Lassan elfogynak az olaszországi cowboyok

A butterók száma nagyon megcsappant. Ma már csak ötöt találni belőlük nyeregben Toszkánában, és akad még néhány Lazióban is.

Nemrégiben egy harmatos reggelen a toszkán partvidék egyik távolba nyúló lapos szakaszán fiatal ember lovagolt egyik kezében a kantárral, a másikban kampós végű hosszú rúddal. Stefano Pavin egyike az egyre fogyatkozó butteróknak, vagyis olasz tehénpásztoroknak, akik évszázadokon keresztül vágtáztak a Toszkána és Lazio találkozásánál elterülő, Maremma nevű vidék legelőin, és hajtották a maremmana nevű, nagy lant alakú szarváról ismert helyi marhafajtát.

Miközben a maremmana állománya ismét gyarapszik, a fajta továbbra is szerepel a kiveszéstől fenyegetett állatok európai listáján, mivel még mindig kevesebb van belőle 7500-nál. A kihalás veszélye igazából elmúlt, de a veszélyeztetett státus fenntartása előnyös az ezt a fajtát nevelő gazdaságoknak, mert támogatást kapnak miatta.

A butterók száma azonban nagyon megcsappant. Ma már csak ötöt találni belőlük nyeregben Toszkánában, és akad még néhány Lazióban is. Ugyanazzal a szívóssággal küzdenek azonban a kihalás ellen, mint a marháik, amelyeket évszázadok óta legeltetnek a vidéken.

„Nekem ez nem munka, hanem szenvedély” – mondta a 45 éves alacsony, napbarnított Stefano Pavin, aki ugyanolyan pontosan emlékszik első, 1988-ban megtett négyórás lovaglására, mint annak a kilenc bikának és 220 tehénnek a nevére, amelyet – a munkát reggel fél nyolckor kezdve – naponta gondoz.

Traktorok váltották fel a szarvasmarhákat

Pavin a 4600 hektáros Alberese farmon dolgozik, amelynek nagy része a Toszkána déli részén, Rómától mintegy 160-170 kilométerre északra lévő Maremma Körzeti Park nevű természetvédelmi területre esik. Emberek, lovak és marhák barangolnak a partvidéken, amelyet a XIX. században ültetett fenyők és olajfák szegélyeznek, és középkori őrtornyok vigyáznak. Az Alberese gazdaságnak, amely a toszkán tartományi kormányzat tulajdona, több ezer hold legelője és erdője van, továbbá szőlői, olajfa-ültetvényei és homokdűnéi.

Az ókori görögből és latinból származó buttero szó ökrökkel foglalkozó embert jelent, márpedig a toszkánai tehenészek az etruszk idők óta felügyelik a gulyákat. Az évek folyamán azonban életmódjuk összeütközésbe került a változó idővel.

A modern világ nem bánt kegyesen Maremmával és nagytermetű marháival, amelyek közül a bikák gyakran 1200 kilogrammosra is megnőnek. Ahhoz, hogy táplálkozni tudjanak, ezeknek a jószágoknak hatalmas legelőkre van szükségük, de az I. világháború után az állam sok nagybirtokot elkobzott és feldarabolt, megszüntetve ezzel az egybefüggő tágas legelőket.

Az 1930-as években a mocsaras területek jelentős részét lecsapolták, az 1950-es években pedig traktorok váltották fel a részben igavonóként, részben a húsáért tartott szarvasmarhákat.

Közös lovaglás, lasszócsomózás az ajánlatok között

A karikalábú, 101 éves Giovanni Travagliati nem sokkal a lecsapolási munkálatok után érkezett a vidékre. Több mint nyolcvan éven keresztül ült nyeregben, és még mindig a butterók jellegzetes, kapunyitásra és marhák noszogatására egyaránt alkalmas kampós rúdjával a kezében közlekedik. „Az 1930-as években, amikor idejöttem, még a kisebb gazdaságokban is volt két vagy három buttero. Most pedig már csak az Alberese alkalmaz néhányat” – idézte fel a The New York Timesnak.

Veszélyeztetettsége ellenére a maremmana fajtát elsősorban a húsáért tenyésztik, és évente levágnak belőle néhányat. Maremmana húst azonban nehéz találni, még az olaszországi húsboltokban is, leszámítva természetesen a helyieket.

 Alberese falu hentesénél minden kapható, a steaktől a nyesedékig. Egy helyi étteremben is szolgálnak fel maremmanát, amelynek az íze a vadhúséra emlékeztet. Nemrég egy speciális program keretében Toszkána valamennyi egyetemi étkezdéjében is megjelent, máshol azonban hiába keresné bárki.

Vannak, akik azt hiszik, hogy a marhák megmentésével sikerül megmenteni a hozzájuk kapcsolódó több évszázados hagyományokat és foglalkozásokat is. Mások ehhez hozzákapcsolják a turizmust is. Az Alberese gazdaság már ajánl reggeli, a butterókkal közös lovaglást a turistáknak, és a tehenészek hamarosan a lasszócsomózás rejtelmeibe is be fogják vezetni őket.

Meglovagolta Buffalo Bill félvad lovát

Míg a maremmana fajta jövője pillanatnyilag biztosítottnak látszik, ugyanez nem mondható el a butterókról, akik hosszú órákat dolgoznak kevés fizetésért. A fiatalok körülbelül 1500 dollárnak megfelelő összeget kapnak azért, hogy minden reggel – akár esik, akár fú – nyeregbe szálljanak, vad marhákkal bajlódjanak, és számos mezei munkába is besegítsenek.

„Először nagyon tetszett a gondolat, hogy munka közben lovagolhatok – mesélte a farm legfiatalabb butterója, a 28 éves Yuri Pieretto, aki 2009-ben csatlakozott a csapathoz, miután villanyszerelőként munkanélkülivé vált. – De meg kell mondjam, hogy még két év után is nehéz felkelni minden reggel hatkor, és aztán olyan gyorsan és olyan keményen dolgozni, ahogy tőlünk megkövetelik.””Butterocsaládból származom, de amikor fiatal voltam, a munkát nagyon rosszul fizették, ezért inkább tanultam és bankalkalmazott lettem – magyarázta a 66 éves Mariano Molinari, akinek azonos nevű nagyapja több száz marhát hajtott Lazióból az Alberese farmra, hogy újból legyenek ott állatok, miután az I. világháború idején az egész csordát eladták. – Amikor a családom 1934-ben az Alberesére érkezett, a marha fontosabb volt, mint az ember. Most fordítva van.”

Molinari leszármazottja annak az Augusto Imperiali nevű butterónak is, aki azzal tett szert legendás hírnévre, hogy az egyetlen olasz tehenész volt, akinek sikerült meglovagolnia egy félvad lovat, amely Buffalo Billé volt. A nagy fegyvertény 1890-ben történt, amikor Buffalo Bill vadnyugati show-ja Európában turnézott.

Sermoneta hercege római tartózkodásuk alatt versenyre hívta ki az amerikai cowboyokat lasszóvetésben, lovak nyergelésében, felkantározásában és abban, hogy ki tudja megülni egyik hírhedten vad lovát. A cowboyok kiállták a próbát, és cserébe Buffalo Bill kihívta az olasz tehenészeket, hogy kiderüljön, meg tudják-e lovagolni az ő egyik vadlovát.

A feladatra vállalkozó nyolc-kilenc butteróból csak Augusto Imperialinak sikerült megmaradnia a nyeregben.

A butterókban mind máig élő nosztalgiára jellemző, hogy amikor megkérdezték tőle, miért tartja még mindig magánál a kampóját, Giovanni Travagliati azt felelte: „Tudják, úgy érzem, hogy nélküle képtelen lennék egyenes derékkal járni…”