Fokozódik az iráni atomvita

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) november 8-án kiadott Irán-jelentése (Implementation of the NPT Safeguards Agreement and relevant provisions of Security Council resolutions in the Islamic Republic of Iran) ismételten felkavarta a kedélyeket az iráni atomvita körül.

A 25 oldalas jelentés (10 oldal maga a törzsszöveg, plusz a függelék) „aggasztó és megbízható” információkkal szolgál az iráni atomprogram jelenlegi állásáról, és annak egyes katonai programra utaló komponenseiről. Az amerikai elemzők közül ugyanakkor többen hangsúlyozták, hogy a jelentés semmi olyan információt nem tartalmaz, amiről már korábban ne tudtak volna – inkább csak a meglévő információkat és sejtéseket igazolták be és ezek tekintetében új részletekkel szolgáltak.

A Natanzban és Arakban titokban épülő nukleáris létesítmények 2002-es felfedezését követően ugyanis Irán komoly megfigyelés alá került. Hírszerzési információk arról számoltak be, hogy 2003-as felfüggesztéséig Iránnak katonai jellegű nukleáris programja (AMAD-terv) is futott. A jelentés szerint ugyanakkor 2003-at követően a katonai programnak számos komponense leállt, és csak bizonyos elemei folytatódtak, a civil felhasználás leple alá rejtve.

Ezen elemek kapcsán a jelentésben részletesen taglalt, robbanófejek fejlesztésére vonatkozó fejezetek kaptak külön figyelmet a megjelenést követő napokban. A NAÜ anyaga szerint ugyanis, az ismert urándúsítási törekvésekkel párhuzamosan, tovább folytatódtak bizonyos robbantás-technikai és robbanófejekkel kapcsolatos tervezési munkálatok. Ráadásul Irán katonai modernizációs törekvéseinek szintén közismert eleme a rakétatechnológia fejlesztése.

Ami a NAÜ kereteiben való folytatást illeti, a jelentést a Kormányzó Tanács következő ülésén, november 17-18-án fogják megtárgyalni, és itt dönthet majd a szervezet arról, hogy kiad-e egy Iránt elítélő határozatot és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalja-e az ügyet.

A jelentés ellenére ugyanakkor Teherán továbbra is kitart amellett, hogy programjának kizárólag békés céljai vannak. A megjelenést követően Ahmadinezsád elnök úgy nyilatkozott, hogy a szöveg az „Egyesült Államok szavait visszhangozza” és Amanonak nincs felhatalmazása ilyen kijelentéseket tenni. Az iráni elnök továbbá kijelentette, hogy Teherán nem fog engedni egy hajszálnyit sem nukleáris programjából, és felszólította a NAÜ-t, hogy helyezze az iránihoz hasonló felülvizsgálat alá az Egyesült Államokat és annak atomprogramját.

A heves iráni kirohanások ellenére, Amerika a jelentés kiadását követően úgy nyilatkozott, hogy továbbra is a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközeit fogja előtérbe helyezni – habár nyilván asztalon hagyja a katonai opciókat is. Azt ugyanakkor Washington továbbra sem tagadja, hogy Iránnak az Atomsorompó-szerződés értelmében jogában áll békés célú nukleáris program működtetéséhez és bizonyos fokú urándúsításhoz. Erről tanúskodik Hillary Clinton márciusi nyilatkozata is, miszerint Teherán amint visszaállítja a nemzetközi közösség bizalmát programja békés jellegére vonatkozóan, és teljesen átláthatóvá teszi annak elemeit, minden joga meglesz ahhoz, hogy saját országán belül urándúsítást végezzen.

Addig azonban Amerika minden bizonnyal további szankciók foganatosításán fog dolgozni – a jelenleg érvényben lévők ugyanis minden jel szerint megakadályozni nem tudják az iráni atomprogram előmenetelét, legfeljebb csak késleltetni azt. 2006 óta ugyanis összesen hat elítélő BT határozat született Teheránnal szemben, ezek közül pedig négy rendel el konkrét szankciókat. Ezek legnagyobb problémája ugyanakkor, hogy alapvetően nem a kulcsszektornak számító energiaipart vetették embargó alá. A bankok, vállalatok bojkottja és a katonai jellegű szállítmányok befagyasztása nyilván nem hagyták sértetlenül az iráni gazdaságot, egyelőre azonban úgy tűnik, hogy Irán ellensúlyozni tudta ezeket a problémákat az egyre nagyobb hatékonysággal termelő kőolaj- és földgázszektorával. Mi több, az energiaárak növekedésének köszönhetően bevételeiből még katonai programjait is finanszírozni tudta. Éppen ezért ha Amerika tényleg gazdasági nyomásgyakorlással akarja térdre kényszeríteni Teheránt, akkor annak energiaszektorát kell sújtania.

A tervezett új szankciók kapcsán optimizmusra adhat okot, hogy a francia külügyminiszter, Alain Juppe már bejelentette, hogy amennyiben Teherán nem hajlandó megfelelni a nemzetközi közösség követeléseinek, országa kész elfogadni az Irán-ellenes szankciók következő körét. Ebben a tekintetben azonban elsősorban nem a francia támogatás lehet majd sorsdöntő, hanem a korábbi gyakorlathoz hasonlóan, a kínai és orosz támogatás megnyerése az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ezt a két országot ugyanis (és mindenekelőtt Kínát) szorosabb gazdasági szálak fűzik Iránhoz, ezért ez idáig mindig miattuk kellett puhítani az amerikai szankció-tervezeteken.

Ami Kínát illeti, befolyása és jelenléte az elmúlt években rendkívül megnőtt a közel-keleti térségben, éppen ezért alapvető érdekei azt kívánják, hogy ne legyenek újabb szankciók (és főleg ne olyanok, melyek az energiaszektort vetik embargó alá). Ebben a tekintetben ugyanakkor érdemes azt is figyelembe venni, hogy a kínai jelenlét nem pusztán Iránra korlátozódik, hanem annál még nagyobb mértékben Szaúd-Arábiára és az Öböl-menti kis monarchiákra. Ezek az államok pedig köztudottan fenyegetésként értékelik az iráni katonai fejlesztéseket. A Wikileaks-jelentések alapján Szaúd-Arábia például többször kérte az Egyesült Államokat arra, hogy bombázza le Irán nukleáris létesítményeit, mielőtt túl késő lenne. Ráadásul az idei évben a királyi család több tagja nyilatkozott úgy, hogy amennyiben Irán kifejleszti első atomfegyverét, Rijád is katonai jellegű nukleáris programba fog kezdeni. Mindezek tükrében tehát komoly adukártyát jelenthet a Nyugat számára, hogy a szaúdiak az ő oldalukon állnak. Rijád ugyanis olyan pozícióba kerülhet, hogy gazdasági nyomásgyakorlással bírhatja rá Kínát az Irán elleni szankciók újabb körének támogatására.

Oroszország egyelőre várakozásra intett a november közepén megrendezendő NAÜ ülésig, ahol is alkalom nyílik majd az ügy részletes tárgyalására. Az újabb szankciók kapcsán azonban problémát jelenthet, hogy Moszkva rendkívül szkeptikus a szankciók hasznát illetően. Az elmúlt napokban több orosz szakember nyilatkozott úgy, hogy Oroszország egyértelműen látja, hogy Irán atombomba fejlesztésére törekszik, ebben ugyanakkor a szankciók nem állíthatják meg, ezért országuk nem valószínű, hogy támogatná a szankciók következő körét – különösképpen hogy az valószínűleg orosz gazdasági érdekeket is sértene.

Ezzel párhuzamosan természetesen Izrael sem hagyta szó nélkül a történteket. Érdekes módon azonban Avigdor Lieberman külügyminiszter és Ehud Barak védelmi miniszter is arról beszélt, hogy országuk hisz abban, hogy a szankciók még sikerrel járhatnak. Lieberman ugyanakkor felhívta rá a figyelmet, hogy amennyiben az ENSZ BT ezúttal sem a kulcsiparágakat sújtja, az azt jelentené, hogy ezzel elfogadta Irán „atomhatalmi státuszát”. Velük szemben Simon Peresz izraeli elnök viszont úgy nyilatkozott, hogy a jelentés tükrében ma már ott tartunk, hogy a katonai megoldás lehetősége több sikerrel kecsegtet, mint a diplomáciai erőfeszítések.

Egyelőre azonban a Fehér Ház még amellett érvel, hogy a diplomáciai út is sikerrel járhat, és a katonai megoldás csak a legvégső megoldás kell, hogy legyen – márpedig szerintük itt még nem tartunk. A katonai lépésnek ugyanis megvannak a maga veszélyei. Egyrészt ez csak időlegesen tolná ki az iráni atomfegyverek fejlesztésének megvalósulását; másrészt pedig megerősítené Teheránt abban a hitében, hogy szüksége van atomfegyverekre, és ehhez egy nagyon erős belső társadalmi támogatást is garantálna egy esetleges külső támadás. A megoldás kulcsa tehát abban rejlik, hogy Iránt meg kell győzni arról, hogy programja felfüggesztésével és a békés megoldással még mindig többet nyerne, mint a másik alternatívával, mely mindenképp újabb szankciókat jelentene (akár unilaterális/akár multilaterális szinten) és továbbra is magában hordozná egy katonai csapás veszélyét is.