Csigalassúságú normalizálódás Kelet-Kongóban

Pörög az elnökválasztási kampány, írtuk legutóbb a Kongói Demokratikus Köztársaságról. A politikai körkép után most az ország biztonsági állapotáról adunk látleletet, ami kétségkívül erősen befolyásolhatja a voksolás kimenetelét. Ha csak ez a tényező számítana, Joseph Kabila elnök nem számíthatna újrázásra: a a legfőbb támogatói bázisaként számon tartott keleti országrészt továbbra is tucatnyi gerillabanda tartja ellenőrzése alatt, hiába a kongói hadsereg egyre markánsabb jelenléte és az integrációs törekvések.

Integráció lassú tűzön

Július közepén a kongói hadsereg katonái 121 nőt megerőszakoltak, miközben elloptak 157 kecskét, továbbá 90 ezer dollár értékű készpénzt és aranyat. Ez a közelmúltban napvilágot látott hír jól érzékelteti, hogy öt évvel hatalomra kerülése után sem sikerült Joseph Kabilának helyreállítania a rendet tágabb szülőhazájában, a kelet-kongói két Kivu tartományban. Nem csupán a régióban jelen lévő tucatnyi lázadó szervezet ellen nem tud érdemben fellépni, de még a saját hadserege is szégyenbe hozza.

A történethez azonban hozzátartozik, hogy a szexuális erőszakot és a rablást nem a kongói hadsereg (FARDC) régi állománya, hanem egy nemrégiben integrált, majd sérelmi okokból dezertált banda követte el. Az észak-kivui, hutu származású Kifaru Niragiye (a PARECO milícia volt vezetője) azután döntött a kiválás mellett, hogy megfosztották vezető beosztásától. Az FARDC kelet-kongói alakulatait ugyanis átszervezik, az eddigi 400-800 fős brigádok helyét egységesen 1200 fős ezredek veszik át, ez pedig új vezetési struktúrát is maga után vont. Niragiye a döntés mögött azonban etnikai indíttatást vélt felfedezni (helyét egy kongói tuszi tiszt vette át), így 170 társával együtt meglépett a kiképzőtáborból. Az ügy pikáns része, hogy Niragiye – aki egyébként az erőszakot következetesen tagadja – közben rájött, hogy mégiscsak jobb a kongói hadseregben a jó fiú szerepében tetszelegni, mint kivert kutyaként folyamatosan bujkálni a rá vadászók elől. Ez a békülékeny hozzáállás találkozott a kongói hadsereg érdekeivel is, hiszen Kinshasa nyilván nem szeretné, ha végleg elveszítené a nagy nehezen integrált PARECO-gerillákat. A jelenlegi állás szerint tehát simán elképzelhető, hogy az integrációs programba való visszatérésért cserébe szemet hunynak az erőszakos cselekmények fölött, amolyan „járulékos kárnak” nyilvánítva az atrocitásokat.

A történet híven tükrözi, hogy milyen nehéz fába vágta a fejszéjét a kongói vezetés, amikor úgy döntött, megpróbálja tűzzel-vassal (és leginkább csábító ígéretekkel) pacifikálni a kelet-kongói fegyveres alakulatokat. Kezdetben minden egyes milíciával külön-külön tárgyaltak, ez azonban nagyon nyögvenyelősen haladt, ezért később új eszközökhöz nyúltak. Nagyszabású integrációs programot hirdettek, hangsúlyozva, hogy amelyik milícia nem kíván ezzel élni, az később hiába bánja meg döntését – annak egyetlen lehetősége a leszerelés marad.

Sikeres leszerelés

A kongói ENSZ-misszió, a MONUSCO leszerelési programja (Disarmament, Demobilization, Repatriation, Reintegration and Resettlement, DDRRR) egyébként a jelek szerint kapós: napi szinten érkeznek a különféle milíciáktól megszökött katonák – sokszor kényszerrel besorozott gyerekek –, akik a program végén hazatérhetnek szülőföldjükre. Az egykori hutu hadsereg szélsőséges tisztjei által vezetett FDLR (Demokratikus Erők Ruanda Felszabadításáért, Forces démocratiques de libération du Rwanda) esetén például Ruandába.

Egy 17 éves hutu srác így vall a programról: „Azt hallottam, hogy a DDRRR-program segítségével sokan otthagyták a milíciájukat és visszatértek szülőföldjükre, ahol semmilyen üldöztetés nem érte őket. Nem vagyok felelős az 1994-es népirtásért, hiszen akkor még csecsemő voltam, így nem félek a hazatéréstől. Minden nagyon jól lesz Ruandában.” A gyerekkatona az életét veszélyeztetve szökött meg egy FDLR-táborból: a menekülése előtti hetekben két társát is nyilvánosan kivégezték szökési kísérlet miatt.

A program lényege az önkéntesség: azokat várják ide, akik vagy megunták az öldöklést és a hatóságok előli bujkálást, vagy akik eredetileg is erőszakkal lettek besorozva, így csak a lehetőséget várják, hogy mikor tudnak megszökni fogvatartóik kezéből. Az ENSZ egy tucatnyi mobil rádióállomást üzemeltet a lázadók közvetlen szomszédságában, így nagy eséllyel mindenkihez eljut az üzenet: van kiút az erőszakból. Ezt sokan meg is hallják: 2008-ban még csak havi 50, az FDLR ellen a következő évben indult átfogó, a kongói hadsereg és Ruanda részvételével zajló hadművelet nyomán azonban már havi 150 fő is jelentkezik a MONSUCO-nál – nem számolva a tiszteket. Az FDLR egyébként sokak szerint a végnapjait éli: az utóbbi két év alatt a létszáma megfeleződött (6000 főről 2500 főre), ráadásul tavaly óta a milícia több Európába szakadt vezetőjét is leletartóztatták. Mindez kiegészülve a közös kongói-ruandai-ENSZ hadműveletek következményeivel – a felügyeletük alá tartozó bányák elvesztésével a kényelmes élet is elillant – az FDLR-en belül a morál mélyrepülését eredményezte.

Bármennyire is sikeres, a programnak negatív következményei is vannak a helyi lakosságra nézve. Egy beszámoló szerint, miután a MONUSCO repülőn juttatott el röpcédulákat egy FDLR-bázisra, a katonák nagy számban szöktek meg a hutu milíciától. Annak vezetői azonban ezt úgy bosszulták meg, hogy a közeli falu férfi tagjait elfogták és a szomszédos erdőben kivégezték. Mégis, a DDRRR-program jó lehetőség arra, hogy teljes egészében leszámoljanak a leginkább üldözött milíciával. A szökevények ugyanis beszámolnak az FDLR szervezeti struktúrájáról, a kommunikációs szokásaikról, fegyverarzenáluk nagyságáról és a bázisaik elhelyezkedéséről – ezek mind-mind megkönnyítik az FDLR vezetésének elkapását, hiszen fokozatosan feltárulnak a szervezet gyenge pontjai.