Grúzia elvetélt rendszerváltása

Fenn lehet tartani egy független színházat, hogy szókimondó, az aktuális eseményekre reflektáló előadásokat mutassanak be, amelyeket nem darál be az állami cenzúra? Vajon képes-e ez az intézmény hosszú évekig megtartani eredeti küldetését, a szemérmetlen kritikai hangot? Mindezt a Kaukázus kulisszái mögött.

A 8. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyfilmje a Színfalak (Still we play on / A Stage) ezekre a kérdésekre keresi a választ a Szabadság Színház helyzetén bemutatva a grúziai hatalomváltásokat.

Vass István cikke eredetileg a moszkvater.com oldalán jelent meg, a szerzőtől a jövőben a Kitekintőn is olvashatnak majd írásokat.

Grúzia, vagy ahogy a lakosai az országukat nevezik, Szakartvelo a Kaukázus ölelésében, Európa és Ázsia határán fekvő csodaszép, sokarcú ország. Azonban a nemzetiségi és a vallási törésvonalak következtében a független állami létének megújulása óta szinte folyamatos polgárháborús helyzet jellemzi. A posztszovjet betegségek sem kerülték el, úgymint magas korrupciós index, puccsokkal kísért hatalomváltások, szegénység, magas kivándorlási ráta.

Tbiliszi látképe. Forrás: Pixabay.com

Ebben a helyzetben csöppenünk filmünk nyitójelenetébe, 2001-be. Zavargások Tbiliszi utcáin, a tüntetők az állami tévé székházát ostromolják, álarcos férfiak a tömegbe lőnek, füst, sziréna és vér. A következő bejátszóban a televíziós hírolvasó közli, hogy Giorgi Sanaliát, a népszerű oknyomozó újságírót holtan találták. Sanalia bűne, hogy kérlelhetetlenül utánajárt az elit mindent átszövő korrupciójának.

Az utóbbi harminc év amúgy sem a politikai stabilitásról szólt Grúziában. Az utolsó szovjet külügyminiszter, Eduard Sevarnadze, egy polgárháború után lett az ország vezetője, őt pedig a pártfogoltja, Mihail Szaakasvili ütötte ki a nyeregből. Tüntetések hosszú sora, autós felvonulások készítették elő Sevarnedze bukását. A Szabadság Színház azzal, hogy helyet biztosított az ellenzéki gyűléseknek maga is hozzájárult a Szaakasvili győzelméhez.

A színház hajó alakú épülete közvetlenül a Kormányzati Kancellária (az akkori elnöki rezidencia) előtt állt. A forradalom napjaiban a színház „Provokáció” címmel kormányellenes műsort adott elő. A darab közepén a színészek kinyitották a színház bejárati ajtaját, és az elnöki rezidencia irányába kiabálták: „Kifelé!”

Végül a tüntetések egy vértelen, ún. színes forradalomban kulminálódtak. A színes forradalmak egyébként is divatban voltak akkoriban, 2000-ben a belgrádi buldózer-forradalommal kezdődött a sor és végigsöpört a posztszovjet térség több meghatározó államán, Ukrajnától Kirgizisztánig. Sokan a 2011-ben az Észak-Afrikán át az egész Közel-keletet lángba borító arab tavaszt is ebbe a körbe sorolják. A nyugati titkosszolgálatok szerepe eme megmozdulásokban máig nem tisztázott.

Erős jelenete a filmnek az a pár képkocka, amikor Szaakasvili és hívei betörnek a grúz törvényhozás épületébe. Az éppen beszédet mondó elaggott elnök először csodálkozik, majd a testőrei segítségével menekülőre fogja. 2008-ban Sevardnadze büszkén nyilatkozta az őt interjúvoló Népszabadság tudósítójának, hogy vérontás nélkül adta át a hatalmat, amire szerinte utóda nem lesz majd képes.

Szaakasvilinek, a nyugatos megmentőnek az első útja Avtandil Varsimashvilihez, a Szabadság Színház alapító-igazgatójához vezetett, nem véletlenül. A társulat és széles támogatói köre okkal reménykedik, hogy az új vezetés nem fogja elhallgattatni a kritikus hangokat és támogatni fogja a művészek szabad önkifejezését.

Ekkor hangzik el a film szerintem kulcsmondata: “Egy művésznek kötelessége ellenzékinek lenni” – jelentette ki egy interjúban Niko Gomelauri, a társulat azóta rákban elhunyt ikonikus alakja. Ennek jegyében a színház a repertoárjával továbbra is igyekszik felhívni a figyelmet az új rendszer fonákságaira. Pedig az új vezetés mindent elkövet a színház vezetőinek a lekenyerezésért: Varsimashvili egyenesen az elnöki kabinet kulturális főtanácsadójává avanzsál, de ettől még nem fogja vissza a kritikáit, se az általa rendezett darabokban, se a nyilatkozataiban.

Szaakasvili hatalomra jutása után egyre harcosabb ellenfele lett Moszkvának, emellett Abházia és Dél-Oszétia visszaszerzését nevezte egyik fő céljának. A konfliktus magvai elvetődtek. A dél-oszétiai és abháziai területen 2004-től már láthatóak voltak az etnikai konfliktus jelei, amelyet 2006-ban georgiai állampolgárok oroszországi kiutasítása, valamint a grúz borok kitiltása követett. 2008 nyarán Dél-Oszétia és Abházia függetlenedett. Mindeközben Szakaasvilit folyamatosan a NATO csatlakozás lehetőségével ámította a George W. Bush féle adminisztráció. A befektetett több milliárd dolláros amerikai segélyekért hálás Szaakasvili sugárutat nevezett el az ifjabb Bushról Tbiliszi belvárosában.

Stier Gábor a moszkvater.com főszerkesztője 2008-ban az orosz-grúz 5 napos háborút megelőzően járt a grúz fővárosban. A tudósításában így írja le konfliktus előtti feszült helyzetet:

A tudósításból kiderül, hogy a főváros utcáin semmilyen oroszellenesség nem volt tapasztalható. Az emberek azt érezték, hogy visszatért a ‘89 előtti időszak, csak most a Szovjetunió helyett Amerika lett a “nagy testvér.” Szaakasvili a kalandor politikájával nagyot kockáztatott és duplán veszített. Egyrészt le kellett mondania a szakadár tartományokról, a beígért NATO tagjelölti státuszt szintén nem kapta meg.

Szakaasvili megrendült hatalmát a rendőrállam kiépítésével kívánta megerősíteni. Elnöksége alatt zéró toleranciát hirdettek a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetői ellen. Nagyon súlyos büntetési tételeket szabtak ki például kis mennyiségű kábítószer birtoklásáért vagy a lopásért. A rendvédelmi szervek a kormányellenes tüntetéseket rendkívül durván, törvénytelen módon verték szét. Azon professzorokról és értelmiségiekről, akik felemelték hangjukat a félresikerült reformokkal szemben Szaakasvili nemes egyszerűséggel kijelentette: nincs joguk kritizálni, mert kommunisták! A taktika ismerős lehet itthonról is, amikor pár éve az MTA kutatóhálózatát vette el a kormány.

2013-ban végül Szaakasvili körül elfogyott a levegő és eléggé vegyes mérleggel távozott a hatalomból, majd külföldre távozott. Az általa örökül hagyott ország pedig nem vált a politikus ígérete szerinti “Kaukázus Svájcává”.

2012 óta mindhárom parlamenti választást stabil, egyedüli többséggel nyerte meg a Szaakasvilivel szemben szerveződő Grúz Álom nevű párt, ami mögött Bidzina Ivanisvili, Grúzia leggazdagabb embere áll, aki egy rövid ideig a miniszterelnöki széket is elfoglalta. Az ország 2019 nyara óta permanens válságban él, annak gyökerei azonban még messzebbre, a 2000-es évek első feléig vezetnek vissza.

A film lezárásában az alkotók megemlékeznek arról, hogy Grúziában 2018 márciusában a kormány bezáratta a kulturális minisztériumot, azt a sport- és oktatásügyibe integrálta. A következő év júniusában erőszakosan levertek egy tüntetést, sokan megsebesültek és négyen meg is vakultak. Tavaly júliusban pedig melegellenes felvonulást tartottak, ahol szintén sokan megsérültek, köztük ötvenhárom újságíró és kamerás. A kormány 2021 augusztusában megszakította az EU-val az együttműködést a bírósági rendszerrel kapcsolatban – olvashatjuk az eseménylista végén.

Grúzia a Szovjetunióból történő kiválása után nagyon mélyről indult és gazdasági tekintetben sikereket ért el. Ebből a szempontból a régiós összehasonlításban nincs szégyenkeznivalója. Ellenben a nagy célnak, az ország euroatlanti csatlakozásának a következő egy, de inkább két évtizedes viszonylatban nincs reális esélye.

A film február 14-ig jegyvásárlás ellenében online megtekinthető a fesztivál honlapján.

Szerző: Vass István ; a cikk eredetileg a moszkvater.com oldalán jelent meg.

Források:
Nyilas Gergely: Panduri susogó hársból (2008.05.31. Népszabadság Hétvége magazin)
Stier Gábor: Korbács és kalács (2008.08.02. Magyar Nemzet Hétvégi magazin)