Privatizáció és mutyi Romániában

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) előtt vállalt kötelezettségei szerint Bukarestnek szeptember végéig be kell fejeznie a Román Vasúttársaság teherszállító ágazatának, a CFR Marfă-nek a privatizációját. Bár az árverés sikeresen lezajlott, és már csak az adásvételi szerződés aláírása lenne hátra, a magánosítási folyamat mégis megakadt: vállalat jövőjéről szóló végső döntés hetek óta ingázik a kormány és a köztársasági elnöki hivatal között, hiszen egyik fél sem akarja vállalni érte a felelősséget. Amennyiben határidőre nem sikerül nyélbe ütni az üzletet, a román állam 202 millió eurót veszít el, ám még ha sikerül is aláírni a szerződést, nem biztos, hogy az leendő vevő rendelkezik az összeggel, amelyet a vasúttársaságért kellene fizetnie.

Románia a rossz kormányzás egyik európai mintapéldája. Ennek egyik legegyértelműbb jele az a szörnyű mód, ahogyan a nagy állami vállalatok sorsát sikerült igazgatnia az elmúlt két évtizedben. Az egész posztkommunista időszakban az ország egy olyan se-veled-se-nélküled helyzetben stagnált, amelyben sem a privatizáció, sem az állami kézben való tartás nem akadályozta meg a nagy közművek és állami cégek fokozatos pusztulását.

A rossz kormányzás csapdái

Privatizáció esetén a mindenkori román kormányok gondoskodtak arról, hogy a kijelölt nyertesek vagy becsapják és megkurtítsák az államot, vagy pedig hetek alatt bezárják a megvásárolt vállalatokat, üzemeket, és eladják őket ócskavasként. Olyan eset is volt, amikor a leendő vevő csak kamuzott, és valójában nem rendelkezett a vételár fedezetével, és így hosszú hónapok skandalumai után, a tranzakció elmaradt, a veszteséges cég pedig tovább szipolyozta a központi költségvetést.

A néhány sikeresebb privatizáció sem hozott jobb eredményeket, hiszen a létrejövő hatalmas, magánmonopóliumok (például az áramszolgáltatás terén) nem járultak hozzá a szolgáltatások minőségének jelentős növekedéséhez, ráadásul az állam is elveszítette beleszólását ezeknek a monopóliumoknak az irányításába.

Sokak szerint a stratégiai fontosságú közműveknek és vállalatoknak elméletileg az állam kezén kellene maradniuk, ám a román példa erre is remekül rácáfol. A kormányzati ellenőrzés alatt maradó cégek a korrupció és a klientúraépítés melegágyaivá, a közpénzek pazarlásának legfontosabb csatornáivá váltak az elmúlt húsz évben. A politikai szövetségeseknek dedikált közbeszerzési eljárások és hasonló ügyletek révén az egyes állami vállalatokon százával élősködnek kisebb magáncégek, amelyek az éppen regnáló hatalom beleegyezésével hatalmas feláron nyújtanak szolgáltatásokat az állami mamutoknak. A végeredmény minden estben veszteséges cégek, méregdrága szolgáltatások, elpazarolt közpénzek és virágzó klientúrahálózatok.

A Románia gazdaságpolitikáját 2010 óta felülvigyázó Nemzetközi Valutaalap (IMF) következetesen a privatizáció mellett tette le a garast, arra kötelezve Bukarestet, hogy váljon meg a még létező állami cégektől. A tavaly a Oltchim nevű vegyipari vállalaton volt a sor, a magánosítás azonban meghiúsult, hiszen a privatizációt a közélet egyik notórius szélhámosa, Dan Diaconescu nyerte meg, akinek esze ágában sem volt fizetni a cégért, ám a hónapokig húzódó botránysorozat hullámain sikerült a saját nevét viselő politikai pártját parlamentbe navigálnia.

Az IMF az állami kézen maradó vállalatok szakszerűtlen vezetőségének lecserélését is előírta, és külföldi profi menedzserek importját szorgalmazta. A korábbi jobbközép Boc-kormány meg is kezdte ezt a folyamatot, ám a kétharmados balliberális hatalom néhány hónap után többségüket elzavarta. Így járt a nemzeti légitársaság, a TAROM belga menedzsere is, akinek idén nyáron kellett távoznia, annak ellenére, hogy néhány hónap alatt vízszint fölé emelte a veszteséges vállalatot. A helyére visszatérő igazgató újra szabadjára engedte a mutyizás burjánzását a bukaresti politikusok nagy megelégedésére.

Privatizációs labdajáték

Az idei év nagy privatizációs dossziéját a CFR Marfă, a Román Vasúttársaság teherszállító részlegének eladása képezi. A cég magánosítására kiírt árverést egy Grup Feroviar Roman (GFR) nevű vasúti szállítással foglalkozó magánvállalat nyerte, így elméletileg nincs más hátra, mint a kormány és a GFR közötti adásvételi szerződés aláírása. A dolog azonban nem ennyire egyszerű, hiszen a Valutaalap akadékoskodása ellenére, a bukaresti politika nem tud könnyen megszabadulni a komoly korrupciós lehetőségeket nyújtó fejőstehéntől. Mindennek a tetejébe, a korábbi privatizációs fiaskókból tanulva, egyik döntésképes szereplő sem meri vállalni a felelősséget az ügy lebonyolításáért.

A kétharmados szociálliberális kormány egyszemélyes ellenzékeként működő államfő, Traian Băsescu már többször is utalt arra, homályos forrásokból tudni véli, a leendő vevő nem rendelkezik a vasúti vállalt árát képező 202 millió euróval. Remélve, hogy a dolog előbb-utóbb felrobban a kormány kezében, a köztársasági elnök úgy döntött, nem írja alá a július közepén korrupciós ügyei miatt lemondott közlekedésügyi miniszter utódjának kinevezését addig, amíg a CFR Marfă privatizációja le nem zárul. Mindeközben pedig Victor Ponta miniszterelnöknek kell ellátnia az ideiglenes tárcavezetői funkciókat. Băsescu ezzel sakkba állította ellenfelét, kényszerítve, hogy arcával és nevével álljon jót a folyamat sikeréért.

A kormányfő válaszul kijelentette, addig nem írja alá a szerződést, amíg az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) rá nem bólint a tranzakcióra. A labdát Băsescu hétfőn ügyesen újra a másik térfélre dobta, ugyanis a Ponta vakációjának első napjára, annak távollétében, összehívta a tanácsot, majd pedig kijelentette, ez a szerv nem illetékes ilyen ügyekben, és megtagadta bármilyen döntés meghozatalát. „A CSAT nem foglalkozik részvényeladással” – jelentette ki az államfő, és ironikusan megjegyezte: egyes politikusok menekülni próbálnak a siker elől.

Egyelőre nem tiszta, mit is tartogat a jövő, de előbb-utóbb a kormánynak alá kell írnia a szerződést. Ellenkező esetben vállalnia kell az IMF általi megrovást, illetve a privatizáció teljes kudarcát. Sőt ha szeptember végéig nem zárja le az ügyet, még kártérítést is kell fizetnie az árverés nyertesének. A szerződés aláírása esetén sem garantált a siker, ha a GFR tulajdonosa tényleg nem rendelkezik a megfelelő összeggel, egy az Oltchiméhez hasonló katasztrófa várható. Az egész kérdésben rengeteg még a feltételes mód, egy azonban biztos: bármi történjen is, a korábbi privatizációk tapasztalataiból ítélve a legnagyobb vesztes továbbra is az adófizető állampolgár lesz.