Könyvbemutató: A félperifériától a centrum felé

Ma 17 órai kezdettel a Kossuth Klubban mutatják be Harsányi Iván történész-politológus legújabb, „A félperifériától a centrum felé” című tanulmány-gyűjteményét, melyből megismerhetjük Spanyolország és Portugália XX. századi történelmét. A szervezők szeretettel várnak minden Kedves Érdeklődőt.

A Lazarillo.hu könyvajánlója következik:

Kevés olyan hangyaszorgalmú történészt találni ma Magyarországon, mint Harsányi Iván: csak az elmúlt tíz évben harmincöt folyóirat-megjelenéssel büszkélkedhet, s hol vannak még ebben a tanulmánykötetekbe delegált írások, a könyvfejezetek, és a 2001-es Franco-életrajz! Mindez talán még érthető is lenne, ha holmi hitvány zsurnalisztikáról lenne szó, csakhogy Harsányi írásai gondosan és világosan szerkesztett, átgondolt, önellentmondásoktól mentes munkák, s minthogy egyetemes történetről van szó, többnyelvű forrásanyag felhasználásával készülnek, nem lespórolva a levéltári kutatást sem – ha mindehhez hozzátesszük, hogy a professor emeritus mind a mai napig aktívan tanít a Pécsi Tudományegyetemen, és tavaly ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, már el kell bizonytalanodjunk, nem találnánk-e valamelyik könyvespolca mögött egy időgépet.

Akárhogy is, a 2006-os „Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében” után idén egy jóval vaskosabb, 25 tanulmányt tartalmazó válogatást kaphattunk e gazdag életműből a Publikon Kiadó jóvoltából, „A félperifériától a centrum felé” címmel, mely az előző kötet horizontját tágítva az egész Ibériai-félsziget, illetve a Mediterráneum történetét teszi vizsgálata tárgyává.  A tanulmányok sokszínűsége és terjedelme miatt e helyütt nem tehetünk kísérletet részletes szaktörténeti elemzésre, ehelyett néhány főbb csapásirányra, illetve alkotói célra, attitűdre kell szorítkoznunk.

Aki valamennyire is elmélyedt Harsányi életművében, az tudja, hogy bár szíve csücske az ún. „primer franquismo” időszaka (meg is énekelte „A Franco-diktatúra születése” című, 1988-as kötetében), elképesztően sok nézőpontból képes láttatni az egész huszadik század történetét. E kötetbe három területi egységgel (két országgal ) kapcsolatos írásai kerültek be: érdekes módon hármójuk között csekély az átjárás, viszonylag ritka akár csak a spanyol-portugál jelenségek párhuzamos tárgyalása is (egy esetleges Franco – Salazar összevetés például nagyon érdekelne a diktatúra- és diktátorszakértő Harsányi tollából, már csak kettejük összemosásának gyakori jelensége miatt is), ami azonban vajmi keveset von le a tanulmányok értékéből, talán pont a számos nézőpont miatt.

Az írások között ugyanis politika-, gazdaság-, diplomácia-, had- és eszmetörténeti megközelítésekkel is találkozhatunk, s sok közülük már csak longue durée időtávja miatt is széles körű, szintetizáló tudást igényel: Harsányi több jelenségről is évszázados keresztmetszetet képes adni (korábban a spanyol liberalizmusról, e kötetben a konzervativizmusról értekezik), de épp ilyen jó, amikor kérdésalapú problématörténetet művel. E felvetései nem csupán igazi történelmi kulcskérdéseket boncolgatnak megfontolt alapossággal (volt-e Francónak alternatívája a nemzeti oldalon a hatalomhoz vezető úton, és volt-e esély arra, hogy rendszere ne haláláig tartson; mennyire függenek össze, tekinthetőek egymás folytatásának a huszadik század java részét kiadó, egymást rövid kihagyással követő portugál/spanyol diktatúrák), de a történész egy fontos társadalmi feladatát is ellátják: az egyoldalú, felszínes mítoszok árnyaltabb valósággal való felváltását. Harsányi szemmel láthatólag nem kedveli a ferdítésekből, egyszerűsítésekből származó párhuzamok levonását, felszólal a Moncloa-paktum helytelen értelmezése ellen, korrigálja a spanyol és magyar rendszerváltások közti összevetés hibáit, egyszóval, a maga területén igyekszik a Hahner Péterre vagy Romsics Ignácra olyannyira jellemző mítoszromboló munkát elvégezni, értelmiségi körökön belül általában a legszélesebb fórumon (lásd még: Élet és Irodalom) felszólalva, gördülékeny, ízes stílusban, udvariasan egyértelműsítve és aláhúzva a hibákat, de távol maradva a tévedhetetlen pozitivista kioktató attitűdjétől.    

Munkájának konklúziója ennek megfelelően kettős. Egyrészről ráébreszt arra, mennyire kevés mindent tudunk annak az országnak a közelmúltjáról, melynek nyelvét egyre többen beszéljük, tanuljuk, tanítjuk Magyarországon. Másrészről – s ez jóval megnyugtatóbb – megmutatja azt is, merrefelé érdemes elindulnunk, ha e tudatlanságból eredő szégyenünk a témában való elmélyülésre ösztönözne. E kötetet kézbe venni például – kezdésnek – nem is rossz.

A cikk eredeti formában ide kattintva érhető el.