Merkel és az euróválság: a kritikusok

A szeptember 22-i német parlamenti választások közeledtével számos elemzés foglalkozik a második Merkel-ciklus értékelésével. Túlzás nélkül állítható, hogy Angela Merkel számára az elmúlt négy év legnagyobb kihívását az euróválság kezelése jelentette. Oldalunk ezért egy többrészes elemzésben tekinteni át a közös európai valuta válságát, az euróválságot. Az elméleti bevezető, majd a merkeli válságkezelési koncepciók ismertetése után záró cikkünkben a merkeli válságkezelés legfőbb kritikusait kívánjuk bemutatni.

Az Angela Merkel által képviselt válságkezelésnek a válság mélyülésével egyre több ellenzője akadt. A német kancellár egyik legnagyobb belföldi kritikusa Hans-Werner Sinn, a müncheni Ifo Gazdaságkutató Intézet elnöke. A közgazdász az euróválságról szóló diskurzusukban gyakran idézi fel az úgynevezett Bogenberger Erklärung-ot mint kiindulási forrást.

A 2011-ben az Ifo baráti társasága és az intézet igazgatótanácsa által kibocsátott dokumentum 16 pontban részletezi az euróválság kialakulásának okait, Németország viszonyát a közös valutához, valamint a hivatalos állami krízismenedzsment hibáit. A tanulmány leszögezi, hogy az euró saját maga válságának okozója, mivel annak megalkotói kamatkonvergenciát hirdetettek, aminek révén a korábban magas alapkamatú államok (dél-európai országok) olcsó hitelhez jutottak, ami teljesen aláaknázta a versenyképességüket. A dokumentum szerint az euró nem bizalmi válságtól szenved, ami a piacok megnyugtatásával kezelhető lenne, hanem egy sokkal mélyebb, strukturális válságtól. A szöveg viszont tagadja, hogy Németország az euró nyertese lenne, az esszé szerint Németország az euró bevezetése utáni gazdasági növekedésének, foglalkoztatási rátájának, valamint a közös piacnak köszönheti vezető pozícióját.

Szót kell ejteni Soros Györgyről is, aki számos tanulmányában kritizálta Berlin Európa-politikáját. A magyar származású amerikai befektető a New York Book Review-ban megjelent esszéjében arról írt, hogy az euró sorsa Németországban dől el, mivel Berlin rendelkezik azzal a képességgel, hogy megmentse az Európai Uniót és az eurót, ám azzal is, hogy mindkettőt romlásba vigye. Soros értekezésében lényegében két utat tár Berlin elé: az egyik, hogy a második világháborút követően az USA mintájára „benevolens hegemónként” álljon az EU élére, a másik, hogy hagyja el az európai integrációt, és vállalja az ezzel kapcsolatos veszteségeket.

Az az elképzelés, miszerint Németország az Európai Unió jóakaratú hegemónjának lépne fel, több szempontból is elképzelhetetlen. A Szövetségi Köztársaság ugyan gazdasági és pénzügyi téren képes Európában betölteni a hegemón szerepét – ami azért vált lehetségessé, mert a II. világháború után az európai és a globális gazdaságba ágyazódott –, viszont politikai és stratégiai téren – ellenben anno az Egyesült Államokkal – Berlin nem tudja betölteni a jóakaratú hegemónná válás kritériumait. Annál is inkább, mivel a háború utáni német fejlődés a tartózkodás, önkorlátozás kultúrájára épült, külpolitikai téren pedig nem egyszer az úgynevezett „csekk-diplomáciát” követte. Természetesen felmerül a kérdés, hogy a német politika képes-e berögzült szokásain változtatni és európai hegemónként fellépni, vagy az eddig meglehetősen jól jövedelmező és biztos úton járva alakítaná politikáját.

A nemzetközi környezet pedig igényelné Németország vezetését. Elég csak a lengyel külügyminiszter, Radoslaw Sikorski elhíresült berlini beszédjére gondolni, amiben a lengyel diplomácia vezetője kijelentette: „Valószínűleg én leszek az első lengyel külügyminiszter, aki ilyet mond, de kevésbé félek Németország erejétől, mint annak tétlenségétől”. Általánosságban véve a közép-európai országok – köztük hazánk is – igénylik a német vezetést különös tekintettel gazdasági és pénzügyi téren, lévén országaik gazdasága nagyban függ a német gazdaság teljesítményétől.

A német vezetés az ilyen és ehhez hasonló felkérésekre még nem áll készen, legalábbis Angela Merkel szerint. A német kancellár több ízben – így például 42. davosi Világgazdasági Fórumon vagy a 2012-es mexikói G20-as csúcson – kijelentette: óvakodni kell attól, hogy Németországtól túl sokat követeljenek. Merkel elutasította azt, hogy az euróövezeti válságalap megemelése elejét venné a további problémáknak, a kancellár szerint nem szabad olyan módszerrel kezelni a válságot, amely végül „felemészti Németország erejét”.

Soros György egy másik, a Financial Timesban megjelent tanulmányában arról ír, hogy Németországnak és a többi európai ’AAA’ besorolású országnak együttesen kéne végrehajtani az eurókötvény bevezetését, ellenkező esetben összedőlhet az eurózóna. A milliárdos üzletember továbbá összeurópai vonatkozásban kritikát fogalmaz meg az európai valuta bevezetésével kapcsolatban, ugyanis a politikusok létrehozták az EKB-t, viszont pénzügyminisztériumot nem társítottak mellé, ezáltal lehetetlenné vált az eurót használó országok monetáris politikájának összehangolása.