Alkotmányozó Gyűlést választanak

Az arab tavasz, mint váratlan és a jelenkor történelmében nagy jelentőséggel bíró XXI. századi „fekete hattyú” megjelent. Vajon az általa kivívott demokratikus választások tekinthetők-e utolsó dalának? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához némileg közelebb visz a vasárnapi, tunéziai Alkotmányozó Gyűlés összetételéről döntő választás, amely az első a maga nemében az idei forradalmak utóélete során, és amelyben az iszlamista an-Nahdah győzelme borítékolható.

Aki az arab tavasz beköszöntével a politikai iszlám háttérbe szorulását vízionálta, elkiabálta. Igaz, hogy a forradalmakat nem az iszlamita ideológia ihlette, és többnyire nem is az vezette. Ám követői hamar utolérték a hullámot, és immár arra felfekve sodródnak a nagypolitika partjára a több évtizedes állami visszaszorítást és közéleti apályt követően. Nem csinálva titkot belőle, hogy céljuk a hatalomra jutás. Nem lenne meglepő, ha a soron következő választásokon – akár mindjárt Tunéziában – képviselőik nagy győzelmet aratnának, és a legtöbb mandátummal a birtokukban akár az elnöki címet is megszereznék egy nap.


 

A közelmúltban megbukott, vagy defenzívába kerülő rendszerek, akár élvezték a Nyugat támogatását, akár nem, mindig is fontos szerepet játszottak a politikai iszlám féken tartásában az arab térségben. Annak ellenére, hogy az iszlám az arab országok döntő többségében a kulturális hagyományok szerves részét és a közgondolkodás viszonyítási pontját képezi a kezdetektől, a politikai iszlám az egypártrendszerre épülő hatalom természetéből adódóan korlátok közé szorult számos helyen.

Ezek az iszlamista szervezetek az arab tavasz politikai rügyfakadásával kezdtek előbújni a korábbi illegalitásból, hiszen a kivívott szabadsággal egyszer csak megnyílt a mozgástér előttük. A forradalmak alatt mérsékelt politikák és semleges jelmondatok átvételével próbálták mások félelmeit eloszlatni. Azonban, mégha ezen politikák és jelmondatok zászlóra tűzése pragmatikusnak tekinthető és pusztán a hatalmi céloknak van is alárendelve, alkalmasint eltérésben eszmerendszerük eredeti alapjaitól, a politikai iszlám tagadhatatatlan, fokozatos szellemiségi változást mutat(ott fel), amely a térség és a világpolitika fejleményeire és kihívásaira adott válaszadás fejlett képességet jelzi. 

Az egyiptomi Muszlim Testvériség a hatalmi részvételre való készülődése jegyében más pártokkal is szövetkezett, szabadelvű és baloldali szereplőkkel is. A Fegyveres Erők Felső Tanácsával, a katonai juntával szintén kölcsönös megértésre törekedett, hogy demonstrálja együttműködési készségét más, akár teljesen eltérő világnézetű, eszmerendszeri töltésű és orientációjú erőkkel. Ahogy más iszlamista csoportok is az új, fennálló politikai és gazdasági állapothoz idomult napirenddel jelentkeztek, lecserélve szokásos jelmondataikat, mint az “iszlám a megoldás”, de kevesebb szó esett muszlim identitásról vagy a nem-muszlimok és a nők jogainak korlátozásáról is. A néhai dzsihadista Ábd el-Hákim Belhádzs, a Líbiai Harccsoport társalapítója Líbiában például a civil állam megtermetése mellett szállt síkra. Tunéziában is, a forradalomig betiltott Iszlám Újjászületés Párt – amely a vasárnapi választások toronymagas esélyese – vezetője, Rasíd al-Ghannúsí korábban bejelentette, hogy hatalomra jutásuk esetén tolerálni fogják a bikini viseletét és az alkoholfogyasztást. Mégha ezek a lépések a félelmek eloszlatására és a nyugati elutasítás kivédésére szolgálnak is, az iszlamita eszmerendszerre kerülő toleráns furnér őszinteségében sokan kételkednek és feltételezik azt, hogy bort (nem) isznak és (másokra célzó) vizet prédikálnak…

Mindenesetre a Testvérek által létrehozott Szabadság és Igazság Pártja az őszi választásokon csak a szavazókörzetek felében indítja jelöltjeit Egyiptomban, elnökjelöltet pedig egyáltalán nem, ami azt jelzi, hogy nem kívánnak a teljes politikai szféra dominanciájának igényével fellépni, ahogy al-Ghannúsí is közölte, hogy nem céljuk az elnöki cím elnyerése Tunéziában. 

Júszuf al-Karadáwí, az iszlám világ egyik legbefolyásosabb (és egyik legvitatottabb!) jogtudományi referense, a Testvérek és más iszlamista szervezetek  mértékadó “spirituális mentora” is a demokrácia elfogadására szólított fel a muszlim világban, és annak szükségessége mellett emelt szót, hogy az emberek dönthessenek vezetőik kilétéről, az iszlám jogi alapelv, a súrá (nézeteltérések áthidalására szolgáló konzultáció) tiszteletben tartása mellett, igaz, ő az iszlám alapelveket például népszavazásnak nem rendelné alá. Al-Karadáwí állásfoglalása inkább áll közelebb a hagyományos mérsékelt iszlamista felfogáshoz, ezzel szemben al-Ghánnúsí nyitottabbnak tűnik és mintha kilépett volna a hagyományos politikai iszlám narratívájának margóin. Természetesen az iszlamisták heterogén szellemiségi skáláján nem mindenki érzi magáénak ezen koncepciókat, és a biztató mérséklődő tendenciákkal szembetartó ütközőpályát jelez például a tunéziai Hizb at-Tahrír szalafita mozgalom támadása a Nessma magántelevízió épülete ellen október 9-én a Persepolis című francia-iráni film bemutatása miatt, a szektaszellem fellángolásának lobbanáspontjához közelítő forró helyzet egy kopt templom keményvonalas szalafiták részéről történő lerombolását követően az egyiptomi Asszuáni kormányzóságban, vagy a radikális muszlim fegyveresek jelenléte a jemeni Zindzsibár térségében. Elemzők szerint ezek a csoportok az iszlamista mozgalmakon belül sem rendelkeznek nagy támogatottsággal, és még a tavaszi politikai liberalizációt követően sem működhetnek törvényesen.

A demokratikus játékszabályokat betartó mérsékelt/mérséklődő szervezetek viszont (viszonylagos) többségbe kerülhetnek a soron következő választásokon, mandátumaik számát tekintve, és ennek számos oka van. Ezek a pártok aktívak a legrégebb óta, a legtapasztaltabbak és a legszervezettebbek a politikai palettán, helyenként törvényes legitimációval, ami sok más csoportnak nem adatott meg. Ezenkívül, a nyugati lejárató kampányok és elutasítás közvetve népszerűségük növekedéséhez járult hozzá, mint ahogy sokan azonosultak velük az arab szolidaritás jegyében a palesztinai szervezetek támogatása és az utóbbiakkal közös eszmerendszeri gyökereik miatt is. Hasonlóan, a korábbi üldöztetés az azóta már megbukott rendszerek részéről egyfajta “tiltott gyümölcsként” népszerűvé tette ezeket az erőket. Ezzel szemben riválisaik részben az állampárttal való szövetségük miatt kompromittálódott, hitelüket vesztett nacionalista és baloldali pártok, akiknek emiatt nincs súlya az Utcán, sem jó szorzója a választásokon. Az iszlamisták ugyanakkor, vezetőik üldöztetése és a betiltás ellenére nemcsak sikeresen túlélték az ellenlábas rendszereket, de meg is őrizték kohéziójukat és ebből politikai előnyt kovácsoltak az arab tavasz beköszöntével. Az utódpárt áprilisi feloszlatásával Egyiptomban elhárult egy újabb akadály a Testvérek előtt. Hasonlóan ahhoz, ami Irakban történt, ahol a Koalíció Ideiglenes Hatósága, a “Baathtalanítás”, vagyis az utódpárt új politikai rendszerből történő módszeres kiszorítása jegyében 2003-ban az utódpártot törvényen kívül helyezte. Politikai hasznot húzhatnak az iszlamiták  továbbá néhány olyan, az arab tavasszal befolyásos szerepet kapó ország támogatásából is, mint például Katar, amelyik nem titkolja szimpátiáját irányukban. Törökország pedig az iszlamita ideológia gyakorlati megvalósulásának modelljét kínálja, amelyet hatalomra jutásuk után követhetnek.

Azonban számos kihívás elé néznek, amelyek választási esélyeikkel egyenes arányban szaporodnak és mélyülnek el. Először is, ilyen kihívás napirendjük és programjuk összeegyeztetése az új társadalmi realitással, amely egy zűrzavaros átmeneti időszak öröksége, amelyben a múlt kísért minden téren, a közhangulattól a biztonságpolitikáig, a nemzetgazdaságon át.

Másodszor, ilyen a hirtelen megnyílt politikai cselekvési tér kínálta lehetőségek összhangba hozatala a társadalom igényeivel, más pártok és politikai irányzatok elképzeléseivel azokban az országokban, ahol beköszöntött az arab tavasz, a képesség a közös politikai és társadalmi programokban való részvételre, vagy azok vezetésére, a politikai pluralizmus és a békés hatalomátvétel, valamint a polgári és politikai szabadságjogok és hasonló elvek tiszteletben tartásával. Mégha ezeket a kérdéseket a Testvéreknek és a Nahdahnak sikerült is magukban lejátszani (al-Ghannúsí és al-Karadáwí álláspontját figyelembe véve, amelynek őszinteségét ugyanakkor sokan vitatják, és nem feltétlenül jelképezik az iszlamista platformok álláspontját), szinte biztos, hogy más iszlamisták, nevezetesen a dzsihadisták, szúfík es szalafiták víziója is hasonló, sőt az nemcsak a Testvérekétől különbözik, hanem egymásétól is.

A harmadik kihívás illetve kérdés az, hogy képesek-e a politikai iszlám erők modern iszlám mozgalmakká válni, lépést tartva a kor szellemével, másszóval képesek-e a fejlődő társadalmak által támasztott követelményeknek megfelelni. Ebben az összefüggésben jut eszembe a török modell, amennyiben iszlám mozgalom vezeti a világi kormányzati rendszert, és a politikai, szellemi és kulturális jogok – legalábbis elméletileg, nemzetközi szerződések által szavatoltan és a kurd konfliktustól elválasztva –  érvényben vannak. Nem ismert, hogy az arab tavasz forradalmai  és utóéletük során sikerül-e összeegyeztetni az iszlamita vilagnézetet és eszmerendszert a polgári állam kritérium-rendszerével, miközben hívek maradnak az iszlám ideológiához is. Valószínűleg azonban, ahogy az iszlamisták egyre inkább integrálódnak az új politikai keretek közé, úgy csorbul ideológiai és doktrínális kohéziójuk is.

A negyedik (és egyben nem utolsó!) kihívás az iszlamisták számára az arab országokban kikristályositani és kidolgozni egy új kapcsolatrendszert a Nyugattal és az Egyesült Államokkal azért hogy külföldön ne veszítsék el a jóindulatot és hazai pályájukon megőrizzék legitimitásukat. Az USA hagyományos látásmódjának felülvizsgálatához vezethet az, hogy a térségben politikailag előretörő és befolyásossá váló mérsékelt iszlamista erők meghatározó hatalmi tényezőként jelennek meg a politikai terepen, akiket nem vehet félvállról, ám cserébe az elismertségért mérsékelt politikát fog elvárni, szövetségese, Izrael irányában is, és megköveteli majd tőlük a terrorizmus elleni harc folytatását.

Az elkövetkezendő változások pozitiv irányának nem feltétlenül van ércfedezete. A polgári átalakulás lendülete megtörhet az opportunisták által felkorbácsolt szektaszellem szirtjein, átlényegült irányú, tekintélyelvű “visszarendeződéssel” és radikalizálódó iszlám tendenciákkal, ami után az autoriter rendszerek megbuktatása eurocentrista nézőpontból legfeljebb pirruszi győzelemként fogható fel, ha nem győztes csatának a háború elvesztése előtt. És akkor felmerülhet majd a kérdés, hogy a klasszikus demokrácia felfogások népszuverenitás eszméjének tiszteletbentartása, vagy a felvilágosult racionalitás univerzalitásának számon kérése nyom-e többet a serpenyőben ezekben a körökben. Addig is, bizzunk benne, hogy az iszlamiták nem farkasok az arab tavasz bárányai között, hanem olyan bárányok, akikre bizalmatlanul kiáltanak farkast. És bízzunk abban is, hogy a folyamatban lévő változásokkal a XIX. századi muszlim kulturális reneszánsz, vagyis a Nadha második felvonása előtt gördült fel a függöny a XXI. században, ami, ahogy korábban, ezúttal is a hagyományok által megfojtott iszlámvita racionális felelevenítéséhez vezetett, és a középkori andalúziai „la Convivencia” toleranciájának virágzását idézi fel.

Iványi Márton

Friss hírek

A világszerte népszerű lager Olaszországból (x)

Olaszország hazai gyártású sörei közül az egyik legismertebb a Peroni, amely szerte a világon kedvelt márka. A Forma-1 futamok iránt rajongók is ismerhetik, ugyanis az Aston Martin egyik fő támogatója. A cikkben annak járunk utána, hogy mit érdemes tudni erről a sörről.

Read More »