Drogfolyosó a vízfelszín alatt

A napokban a kolumbiai haditengerészet egységei három házi készítésű „tengeralattjáróra” bukkantak a Karib-tenger partján található Necoclí település közelében. Az efféle „leletek”, noha elsőre furcsán hangozhat, de nem számítanak ritkaságnak a latin-amerikai országban.

A Dél-Amerikából származó drog közel 80 százaléka a tengeren keresztül jut el északra, ahova általában az út hosszától függően motorcsónakokon, vagy különböző mértékben víz alá merülni képes hajók gyomrában szállítják az árut. Előbbiek mellett szól gyorsaságuk, hiszen az egyszerű csónakokra szerelt erős motoroknak köszönhetően akár a 110 kilométer/órás sebességet is elérhetik miközben megpróbálnak meglógni a hatóságok elől, akik ha észre is veszik, a vízen nehezen tudják beérni a bárkákat. Ugyanakkor minél hosszabb útra merészkednek velük, annál nagyobb az esélye, hogy miután észlelték őket, a csónak személyzetét utoléri a végzete egy helikopter és a fedélzetén utazó mesterlövész személyében, aki nagy kaliberű fegyverével már ki tudja lőni a motorokat, miután a legénység a tengeren hánykolódva összezárva találja magát több tonna bizonyítékkal. Ezzel ellentétben a kétezres évek második felében tömegesen elterjedő „tengeralattjárók” nagyobb mennyiségű rakományt képesek lassabban, de biztosabban célba juttatni azáltal, hogy a dinamikusan fejlődő technológiának köszönhetően egyre nehezebbé teszik a járművek észlelését.

Amit egy mocsárban össze lehet kalapálni

A legtöbb esetben – néhány később bővebben kifejtett kivételtől eltekintve – az ún. „narco subok” nem számítanak a szó szoros értelmében vett tengeralattjárónak. Valójában olyan hajókról van szó, amelyekből a speciális tervezésnek köszönhetően teljesen megrakodva egy apró tornyon kívül szinte semmi nem emelkedik a vízfelszín fölé. A kormányos az ezen elhelyezett ablakokon keresztül kémlelheti a hajótesten kívüli világot. Összeszerelésükre a part menti mocsaras részeken kerül sor, dagály esetén a megemelkedő vízszint lehetővé teszi, hogy az egyszerű, de a szükséges szerszámokkal jól felszerelt műhelyekben összeeszkábált szerkezetek kihajózhassanak a nyílt tengerre. Megrakodásukra és feltankolásukra már itt, a mélyebb vizeken kerül sor, tekintve, hogy a hasznos teher berakodása után az alámerülő hajótest megfeneklene a sekély lápokban. Az üzemek felderítését nehezíti, hogy a térségben aktív tevékenységet folytató gerillák – akik maguk is kiveszik a részüket a drogbizniszből – nem szívesen látják a kormányerőket a környéken.

Peter Chalknak, a védelmi szférával foglalkozó kutatások terén meghatározó RAND corporation munkatársának idén megjelent tanulmánya alapján kaphatunk némi információt a lélekvesztők paramétereiről. Eszerint a hajók általában hat-nyolc tonna kokaint képesek elszállítani 500-1500 tengeri mérföld  (926-2778 kilométer) távolságra. Az üzemeltetésükhöz pedig 4-6 fő szükséges. A hajótest általában fából készül, amit üvegszállal vonnak be. Az Egyesült Államok tengeri csempészet ellenes műveleteit a térségben koordináló központ (Joint Interagency Task Force South) szerint az újabb konstrukciók esetében már előfordul a strapabíróbb, acélból készült szerkezet is. A kémlelő tornyot leszámítva csak a legénység életben maradásához, és az egy, vagy két dízelmotor üzemeltetéséhez szükséges légző- (snorkel), és kipufogócsövek emelkednek a vízfelszín fölé. Utóbbiak a hajógerincen végigfutva hűtik le a kipufogógázok hőmérsékletét csökkentve ezzel a jármű hőképét.

Egyre több jel mutat arra azonban, hogy a drogkereskedő szervezetek nem álltak meg ezen a szinten, és sikerült a technológiai fejlődés olyan új lépcsőfokára lépni, amely az eddigieknél is komolyabb kihívások elé állítja a szállítmányok elfogásában érdekelt állami szerveket. Tavaly július 2-án az ecuadori rendőrség és a hadsereg a DEA (az Egyesült Államok Kábítószer-ellenes Ügynöksége – Drug Enforcement Administration) közreműködésével sikeresen felderített és lefoglalt egy üzemképes állapotban lévő, minden szempontból valódi tengeralattjárónak tekinthető hajót, amit a hírszerszerzési információknak köszönhetően sikerült még az első útja előtt kivonni a forgalomból. A közel 30 méter hosszú, dízel-elektromos meghajtású búvárhajót idén februárban egy újabb követte. A második, hasonló méretű, korszerű navigációs berendezésekkel és éjjellátó készülékkel felszerelt példány februárban került a hatóságok kezére Kolumbia délnyugati részén. Kérdéses, hogy a fenti két egységen kívül létezik-e hasonló jármű a kábítószer-kereskedők birtokában, ami jelenleg is a vízfelszín alatt megközelítőleg 10-20 méterrel, szinte felderíthetetlenül közlekedik az óceánon.

Már a vezetése is illegális

Noha a fentiekhez hasonló óriásokat eddig még nem sikerült a nyílt vizeken felderíteni, mindazonáltal – ahogy azt Chalk a már korábban említett tanulmányában is kifejti- a kevésbé szofisztikált és valamivel könnyebben észlelhető drogfutár hajók elfogása is komoly feladatot jelent a tengerészeknek. Minden ilyen egységet felszereltek ugyanis egy szeleppel, amit ha szorult helyzetben kinyitnak, a hajótest megközelítőleg 12 perc alatt hullámsírba küldhető a fedélzetén található kábítószerrel egyetemben. A személyzet ilyenkor időhúzásképpen nem ritkán a tengerbe veti magát tekintve, hogy a nemzetközi jog értelmében ilyenkor a hatóságoknak először a legénység mentésével kell foglalkozniuk, és csak ezután kezdhetik el a bizonyíték begyűjtését, ami ekkor már jó eséllyel visszafordíthatatlanul elindult, hogy megpihenjen a tengerfenéken. Elkerülendő, hogy a legénységet ilyenkor bizonyíték hiányában szabadon kelljen engedni az Egyesült Államok és Kolumbia az ilyen eszközök üzemeltetését is illegálisnak nyilvánította 2008-ban.

A csempészhajók jelentős részére sikeres küldetés esetén is elsüllyesztés vár, egy-két millió dolláros előállítási költségük eltörpül a szállítmány értékesítéséből befolyó összegekhez képest, így sok esetben nem éri meg őket visszanavigálni a dél-amerikai partokhoz, ahol a dzsungelek takarásában folyamatosan épülnek az újabb és egyre fejlettebb darabok.