Sharon öröksége II.

Egyszerre volt az izraeli hadsereg büszkesége és terhe. A telepesek atyja és főellensége. A palesztin állam megrögzött ellensége és jóváhagyója. A béke legfőbb akadálya, majd utolsó reménye. Hirtelen távozása az izraeli politikai életből számos kérdést megválaszolatlanul hagyott. Cikksorozatunk második része.

Hosszú menetelés a miniszterelnökségig

A libanoni háború, a palesztin menekülttáborokban lezajlott mészárlás nemcsak Sharon politikai karrierjében okozott törést, hanem az izraeli társadalomban is. A háború, melyet Izraellel együtt az egész világ végignézhetett a televízió képernyőjén át, máig tartó hatással bír az izraeli identitásra. Addig minden egyes konfliktus „milchama ein breira” címen futott, azaz az izraeliek szemében a túlélésért vívott harcként.

A libanoni háborút – bár az akkori kormány szintén ekként próbált feltüntetni – a társadalom egyik felében kétségeket ébresztett. Szemükben ez volt Izrael első offenzív háborúja, márpedig ők magukat – a számtalan háború ellenére – nem egy harcias, hanem egy békeszerető népnek tartották. Addig ők voltak az áldozatok, most ők tettek másokat azzá. Izrael nem cselekszik tehát mindig igazságosan? A társadalom fele identitásának hirtelen hatalmas kihívással kellett szembenéznie, miközben a másik fele továbbra is szentül hitte, hogy ez a háború sem más, mint a többi: azaz elkerülhetetlen.

Az izraeli identitás a nyolcvanas évek közepén még egy kihívással szembesült, mégpedig az izraeli akadémiai körökből. Megjelentek az “új történészek”, a kritikus szociológusoknak nevezett értelmiségiek, akik a történelmet kritikusan kezelték, de-ideologizálták a cionista történelmet, ezzel felforgatva az addig hegemón cionista narratívát. A háborúnak, és kisebb mértékben az “új történészek” ténykedésének köszönhetően az ellentétek csaknem polgárháborús állapotokat eredményeztek.

Mindeközben Sharon különböző, kevésbé fontos kormányzati pozíciókban vegetált, s szentül hitte, hogy a külső fenyegetések és a belső megosztottság Izrael túlélését veszélyeztetik. Az első problémára a korábbi évtizedekben már kikristályosodott recepttel rendelkezett. A biztonsághoz elengedhetetlen, hogy megőrizzék/visszaállítsák az izraeli hadsereg hírnevét. Minden egyes támadásra jóval nagyobb erővel kell válaszolni. Amit nem lehet erővel elérni, el lehet még több erővel. El kell venni mindenki kedvét attól, hogy izraeli célpontok megtámadására vetemedjen – még ha az egész világ meg is haragszik érte. Gesztusként területekről lemondani gyengeséget sugall. A Nyugati Part stratégiai és magaslati pontjainak átengedése pedig felér az öngyilkossággal. Ezért ezeken a területeken támogatni kell az izraeli települések gyarapodását, annál is inkább, mert ezzel kész tényeket teremtenek egy majdani béke-tárgyaláshoz. A tények – Sharon olvasatában – többet érnek minden ünnepélyes deklarációnál, papírra vetett egyezménynél.

Kormányzati-, illetve ellenzéki pozíciókban is kövekezetesen ragaszkodott az előbbiekhez; hevesen ellenezte az oslói békefolyamatot, és megtalálta a módját, hogy támogassa telepes „gyermekeit”. Bőszen kritizálta a békefolyamat minden pillanatát; ellenzett mindent, mely egy majdani palesztin állam megalakulásához vezetett volna. Még arra is talált időt, hogy mintegy ezer fős rendőri kísérettel látogatást tegyen a muszlimoknak és zsidóknak egyaránt fontos Templom-hegyen, ürügyet szolgáltatva a második Intifáda kitöréséhez. Összefoglalva, az elmúlt két évtizedben Sharon személye körül nem lebegtek kérdőjelek: a tábornok-politikus a héják mintapéldányának tökéletesen beillett.

Öt éves országlás 

A miniszterelnöki széket végül 2001-ben folglalta el, s kezdetben nem tett semmi olyat, amely addigi politikájával ellentétes lett volna. Sharon biztonságot ígért a második Intifáda erőszakhullámától elkeseredett, ugyanakkor a külső fenyegetés hatására egységbe kovácsolódott izraeli társadalomnak, és hozzá is látott a kivitelezéshez. Az ikertornyok elleni terrorista támadás miatt úgy vélte, a palesztinok elleni kemény izraeli fellépéshez nagyobb amerikai, esetleg nemzetközi megértést kaphat. Sharon parancsára ismét divatba hozott „célzott liktvidálások”, melyek először a Hamasz alapítóatyjának, majd a szervezet következő vezetőjének halálát okozta, vagy a hatnapos háború óta a legnagyobb nyugati parti hadművelet („Védőpajzs-hadművelet”) teljesen beleillettek a Buldózer eszköztárába. Mindenki egyetértett abban, hogy elveszett a maradék remény is a gyors palesztin-izraeli békekötésre, a legtöbb izraeli nem is akart töbé a palesztinokról hallani.

A meglepetések csak ezután jöttek: a biztonsági fal, az Útiterv és a gázai kivonulás képében.

A biztonsági fal: Eredetileg az izraeli baloldal elképzelése volt egy olyan biztonsági kerítés építése, mely az izraeliek és a palesztinok szétválasztását tette volna fizikailag lehetővé. A nyomvonal a zöld-vonalon alapult volna, így a jobboldali „Nagy-Izrael” álmokat ásta volna el végképp (hiszen felosztotta volna a területet; s ezzel a Nyugati Part és a Gáza-övezet elveszett volna), ezért a Likud, és így természetesen Sharon is ellenezte. Később Sharon átvette a szeparációs kerítés ötletét, és a maga ízlésének megfelelően átalakította. 2002 júniusában hozta meg az izraeli kormány a döntést a fal/kerítés építéséről, melyre aztán minden irányból záporoztak a támadások.

Kérdés: mi is volt Sharon motivációja? Végleg lemondott volna „Nagy-Izraelről”? Izrael központi területének védelméhez szükséges magaslati és stratégiai területekről? A telepes gyermekeiről? Kié lenne akkor a Nyugati Part? Jordániáé vagy esetleg egy palesztin államé? Esetleg az izraeli társadalom óhajának akart eleget tenni azzal, hogy egy fallal teszi számukra a palesztinokat láthatatlanná?

Útiterv: Az Egyesült Államok, Európai Unió, Oroszország és az ENSZ négyese által kidolgozott Útiterv a konfliktus két államot állmodott meg, Izraelt és egy palesztin államot. Mindkét fél – igaz fanyalogva – de beleegyezését adta; az ütemezés alapján 2005-re a palesztin álllam is megszületett volna. A palesztin állam vehemens ellenzője beadta a derekát? Külső hatalmak által diktált lépéseket teljesítene? Vagy csak az időt húzza?

Egyoldalú gázai kivonulás: 2003 decemberében Sharon azzal a bejelentéssel okozott megrökönyödést, hogy Izrael egyoldalúan ki fog vonulni Gáza-övezetből: nemcsak a hadsereg, hanem az ott lévő izraeli települések lakói is elhagyják az övezetet. Annyi történt, hogy a következő év augusztusában a körülbelül 240 ezer izraeli telepesből (a kelet-jeruzsálemi telepesekkel együtt kb. 400 ezer) kevesebb, mint kilencezret telepítettek ki a Gáza-övezetből és négy nyugati parti településről.

Az izraeli lépést nem előzte meg semmilyen megegyezés a palesztin féllel, így a deklarált cél hiába volt Gáza ellenőrzésének átadása a Palesztin Hatóságnak, rövidesen a Hamasz vált az övezet urává. Nyugati újságok olyan főcímekkel dobálóztak, hogy „történelmi pillanat”, „költöznek élők és holtak”, „soha ilyen még nem volt”, „itt a béke pillanata”; míg a muszlim újságok megmaradtak a „cionista entitás újabb cselszövése” és hasonló jelszavak szajkózásánál. Az izraeli közvélemény is hasonlóan megosztott volt a kérdésben.

Sharon végleg lemondott Gázáról, „Nagy-Izrael” egy részéről? Ezt azért tette, mert nem hisz „Nagy-Izraelben” már? Esetleg belátta, hogy a 8500 izraeli telepesnek esélye sincs győzni a több mint egy milliónyi palesztinnal szemben egy demográfiai versenyben? Biztonsági szempontból nem fontos Gázát birtokolni? Olcsóbb és hatékonyabb kerítéssel elzárni a bent lakó több mint egy milló palesztint? Osló kudarca, a második Intifáda, a nemzetközi nyomás azonnali lépéseket tesz szükségessé, akár egyoldalúan is? A nagy kérdés: Gáza után a Nyugati Part telepeseire kerül a sor?

Sharon annak érdekében, hogy terveit véghezvigye, kész volt nemzeti egységkormány fejeként lavírozni, s mivel pártjának tekintélyes része nem támogatta, egy saját pártot is alapítani (Kadima). Egy dologgal nem számolt, saját haladóságával. 2005 decemberében túlélt egy kisebb agyvérzést, amit január elején egy újabb, sokkal súlyosabb követett. Ariel Sharon kómába zuhant, melyből máig nem épült fel. Az egykori Buldózer ma idejének egy részét egy Tel-Shomer-i kórházban, vagy Észak-Negevben található farmján tölti. Orvosa, Dr Shlomo Segev a The Daily Beast-nek tett nyilatkozata szerint: „a szemei nyitva vannak, és olyasmit érzel, hogy ő érzékeli a jelenléted…Ez nem teljesen az, amit mi kómának hívunk. Bizonyosan nem mély kóma. De ha azt kérdezi, hogy milyen mértékű, nem tudnám megmondani”. Bizonyos azonban, hogy a politikai életbe nem fog többé visszatérni.

Sharon örökösei

Sharon nélkül több vagy kevesebb esély volt a béke elérésére? Utódai folytatják a kivonulást más területekről is, illetve segédkeznek egy palesztin állam létrehozásában? Hisham Ahmed, a Birzeit Egytem (Nyugati Part) politológia professzora szerint igen, mert „a palesztin emlékezetben Sharon Kibya, Sabra és Shatila mészárosaként rögzült (…) A palesztinok között Sharon hagyatéka a legkeseűbb, legfádjalmasabb és legvéresebb. Nélküle a potenciális izraeli vezetőknek lehetősége van megfordítani a trendet és tanulni Sharon hibáiból: a kegyetlen konfrontáció nem hoz izraelieknek sem békét, sem biztonságot, sem stabilitást”. (Bitter Lemmon)

Silvio Berlusconi olasz államfő egészen másképp vélekedett: „A telepek kiürítésének, és a hadsereg Gáza-övezetből való kivonásának elhatározása bátor lépés volt, mely ellenkezést váltott ki, s ez nagy fájdalmat okozott neki (Sharonnak). Csak egy hozzá hasonló, nagy formátumú államférfi merte megtenni ezt a lépést, mely a palesztin oldalon is csodálatot váltott ki. Sharon betegése szerencsétlenségre Izrael és a Közel-Kelet jövőjét bizonytalanságba burkolta.” (Haaretz)

Öt év telt el, Sharon székébe először párttársa, Ehud Olmert, majd az ősrivális Likud-os Benjamin Netanyahu ült. További kivonulásnak, békekötésnek, palesztin államnak nyoma sincs. Ellenben van biztonsági kerítés, és nincsenek Gázában telepesek. Sharon kész tényeket hagyott örököseire, amelyekben mindig is jobban bízott, mint holmi papírra fektetett egyezményekben, vagy az emberekben. A fallal, amely a Gáza-öveztetet teljesen, s lassan a Nyugati Partot is egészében elzárja Izraeltől, izolációs polkitkáját hagyta utódaira. A Gázából való kivonulással pedig a jobboldalon elsőként mondott le a „Nagy-Izrael” álomról. Az Útitervvel nyilávnosan beleegyezett egy palesztin állam megszületésébe Izrael mellett.

Utódai egyik döntése ellen sem berzenkednek. Hogy hasonló vehemességgel fognak ragaszkodni a Nyugati Part startégiai és magaslati pontjaihoz, a jövőben eldől. Egy biztos, osztják Sharon nézetét az erőről: amit nem lehet elérni erővel, el lehet érni még több erővel. Mikor a palesztin fegyveresek izraeli katonákat öltek meg, és egyet (Gilad Shalit) elraboltak, Izrael – minden nemzetközi rosszallás ellenére – keményen visszacsapott. Mikor a Hezbollah lemásolta a gázai merényletet, Izrael harmincnégy napos háborúban mutatta meg, ki is ő valójában. Egy zsidó állam, mely az ellenséges külvilággal szemben egymaga, saját erejére támaszkodva harcol. Ha a Hamas Gázából rakétákkal lehetetleníti el a környező izraeli települések életét, hát odacsap. A legutóbbi három izraeli hadművelet nem érte el tökéletesen a célját, nem sikerült visszaszerezni Gilad Shalitot és leállítani a szderoti rakétatámadásokat. Majd megpróbálják újra. De nem fognak még egyszer a Holokauszthoz és az 1991-es Öböl-háborúhoz hasonlóan ölbetett kézzel várni és abban reménykedni, hogy a nemzetközi közösség majd megvédi őket. A tapasztalataik szerint ugyanis ez még sohasem történt meg.