemrég akár az első világháborút közvetlenül kiváltó szarajevói merényletet is eszünkbe juttathatta, tekintettel arra, hogy az iszlám világ két pólusának szöges ellentétei és az arab – perzsa etnikai törésvonal régóta megosztja a térséget. Ám azon szaúdi törekvés ellenére, hogy az Öböl arab országait ténylegesen maga mögé állítsa, más arab országok (egyelőre) nem annyira lelkesek az Irán elleni fellépés kérdésében.

Kuvaitnak, amely a legközelebb fekszik mind Iránhoz, mind annak előrenyújtott iraki karjához, nem érdeke egy fegyveres konfliktus, amiért a piciny emirátus nagy árat fizetne. Az Egyesült Arab Emirátusok, amelynek 1971 óta iráni megszállás alatt áll három szigete, az Abú Músza-sziget, illetve a Nagyobb- és Kisebb-Tunb, évtizedek óta inkább nem firtatja a szigetek státuszát, nehogy a perzsa országgal fennálló, kiterjedt gazdasági kapcsolatait veszélyeztesse, és nehogy fontos kereskedelmi partnerét elveszítse. Katar szintén, a politikai egyetértése hiánya ellenére, diplomáciai kapcsolatait új alapokra helyezné Iránnal, legalábbis Hamad bin Dzsászim miniszterelnök és külügyminiszter óvatos nyilatkozatai erre engednek következtetni.  A Katari Emirátus, amelynek sem politikáját, sem külkapcsolatait nem itatják át a szektaszellemre épülő alapelvek, talán pragmatikusabbnak tekinthető, mint a szaúdi nagytestvér, amely a szunna védnökének tekinti magát és amelynek Iránhoz fűződő viszonyának természetét alapvetően a vallási-eszmerendszeri színezet hatátozza meg. Az Ománi Szultánátus szintén igyekszik kimaradni ebből a szembenállásból, amelyhez nem fűzik nemzeti érdekei és elsősorban az otthoni munkanélküliséggel és megélhetéssel kapcsolatos problémái kötik le, nem a harcidobok verése. Talán Bahrein Szaúd-Arábián kívül az egyetlen ország az Öbölben, amely hajlik a konfrontációra Iránnal. Vezetése a február 14-én kirobbant forradalmat szunnita-síita törésvonalba ágyazza és minden idei, társadalmi mozgalom mögött iráni elemeket feltételez, hasonlóan Szaúd-Arábiához, amelyet szintén elért idén az arab tavasz, mégha kisebb intenzitással is. Csakhogy, az ezeket kiváltó problémák egy Irán elleni támadással nem fognak csak úgy, egyik pillanatról a másikra megszűnni, ahogy például egy reaktor köddéválik. 

Ha két tanulságot leszűrhetünk a klasszikus, kilencvenes évek elején véget érő hidegháborúból, az először is az, hogy a berlini fal leomlása sem vezetett az egyik szuperhatalom teljes dominanciájához. A “keleti blokk” magyar történelem szempontjából is szükségszerű összeomlását övező győzelmi eufóriát idővel új riválisok, ellenségképek megjelenése követte, hiszen a Szovjetúniót néhány éven belül felváltotta Kína, befolyási övezeteit Ázsiától Afrikáig, sőt, Európáig kiterjesztve. Vagyis, a hatalmi átrendeződés állandó folyamat, és egy megnyert hidegháborút többpólusúvá vált világunkban új diplomáciai lehűlések kísérhetnek, amennyiben egy-egy fennálló konfliktus kiélezése (akár Iránnal) más nagyhatalmak érdekeivel ütközik össze. A másik tanulság pedig az, hogy a hatalmi hegemónia kivívása legalább annyira összefügg a „saját porta” rendbetételével az érintett országokban, mint egy konfliktus hevítésével. Előbbi nemcsak reformokat követel meg, hanem teljes (és megvalósuló!) paradigmaváltást is, a hatalomgyakorlás módját és a kormányzati intézményrendszert illetően. A rivális regionális hatalom legyőzése – amely különben is és eleve beláthatatlan következményekkel jár és kockázatos kimenetelű – stabil hátország nélkül még valószínűtlenebb.