Az esélytelenek nyugalmával várja a választást a lengyel baloldal

Mint arról korábban már több alkalommal írtunk, Lengyelországban a politikai paletta jobboldala igen színes, azonban a baloldalon elég kevés szereplőt találunk. Ez egyrészt a poszkommunista elit teljes diszkreditálódásának köszönhető, de sokak szerint azzal is indokolható az egyoldalúság, hogy a katolikus lengyelek nem igazán vevők a szociáldemokrata értékrendre. A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk a lengyel baloldalt, és felmérjük esélyeiket az október 9-én esedékes választások előtt.

Hullámvasúton a lengyel baloldal

A lengyel baloldal a rendszerváltás után nem volt olyan sikertelen, mint arra eleinte a Szolidaritás sikerét alapul véve sokan számítottak. A Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) romjain létrejövő különféle baloldali formációk nem szerepeltek rosszul a választásokon: 1993-ban a Demokratikus Baloldal Szövetsége (szintén SLD) a Lengyel Parasztpárttal (PSL) együtt alakíthatott kormányt, Waldemar Pawlak vezetésével, bár a Szolidaritás legendás alakjával, Lech Walesával fenntartott társbérlet nem volt egyszerű a poszkommunista pártvezetés számára. Pawlak és Walesa viszonya 1995-re annyira elmérgesedett, hogy az elnök egyenesen Pawlak lemondását követelte, aki helyett a koalíciós kormány Józef Oleksyt választotta meg kormányfőnek.

1995-ben a baloldal addigi legnagyobb győzelmét aratta: a szavazatok 51,7 százalékával az SLD első emberét, Aleksander Kwasniewskit választották meg köztársasági elnöknek. Oleksyt ezek után nem sokkal azzal vádolta meg saját belügyminisztere, hogy hosszú időn keresztül együttműködött a szovjet, majd az orosz hírszerzéssel. A miniszterelnök a politikai válság miatt lemondott, helyét pedig Wlodzimierz Cimoszewicz vette át, aki azonban csak az 1997-es parlamenti választásokig volt kormányfő, ugyanis ekkor a jobboldali Szolidaritás Választási Akció (AWS) és a Szabadság Unió (WU) legyőzte a Leszek Miller vezette SLD-t, aki 27,13 százalékot szerzett a szavazás során.

Az ellenzéki évek megerősítették a baloldalt, a korábban laza szövetségként működő SLD pedig hivatalosan is párttá alakult 1999-ben. 2000-ben Kwasniewskit is újraválasztották: a szavazatok 53,9 százalékával már az első körben bebiztosította győzelmét az SLD köztársasági elnöke. Az 1997-ben elfogadott új alkotmány miatt 2001-ben már az új választási rendszer szerint tartottak általános választásokat Lengyelországban, ahol meggyőző fölénnyel tért vissza az SLD, a szavazatok 41 százalékát megszerezve. A párt Leszek Miller vezetésével koalíciós kormányt alakított, azonban a kormányfő nem tudott élni a lehetőséggel, ráadásul egyre több botrány is érintette az általa vezetett kabinetet.

A baloldal nagy bukása: a 2002-2005-ös botrányok

Bár a 2000-es évek elején megszűnt a társbérlet, és mind a köztársasági elnök, mind a miniszterelnök a szociáldemokraták soraiból került ki, a választók nem voltak elégedettek a baloldal teljesítményével. Hiába sikerült 2004-re az EU-csatlakozás, a sorozatos korrupciós botrányok és a sikertelen reformkísérletek miatt az SLD népszerűsége folyamatosan csökkent. A végső döfést sokak szerint a Rywin-botrány és a Starachowice-ügy vitte be a szocdemeknek, amikor a kormány összes maradék hitelességét elveszítette a lakosság szemében.

Miller az EU-csatlakozás után négy nappal lemondott, a párt szétesett, és végül Marek Belka került a miniszterelnöki székbe, aki a 2005-ös választásokig irányította az országot. Ez a kormány nem bírta az SLD nagykutyáinak támogatását, és sokan csak ügyvivőként tekintettek a kabinetre, amelynek azért kellett hivatalba lépnie, hogy a párt megússza az előrehozott választásokat. A végzetet persze nem lehetett elkerülni: a 2005-ös választásokon a szocdemek modern történetük legnagyobb vereségét elszenvedve alig 11 százalékot szereztek, és végérvényesen ellenzékbe szorultak a Szejmben és a Szenátusban is.

2005 óta sem sikerült változtatni

Az SLD nem tudta kihasználni a Kaczynski-ikrek nem túl sikeres kormányzását sem, ami nagyrészt a párt belső megosztottságának, illetve hitelvesztésének volt köszönhető, így a PO lett a PiS váltópártja. A 2006-os helyhatósági választásokra ugyan sikerült összehozni egy újabb szövetséget Baloldaliak és Demokraták néven, ami később 2007-ben az előrehozott választásokon is elindult, komolyabb siker nélkül: a formáció a szavazatok 13,15 százalékát megszerezve 45 mandátumhoz jutott a Szejmben.

A 2010-es elnökválasztásokra készülve szintén megpróbálta egyesíteni erőit a baloldal, és végül Jerzy Szmajdzinskit, a Szejm alelnökét indították az elnöki székért. A sors azonban közbeszólt: Szmajdzinski ugyanis ott ült Lech Kaczynski 2010. április 10-én szerencsétlenül járt kormánygépén. A jelölt halála utána az SLD a párt elnökét, a fiatal Grzegorz Napieralskit indította az elnöki székért, a baloldali jelölt azonban nem tudta felvenni a kesztyűt a választási kampányt sikeresen tematizáló két nagyágyúval, a PO-s Bronislaw Komorowskival és a PiS színeiben induló Jaroslaw Kaczynskival.

A belső problémák

2005 óta az SLD támogatottsága stagnál: a párt nem igazán tud 15 százaléknál nagyobb támogatottságot szerezni. Ugyanakkor a felmérések szerint a párt támogatóinak összetétele jelentős változáson ment keresztül az utóbbi években, ami elsősorban az SLD pragmatikus politikájának köszönhető. A Gazeta Wyborcza adatai szerint a szocdemek támogatottsága az egész országban egyenletes, a kis- és közepes városokban, és az egyetemi végzettséggel rendelkező fiatalok körében pedig az áltagnál is nagyobb. Ugyanakkor a párt régi, klasszikus bázisának számító, 60 éven felüli lakosság körében az SLD támogatottsága nagyot zuhant: ezeket a szavazókat a PiS szívta fel az utóbbi években.

A pragmatizmus egyben az SLD legnagyobb keresztje is: a párt inkább szlogenekből, mint a klasszikus szociáldemokrata értékekből építkezik, így sok hívószavát átveszik a nagy pártok, ezzel tematizálva a közbeszédet. A PiS például a szociális értékeket sajátította ki, míg a PO a demokrácia védelmének toposzát vette át a baloldaltól. Az SLD nem igazán tudja felvenni a közélet ritmusát: inkább követi, mint alakítja az eseményeket, még akkor is, ha egy-egy ügyes ötlettel rövid időre a nemzeti érdeklődés homlokterébe tud kerülni. Mivel a régi munkásosztályt már elveszítette a párt, és a fiatalok tömegeit sem tudja megszólítani radikális üzenetek híján, az SLD vezetésének elsősorban a párt identitását kellene megtalálnia, hogy sikerre vigye a szocdemeket Lengyelországban.

A történelmi örökség mellett a pártot folyamatosan sújtja a vezetési válság is: miután Leszek Miller, a párt utolsó hatékony vezetője megszégyenülve távozni kényszerült a miniszterelnöki székből, az SLD nem tudott egy olyan vezetőt kinevelni, aki egyesítené tudná a megosztott pártot. Az új generációhoz tartozó Napieralskihoz sokan fűznek nagy reményeket, de azt még a párt leghűségesebb támogatói is elismerik, hogy a fiatalok most még nem rendelkeznek a megfelelő vezetői képességekkel. A pártra ezen felül ráragadt a korrupció vádja is: a 2002-2004-es események után a lakosság jelentős része úgy gondolja, hogy az SLD nem az ország, hanem saját tagjainak érdekében végzi tevékenységét.

Az idei kampány

A párt, amely minden belső problémája ellenére még mindig Lengyelország harmadik legnagyobb politikai formációja az idei választásokra is a pragmatizmus jegyében készült, és megjelentek programjukban a baloldali elemek is. A program szerint az SLD kiáll a baloldali államfelfogás mellett, és a szociális elvek mentén szeretné befolyásolni a piacgazdaságot. Ennek érdekében nagyobb állami szerepvállalást szeretnének a gazdaságban, növelnék a gazdagokat terhelő adókat, illetve adókedvezményeket adnának a szegényebbeknek. A párt kiáll az abortusz liberalizálása és a melegházasság mellett, és lazítaná a könnyűdrogok használatára vonatkozó törvényeket is. Ezen felül csökkentenék a katolikus egyház szerepét, így megvonnák a papság adókedvezményeit is. A szekularizmus jegyében szeretnék elérni, ha Lengyelország is aláírná az EU Alapjogi Chartáját, amit eddig Varsó Prágával és Londonnal együtt még nem ratifikált. A külpolitika terén az SLD a „kalinyingrádi háromszögre” kíván építeni, ami Lengyelország, Németország és Oroszország szorosabb együttműködését jelentené, a már jól működő weimari háromszög mintájára.

Ahogy az utóbbi évek megmérettetései, úgy a 2011-es parlamenti választás sem az SLD-ről szól: a lengyel és a nemzetközi sajtót is a PO és a PiS, Tusk és Kaczynski kiélezett küzdelme dominálja. A szociáldemokraták egyértelműen a „futottak még” kategóriát képviselik. A legfrissebb, október 3-án nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatási adatok szerint a baloldali szövetség a szavazatok kilenc (GfK Polonia) vagy hat (TNS Obop) százalékára számíthat, így ez utóbbi kutatás szerint már a Palikotot Támogatók Mozgalma is megelőzi a szociáldemokraták zászlóvivőit. Hiába a párt ötletes videói és kampányeszközei: úgy tűnik, Tusk és Kaczynski nem engedi szóhoz jutni az ellenzék második legnagyobb tömörülését.

Ha az SLD bejut a Szejmbe – amire azért elég jó esélyei vannak – a párt könnyen a mérleg nyelvének szerepében találhatja magát. Amennyiben szoros eredmény születik a PO is a PiS között, Tusknak szövetségesek után kell néznie. Elemzői vélemények szerint ezért a kis pártok szerepe nagyot nőhet a választás utáni hetekben, még akkor is, ha nem értek el kiemelkedő eredményt. Az SLD ugyan elsőre nem tűnik kézenfekvő választásnak, és valószínűleg a PO bázisának gyomra is nehezen venné be a posztkommunistának tartott párttal való együttműködést, Napieralski pragmatikus politikája nem zárja ki, hogy szükség esetén megállapodás születhessen a két párt között a kormány – akár külső – támogatásáról.

Az SLD egyik ötletes kampányvideója bemutatja, milyen tökös legények az ifjú szocialista politikusok.