Nők küzdelme a földért Kolumbiában

Kolumbiában a félkatonai szervezetek, gerillacsoportok és a hadsereg területért folytatott véres harca után a férfiakkal vállvetve ott küzdenek bátor és életük feláldozásától sem visszariadó asszonyok, akik az afro-kolumbiai közösségtől elvett föld visszaszerzésért folytatják harcukat.

Az első ember, akinek eszébe jutott, hogy egy darabka földet elkerítvén így szóljon: ez az enyém, s aki elég együgyű embereket talált, hogy ezt elhiggyék, volt a polgári társadalom megalapítója. Mennyi bűntől, háborútól és gyilkosságtól, mennyi nyomorúságtól mentette volna meg az emberi nemet, aki ekkor kihúzza a karókat, betemeti az árkot, s azt kiáltja felebarátainak: őrizkedjetek attól, hogy erre a csalóra hallgassatok! Elvesztek, ha elfelejtitek, hogy a föld gyümölcse mindenkié, a föld viszont senkié.

(Jean-Jacques Rousseau)

A férfiak számára sokkal nagyobb kockázattal jár a küzdelem a földért, ez a gondolat ötlött fel Liría Rosa García-ban, egy – a panamai határ közelében élő – curvaradói gazdálkodóban. Jelenleg is azért küzd nőtársaival, hogy visszaszerezzék az afro-kolumbiai közösség földjeit, amelyet 1997-ben a kormány „cinkossága” mellett félkatonai szervezetek vettek el tőlük.

„Az életünket is odaadjuk a földért, mert a férfiak nagyobb veszélyben vannak” – nyilatkozta mosolyogva ez az 55 éves asszony, bár a szeméből fájdalom áradt. Ebben a hosszú folyamatban, melyben célul tűzték ki, hogy a birtokosaiktól elkobzott területek visszakerüljenek jogos tulajdonosaikhoz, ő volt az, aki részt vett a kormánnyal folytatott tárgyalásokon, folyamatosan tájékoztatta a közösséget.

Mind Curvaradóban, mind a szomszédos Jiguamiandó vízgyűjtő területen vállalatok és magánszemélyek álltak a 23 afro-kolumbiai közösség kilakoltatása mögött. Amikor a területeket kiürítették, afrikai pálma- és banánültetvények mellett szarvasmarhabirtokokat hoztak létre.

Az eddig regisztráltak közül ez a földkisajátítás a legjelentősebb, közel 100 ezer hektár területet vettek el a kisemmizett közösségektől. Az illetékes ügyészség már vizsgálatot indított ez ügyben több vállalat ellen.

Liria Rosa 2007-ben állt a földjük visszaszerzéséért küzdő emberek élére. Elmondása szerint akkor telt be igazán a pohár, amikor világossá vált számukra, hogy szomszédaik földjének területe a korábbi 400 hektárról ötezerre nőtt. 

Liria Rosa elérte, hogy a kormány elismerje közösségének tulajdonjogát. Az álom, hogy szabadon élnek ezen a földön és azt tehetik, amit akarnak, megvalósulni látszik.

Harcuk azonban közel sem volt veszélytelen, fenyegetésekkel és kilakoltatási kísérletekkel kellett szembenézniük. A mai napig felváltva éjszakai őrjáratokat tartanak, hogy elijesszék a veteményeikre kihajtott szarvasmarhákat. „Emellett permetezik a növényeinket, hogy ne teremjenek, de nem adjuk fel” – közölte.

Hosszú azok sora, akik életükkel fizettek azért, mert kiálltak az ügy mellett: az utóbbi kilenc évben 66-ra tehető az erőszakos halált haltak száma. Köztük sok nő is van, mint például Yolanda Izquierdo, akit 2007-ben gyilkoltak meg paramilitáris erők Córdoba tartományban. Liria Rosa élete is veszélyben forog: „Követtek és megvertek, miközben azt kiabálták, hogy neked is véged van” – mesélte. De visszatérő fenyegetésként hangzik el, hogy: „Népszavazással elérted, hogy visszakapjátok a földeteket, mi másképp szavaztunk, mindannyitokat megöljük egyenként”.

Földkárpótlási program

A jelenlegi elnök, Juan Manuel Santos kormánya által kezdeményezett kárpótlási program részét képezi, hogy visszaadják a földeket az érintett  közösségeknek. Összességében 6.6 millió hektár földet raboltak el az ország egész területén – áll az Egyesült Nemzetek közelmúltban kiadott jelentésében. Ebből amit eddig visszaszolgáltattak, az pusztán csak félmillió hektár. És ami igazán sokkoló adat, hogy az ország összes földterülete egy nagyon szűk réteg kezében van (1,15 százalék).

Napjainkban több mint 48 család él Curvaradóban, egy olyan területen, amelyet országos és nemzetközi szervezetek is a védőszárnyaik alá vettek. A két nagy közösségből összesen 1.300 család tért vissza, azok száma nem ismert, akiknek már soha nem áll módjában a hazatérés.

A földkárpótlás folyamata nagyot lépett előre az elmúlt két évben. A földrablók  megfellebbezték a hatóságok azon döntését, amellyel a terület benépesítését rendelték el, ám az Alkotmánybíróság is a visszaszolgáltatás mellett döntött, amely népszavazással megerősítésre került.

Liria Rosa mindezek ellenére úgy érzi, nincs már garancia a folytatás sikerére, ugyanis újabb félkatonai szervezetek egy csoportja vette körül a területet, kokainültetvények jelentek meg, és senki nem tesz semmit, annak ellenére, hogy a hadsereg szigorú ellenőrzése alatt áll ez a vidék. Könnyekkel a szemében emlékszik vissza azokra, akiket a harc során elveszített, többek között a férjére, öt gyermeke édesapjára és az egyik fiára.

„A nők kulcsszerepet játszanak ebben a kárpótlási folyamatban” – közölte Ana Teresa Bernal, a Jóvátételi Nemzeti Bizottságtól (Comisión Nacional de Reparación). A magyarázat pedig egyszerű: a férfiakat megölték, szinte az összes vezetőt.

Egy családanya küzdelme

A jelenleg 46 éves Carmen Palencia életére 24 éves korában nyomta rá a bélyegét az urabai konfliktus. 1988-ban paramilitáris csoportok gyilkolták meg a férjét, aki földművelő volt és a Konzervatív Párt színeiben indult a tartományi választáson. Ezután a fegyveresek az asszonnyal is végezni akartak, aki azonban öt gyermekével elmenekült egy másik városba, ahol az édesanyjának volt földje. 1995-ben azonban a félkatonai csoportok rátaláltak, és az akkor politikai vezetőként tevékenykedő Carment támadás érte, öt lövést adtak le rá, aminek következtében három hónapig kómában feküdt egy kórházban. Miután felépült, felhagyott a politikai szerepvállalással.

Ám a sors nem békés életet szánt neki. 2002-ben a paramilitáris csoport, amely már három éve átvette a hatalmat ebben a körzetben közölte, hogy az a föld, amelyen Palencia és még 37 másik család él, nem az ő tulajdonukban van, de felajánlották nekik, hogy megvásárolhatják, természetesen nem kevés ellenértékért. 

Ezek a földek azonban hivatalosan az állam tulajdonában voltak és az Incoder (Kolumbiai Vidékfejlesztési Intézet) soha nem adta el ezt a földet, nyilvánvaló, hogy az értük fizetett vételár sem érkezett meg hozzájuk – az mind a paramilitáris csoport zsebébe került. Így amikor megkezdődött ezen félkatonai szervezetek leszerelése és hatályba lépett az „Igazság és Béke” törvény, Palecia kihasználta a kínálkozó lehetőséget, hogy beperelje őket.

2008 januárjában az akkor jogot hallgató Palencia az egyetemen értesült arról, hogy a paramilitáris csoportok az otthonában keresték azzal az üzenettel, hogy három napon belül meg fogják gyilkolni. Carmen a Vöröskereszt helyi szervezete segítségével Bogotában talált menedékre. 

A fővárosban Palencia tovább folytatta küzdelmét, három alkalommal is tanácskozott a gazdasági miniszterrel és kétszer az alelnökkel a földkárpótlás ügyében, és átadott nekik egy listát azon jelöltekről, akik gyilkosság áldozatai lettek. Emellett a készülő földtörvényhez is átnyújtotta a szervezete által javasolt kiegészítéseket. Ez a törvény véleménye szerint nem tökéletes, de pozitívnak tartja, hogy az elkövetővel szemben alkalmazott fordított bizonyítási teher könnyebbé teheti a földkárpótlást. 

A rendelkezés ötmillió hektárnyi területet ad vissza a kárvallottaknak, azonban Palecia elvesztette a sajátját, ugyanis a szabály szerint 20 évig visszamenőleg van mód a kárpótlásra, tőle azonban 1988-ban vették el a birtokát. 

Humanitárius zóna – belépés csak fegyvertelen civileknek

Kolumbia 40 éves belső fegyveres konfliktusa megszámlálhatatlan közösség életét tette tönkre és számos emberi tragédiával járt. Civilek milliót kényszerítették erővel otthonuk elhagyására, tízezreket lettek gyilkosság áldozatai. Több ezerre tehető azoknak a száma, akiket a biztonsági erők, félkatonai szervezetek hurcoltak el vagy gerillacsoportok raboltak el. Az ország egyetlen része sem menekülhetett meg a konfliktus következményeitől. Kolumbia észak-nyugati részében lévő Curvaradó vagy a Jiguamiandó vízgyűjtő területeken figyelhető meg talán a legnagyobb pusztítás. 

Néhány közösség kiállt a jogaiért, köztük azok az afroamerikaik, akik Curvaradó és a Jiguamiandó vízgyűjtő területeken élnek. Humanitárius zónákat hoztak létre annak érdekében, hogy megvédjék magukat a támadásoktól, azzal az üzenettel a harcban álló feleknek, hogy mint civileknek, a jogaikat tiszteletben kell tartaniuk. Azonban nehezítette ellenállásukat, hogy ezek a közösségek gyakran a katonai konfliktusok környékén laktak, olyan területeken, amely biológiai sokféleségben és természeti értékekben gazdag. Emiatt sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy támadás áldozataivá vállnak. 

Az őslakosok és az afroamerikai leszármazottak földhöz való jogát a kolumbiai Alkotmány 1991-ben mondta ki. Néhány afroamerikai közösség aktív kampányba kezdett annak érdekében, hogy megállítsák a nagyszabású fejlesztéseket, amelyek azzal fenyegettek, hogy kiutasítják őket a saját földjükről. 

Ekkor a „felforgatóknak” titulált közösségeknek nemcsak a biztonsági erők és a félkatonai szervezetek támadásával kellett szembenézniük, hanem a gerillák is ellenük fordultak. A harcoknak „köszönhetően” egész közösségek szigetelődtek el, lehetetlenné téve ezzel, hogy élelmiszerhez vagy gyógyszerhez jussanak.

Míg Álvaro Uribe kormányzata azt állította, hogy a helyzet konszolidálódni látszik, addig az itt élőknek ezzel a konfliktussal kellett együtt élniük nap mint nap, amely életüket veszélyeztette, vezetőiket meggyilkolták és kisajátítják földjüket. 

Sokan, akik elmenekültek az erőszakos kilakoltatás elől, a 90-es évek végén visszatértek Jiguamiandó-ba és Curvaradó-ba. A közösségek arra törekednek, hogy megvédjék a földhöz való jogukat és megelőzzék az illegális afrikai pálmaültetvények terjedését. Az Emberi Jogok Amerika-közi Bizottsága rámutatott az összefüggésre az illegális pálmaültetvények telepítése és az emberi jogok megsértése között. 2008. novemberi látogatásuk során felszólították a kormányt a közösségek védelmére és földhöz való joguk elismerésére. (Amnesty International 2009. március)

2500 család küzdelme a földjéért

Cocomopoca közössége 13 éve küzd azért, hogy végre visszatérhessen a földjére. A Jóvátételi és Megbékélési Nemzeti Bizottság (Comisión Nacional de Reparación y  Reconciliación) és a Kolumbiai Vidékfejlesztési Intézet (Instituto Colombiano de Desarrollo Rural) kísérletének köszönhetően 2 500 család tért vissza az ingatlanjaira.