Most, hogy tönkretette Afganisztánt, az USA nem sétálhat el csak úgy

Az amerikai csapatok távozásával jelentősen megnő Afganisztánban a polgárháború veszélye, emellett sok afgán fél a fundamentalista társadalom visszatérésétől.

A közeledő amerikai kivonulás Afganisztánból nem egy méltóságteljes visszavonulás, hanem inkább kapituláció. A legjobb, amit az amerikaiak remélhetnek a tálibokkal februárban folytatott dohai megbeszélések során, az az arra vonatkozó ígéret, hogy a koalíciós csapatokat nem fenyegeti majd tűzharc a kivonulás során. A több mint 17 éves konfliktus után, amelyben legalább 38 000 civil vesztette életét, több millió pedig vagy megsérült, vagy arra kényszerült, hogy elhagyja otthonát, a 2001-es invázió utáni, George W. Bush által meghatározott hosszú távú célkitűzések egyike sem teljesült. Röviden: az Egyesült Államok elvesztette a háborút, és ráadásul nem is akárhogy.

Azokat az al-Kaida terroristákat, akik bázisként használták Afganisztánt a szeptember 11-i támadásokhoz, nem sikerült teljesen megsemmisíteni, mint ahogy azt Bush megígérte. Bár egykori vezetőjük, Oszáma bin Láden halott, az ENSZ szakértői szerint az elmúlt évben a csoport – csakúgy, mint az Iszlám Állam – területeket szerzett Afganisztánban. Nem valószínű, hogy a tálibok vezetői meg tudják akadályozni a jövőben, hogy a dzsihadisták ismét biztonságos terrorista menedékként használják az ország bizonyos részeit – ez egyébként az amerikai tárgyalók egyik legfontosabb igénye –, még akkor sem, ha őszintén ezt szeretnék.

Az egymást követő amerikai kormányok és az olyan NATO-partnerek, mint például Nagy-Britannia által támogatott ötlet, miszerint Afganisztán a nemzetépítés gyakorlati modelljévé válhat, már régóta neoliberális fantáziává fakult. Ez nem a szövetséges erők kitartó erőfeszítéseinek elutasítása, akik bátran küzdöttek, például Helmand tartomány stabilitásának megteremtése érdekében. Azonban ők és az afgán nép szörnyű árat fizettek azon politikusok köntörfalazása és őszintétlensége miatt, akik odaküldték őket.

Egy másik tévedés – az, hogy az afgán biztonsági erőket ki lehet képezni és fel lehet szerelni egy olyan szintig, amikor is segítség nélkül fel tudnak lépni a tálibok ellen és irányítani tudják az országot – szintén kudarcba fulladt. A NATO legnagyobb erőfeszítései ellenére is naponta átlagosan 30-40 afgán katonát és rendőrt öltek meg tavaly ősszel. 2014 óta mintegy 45 000 afgán katona vesztette életét a háborúban, a halálozási arány növekedése pedig maga után vonta a nyugati csapatok számának fokozatos csökkenését.

A hatalmas diplomáciai és fejlesztési segítség ellenére az afgán kormány csak korlátozott befolyással rendelkezik a Kabul központjában található biztonságos zónákon túl, és a tálibok azt sem engedik meg, hogy részt vegyen a tárgyalásokon. Bár a szerdán lezárult kétnapos Afganisztán-konferencia részvevői az afgánközi párbeszéd folytatásáról, valamint a tálibok és az Egyesült Államok közötti tárgyalások támogatásáról állapodtak meg, és az összes fél sikeresnek nevezte a moszkvai találkozót, az afgán kormány részéről az az aggodalom fogalmazódott meg, hogy az amerikai és a szövetséges erők távozása nyomán a táliboknak nem lesz okuk rész venni a béketárgyalásokban.

Valljuk be, ez a nyugtalanság nem alaptalan. Az egyik – egyébként elég valószínű – lehetőség az, hogy amint az amerikaiak kitették a lábukat, kitör a polgárháború a kormányzati erők, a dzsihadista csoportok és a rivális harcosok között, visszahozva az 1990-es évek még el nem felejtett anarchiáját. Az elmúlt évben már így is rekordszámú civil vesztette életét a terrorcsapatok, a fokozódó harcok és a megnövekedett amerikai légicsapások közepette, az elkövetkező évek ezzel szemben még halálosabbak lehetnek.

Azonban még ha sikerül is elkerülni a legrosszabbat, az afgán civil társadalmi szervezetek, illetve az oktatásügy, a közegészségügy és a nők jogainak támogatói teljes joggal rettegnek a tálib-szunnita fundamentalisták bevonásától a háború utáni politikai rendezésbe. A megígért biztosítékok ellenére a keményvonalas tálibok befolyásos pozíciókba történő visszatérése a regresszió, a diszkrimináció és a bigottság sötét korszakát vetíti előre. Emellett fontos kérdés, hogy vajon meddig tudják majd fenntartani a demokratikus kormányzat látszatát? Ahogy a múltban is történt, Afganisztán gyorsan és könnyedén visszatérhet a környező öt regionális hatalom – Oroszország, Kína, India, Pakisztán és Irán – által folytatott „játékba”.

Összegezve: az amerikaiak egy hatalmas káoszt hagynak maguk után, amelynek kialakulásához ráadásul ők maguk is nagyban hozzájárultak.

Ha a csőlátásszerű amerikai nézőpontból vizsgáljuk az eseményeket, az afganisztáni – és nem utolsósorban a szíriai – csapatkivonásra számos logikus érv létezik. Először is, lévén Donald Trump amerikai elnök már régóta a „végtelen háborúk” ellen kampányol, ésszerű döntés volt a részéről, hogy bejelentette: felére csökkenti a külföldön állomásozó, 14 000 fős amerikai haderőt. Emellett fontos még, hogy dollármilliárdokat költöttek el a hadműveletekre, ráadásul már a szavazók nagy része is a csapatok hazarendelését támogatja. A szeptember 11-i támadások utáni további terrorcselekmények hiányában Bush régi kijelentése, miszerint a terrorizmus elleni küzdelem külföldön megakadályozza, hogy odahaza is harcolni kelljen ellene, lassan elveszíti jelentőségét.

Erre jó példa, hogy ezen a héten a New York Times, amely – csakúgy, mint minden nagyobb amerikai médium – anno támogatta a 2001-es beavatkozást, azt írta, hogy most már jó lenne, ha tényleg hazatérhetnének az amerikai katonák. A véleménycikk emellett a terrorizmus elleni küzdelem általános amerikai megközelítését boncolgatta. Mint megjegyezte, nagyrészt a „terrorizmus elleni globális háború” tehető felelőssé azért, hogy az iszlám-inspirálta terrorista csoportok világméretűvé nőtték ki magukat 2001 óta.

Ha nagyon kisarkítjuk, a britek által támogatott, terrorizmus elleni amerikai háború, amely mintegy félmillió életet követelt, 80 országban folyt, sokszor megtépázta az emberi és a nemzetközi jogot, valamint körülbelül 5,9 billió dollárba került, már a kezdetektől fogva katasztrofális hiba volt, amely téves feltevésen alapult, és amit csak tovább súlyosbított az arrogancia és az USA partjain kívüli világgal kapcsolatos, megbocsáthatatlan tudatlanság.

Az Egyesült Államok persze nem tanul a saját hibájából: az elnök a héten bejelentette, hogy az USA fenn akarja tartani az amerikai katonai jelenlétet Irakban, hogy Washington szemmel tudja tartani Iránt. „Hihetetlen és költséges katonai bázist építettünk ki Irakban, amely tökéletes helyen fekszik ahhoz, hogy inkább onnan figyeljük a zaklatott Közel-Kelet különböző részeit, semmint kivonuljunk” – fogalmazott. Ez pedig előrevetíti Washington következő potenciális háborúját a térségben.

Amerikai hírszerzési vezetők múlt héten, a szenátus hírszerzési bizottságának meghallgatásán rácáfoltak az elnök iráni politikájára, mondván Teherán jelenleg „nem folytat nukleáris fegyverek kifejlesztésére utaló tevékenységet”, és tiszteletben tartja a 2015-ös atomalkut. Trump azonban ezt meg sem hallja, és Izraellel és Szaúd-Arábiával egyetértésben, továbbra is „a terrorizmus legfőbb támogatójának” titulálja az iráni rezsimet, amely közvetlen fenyegetést jelent az amerikai nemzetbiztonságra.

Ahelyett, hogy új háborút kezdtek volna Iránnal, az amerikai vezetőknek sokkal keményebben kellett volna próbálkozniuk, hogy felelősségteljes, fenntartható és humánus módon véget vessenek az Afganisztánban dúlónak. Nem szabadna csak úgy otthagyniuk a konfliktust – az USA-nak maradnia kellene, és együtt kellene működnie az afgán társadalom minden elemével, beleértve a mérsékelt tálibokat is, hogy együtt állítsák helyre a háború sújtotta országot.

Forrás: The Guardian / Kitekintő