A médiagépezet politikai melléktermékei: Trump és Brexit

Donald Trump a republikánus párt elnökjelöltje. Hogyan? Miért? Kérdezhetné a GOP egyik legismertebb történelmi alakjaként számon tartott Abraham Lincoln zavarodottan. A válasz pedig az lenne, hogy a szenzációhajhász, narratívákon csüngő és a tényektől iszonyodó posztmodern médiagépezet termelte ki magából a Trump-jelenséget, ahogy a Brexitet övező médiakampányt is, és valószínűleg ez még csak a kezdet.

Ha nem zabolázzuk meg a lájk- és nézőszámvadász közösségi és egyéb médiát, nem jósolhatunk túl fényes jövőt a választók, alias médiafogyasztók józan ítélőképességén alapuló kormányzásnak.

De hogyan is működik mindez?

Azt már szinte felesleges említeni, egy évvel ezelőtt kevesen gondolták, hogy a New York-i milliárdosnak egy fikarcnyi esélye is lehet a republikánus elnökjelöltség megkaparintására. A FiveThirtyEight nevű, az amerikai választások elemzésével foglalkozó blog három munkatársa tavaly augusztusban Trump esélyeit a Grand Old Party jelöltségének elnyerésére kettő, nulla és mínusz tíz százalékra (!!!) tette. A Guardian balos brit lap ugyancsak teljesen esélytelennek ítélte a jól szituált értelmiségi körökben politikailag korrekt kifejezéssel ítélve „kívülállónak” tartott Trump nagy menetelését.

Abban, hogy a politikához nem értő, bohócnak, egyenesen trollnak tartott Trump maga mellé állította a republikánus szavazókat, óriási szerepet játszott a média. Habár természetesen maguk az újságírók nem szívesen vállalnák ezért a felelősséget. A fivethirtyeight tavaly nyáron elvégzett kutatása szerint a republikánus wannabe jelöltekről szóló Google News hírek 46 százaléka foglalkozott Trumppal, és ő tette ki a jelölt-aspiránsokra vonatkozó, egyéni Google-keresések 62 százalékát. A The New York Times márciusi írása szerint Trumpnak közel 2 milliárd dollárjába, a MarketWatch májusi cikke szerint már csaknem 3 milliárd dollárjába került volna, ha fizetett volna az összes amerikai médiamegjelenésért. Vagyis míg a többi jelölt súlyos pénzeket perkált egy-egy megjelenésért, a milliárdos csak artikulálatlan hangon dörmögött egyet-kettőt egy mikrofonba, és már röpködtek is a retweetek és a lájkok.

Miért is? A válasz a címben emlegetett posztmodern média.

Posztmodern, mert ez az a tér, ahol elmosódnak a határok a valóság és a fikció között, a politika és a filmek, sorozatok, a zeneipar vagy éppen a stand-up comedy között. Az egyik oldalon John Oliver brit komikus környezetvédelemről, Erdoganról vagy épp a mexikói határkerítésről beszél, a másik oldalon Obama stand-upol a Fehér Ház tudósítóinak éves vacsoráján. A posztmodern média sajátja a műfaji keretek feszegetése, a szélsőségek hajhászása, mivel a profitnövelés érdekében folytatott nézőszám- , lájk- és tweet-gyűjtögetés korában csak a mennyiség számít. A folyamatos tartalomgenerálás és a számok feltornászásának oltárán pedig feláldozhatóvá válik a minőség, a kontextus vagy éppen a közösségi igények, és a közjó bármiféle figyelembe vétele.

social_media

Emlékezzenek csak vissza, milyen stílusosan bírálta Obama a fentebb emlegetett vacsorán a sajtó jelen lévő tagjait, akik alig várták, hogy a stand-upoló elnök odamondogasson a republikánusok éllovasának. Ahogy a sajtó is a kezdetektől fogva a megfelelő súllyal és komolyságához méltóan kezelte a Trump-kampányt, így most ő is megpróbálja visszafogni magát – mondta.

Végülis igen. A szórakoztatást bálványozó médiamasina a saját természetéhez képest megfelelő súllyal és komolyságához méltóan kezelte a 14 évadot megélt valóságshow, a The Apprentice celeb-bíráját, aki megfizettetné a mexikóiakkal a texasi határra álmodott kerítését és megakadályozná, hogy Amerikát kereskedelmileg „megerőszakolja” Kína.

És mi kell ahhoz, hogy valaki a posztmodern média főpapjává váljon? Sok-sok kattintást, magas nézőszámot, vagyis profitot ígérő brand, amely a médiafogyasztókká változtatott választók számára eredetinek hat és a világról alkotott nézeteik aktuális állásának, valamint az ezt tápláló narratívának megfelel. (A jelenségről egyébként az Index is írt egy nagyszerű elemzést).

A milliárdos esetén adott volt a Trump-Tornyokból, Trump-steakből, Trump-borászatokból és a megfogalmazhatatlan hajszerkezetéből álló Trump-brand, amit az egész Egyesült Államokban ismertek, így nem kellett nulláról kezdeni az imidzs-építést, mint például John Kasich-nek vagy Ben Carsonnak. Ez a brand az amerikaiak nagy részének azt sugallja, hogy egy sikeres, gazdag üzletemberrel van dolguk, egy karizmatikus építtetővel, aki bármibe kezd, arannyá válik a kezében.

Ez persze még csak az első lépés. Legtöbbször, amikor Trump követőit arról kérdezik, mi az oka annak, hogy őt támogatják, a következők hangzanak el: „azt mondja, amit gondol”, „azt mondja, ahogy a dolgok vannak” vagy „ő az igazat mondja”. Rendkívül fontos megállapítás ez, ami több forrásból táplálkozik egyszerre. A bevett magyarázat szerint Trump varázsát az adja, hogy nem a politika berkeiből jön és tesz a politikai korrektségre. Ha egy kicsit a másik oldalra, a közönségre és a közvetítő szerepét betöltő médiagépezetre is tekintünk és megkapargatjuk a felszínt, más tényezőket is felsorakoztathatunk, amelyek Trump „karjába” lökik az amerikai választókat.

Ezek olyan borzasztóan nagy szavakhoz kapcsolódnak, mint a bizalom, az autentikusság vagy az igazság keresése.

Az utóbbi időben kimutatható az a cseppet sem meglepő tendencia, hogy az átlagpolgárok egyre kevésbé bíznak a politikusaikban – legalábbis a Pew Research Center felmérése szerint az Egyesült Államokban mindenképpen -, akik a választási kampányokban politikailag korrektül megfogalmazott, mézes-mázos ígéretekkel és elcsépelt frázisokkal próbálják meggyőzni a lehető legszélesebb rétegeket arról, hogy bizony ha őket választják meg, eljön majd a Kánaán.

Ez azonban a közönség számára legtöbbször inkább izzadságszagú próbálkozásnak hat, hiszen az üzeneteket széles közönségnek szánják és így a mondanivaló körülbelül abban csúcsosodik ki, hogy örök élet és ingyen sör. A lényeg, hogy Trump amiatt tűnhetett ki hamar az amerikai választási kampány-paletta egyébként általában nem unalmas terepéről, hogy „autentikus” figurája lett a versenynek. Walter Benjamin német filozófus egyszer azt találta mondani, hogy a technológiai reprodukálhatóság korában elveszett az eredetiség, hiszen minden sokszorosítható: a Mona Lisa nyomtatható tollra, szempillaspirálra, bevásárlótáskára és 3D-s kirakóra is. Mégis a Louvre-ban fellógatott eredetit fényképezi naponta több száz japán turista, mivel ez képvisel eredetiséget, autentikus értéket (míg a turisták által készített képek minden jóindulattal is csak néhány lájkra válthatóak majd be a Facebookon).

Számtalan más példát is hozhatnánk arra, mennyire fontossá vált a posztmodern média korában az „eredetiség”, az „autentikusság”, a „különlegesség”. Mivel ezt keresi a közönség, a szenzációhajhász média is ezt próbálja közvetíteni – valami rendkívülit, valami korábban sohasem látottat és az egyes üzeneteket úgy csomagolja (framing), hogy lehetőleg minél szenzációsabb legyen. Az eredetiség utáni vágyódáshoz persze nagyban hozzájárul, ha hozzátesszük azt a szinte már elcsépelt gondolatot, hogy a posztmodern média korában agyonnyomja az átlagos médiafogyasztókat a megállás nélkül érkező információk halmaza, amelyik mindegyike valami szenzációt ígér.

Ebben a médiakörnyezetben a minél szélesebb szavazóbázisra pályázó, mérsékelt politikusok semmitmondó, politikailag korrekt és szépen becsomagolt, átgondolt üzenetei egyrészt elvesznek a kommunikációs zajban, másrészt, ha sikerül is nekik átlépni az ingerküszöböt, a legtöbb esetben nem érik el a közönség „eredetiség-igényének” mértékét. Ellenben Trump médiamegjelenése mindvégig azt a benyomást keltette, hogy egyszerre kimondja, amit gondol, véleményét (látszólag) nem finomítja politikai és kampánytanácsadók hada, és az „eredetiségre éhes” média is úgy jeleníti meg, ahogy az adott szóláncolat elhagyta a száját.

Látszólag pedig az sem fontos, hogy mi hagyja el a száját. Bármekkora csúsztatás vagy tényszerűtlen állítás belefér, amíg azt mondja, amit a követői hallani akarnak.

És itt lép a képbe a posztmodern másik kedvenc hívószava, a narratíva.

Egy másik elborult francia filozófus, Jean-Francois Lyotard az évszázad elején (gondolatait nagyon leegyszerűsítve) úgy vélte, a meghatározó alapállás az, hogy a huszadik század elejére összeomlottak a nagy világmagyarázó elméletek, és helyette a sok-sok világnézet (narratíva) saját igazságának meghatározósága vált általánossá. Vagyis ez azt jelenti, hogy nincsenek univerzális igazságok, eltűntek a szilárd hivatkozási alapok. Erre rezonál a híres, Churchillnek tulajdonított idézet (ebben az a szép, hogy valószínűleg ezt sem lehet tényként kezelni), miszerint ő csak abban a statisztikában hisz, amit ő maga hamisított.

Ez a hozzáállás abszolút érezhető volt a Trump-kampányban, és a Brexitet pártoló politikusok nyilatkozatainál is. Az amerikai milliárdos teljes mértékben az uralkodó világnézeteket lovagolta meg. Kit érdekel, ha eltúlozza azoknak a muszlimoknak a számát, akik 2001. szeptember 11-én ünnepelték a World Trade Center elleni terrortámadást? A lényeg annak a politikai korrektségen túlmutató, de széles körben elterjedt világnézetnek a hangoztatása, hogy „a muszlimok gyűlölik az amerikaiakat”. A Washington Post amerikai napilap Trumpnak a republikánus jelöltség elnyerése alkalmából elmondott beszédében 25 olyan állítást talált, amely ilyen-olyan módon nem fedi a valóságot. De hát kit érdekelnek a tények és a pontos számok, ameddig Trump mondatai rezonálnak amerikaiak széles körének félelmeire és aggodalmaira – legyenek azok a spanyolajkú bevándorlókkal, muzulmánokkal, a kínai gazdasági fejlődéssel vagy a bűnözéssel kapcsolatosak?

Azt, hogy a narratíva prezentálását a tényeknél többre értékelik a médiafogyasztók, nem csupán Trump, hanem a Brexit mellett kampányoló politikusok is felismerték. Az Európai Unió bürokratikus rendszerétől való szabadulására apellálva, amely elsősorban a „vegyük vissza saját magunk sorsának irányítását” érzeten alapul, a Brexit mellett kampányolók egyebek mellett azt ígérték, hogy ha Nagy-Britannia kilép az EU-ból és többé nem kell a közös költségvetésbe súlyos fontokat szórnia, hetente 350 millió fonttal többet költenek majd az egészségügyre. Nigel Farage, az euroszkeptikus UKIP vezetője és a Brexit-kampány egyik legfőbb arca már a szavazás másnapján, június 24-én, mindössze egy órával az EU-referendum eredményét követően bevallotta, hogy ezt az ígéretet nem tudják teljesíteni.

A lakosságnak a bevándorlással szembeni félelmeire és az erről szóló narratívára épített, másik fő ígéretükről, miszerint csökkentik a szigetországba igyekvők számát, szintén már másnap kiderült, hogy üres frázis volt csupán. Sokan ezt követően ismerték csak fel, hogy talán mégsem lett volna olyan nagy baj, ha a Brexit-kampány másik arca, Michael Gove „javaslatával” szemben mégiscsak hallgatnak a téma szakértőire és az általuk mondott számokra/tényekre.

Arról, hogy a közösségi média és a technológia úgy általában hogyan erodálja az igazságot, és hogyan kerültünk a „narratíva a tények felett” időszakába, Katharine Viner, a The Guardian főszerkesztője írt egy nagyszerű elemzést, amely egyben elég rettenetes képet fest az előttünk álló „poszt-igazság” korszakáról – ha nem teszünk valamit.

És hogyan lehetne tenni mindez ellen? Mivel a közösségi média számos kutató szerint elkezdett egyfajta „buborékot” kialakítani, amelyben az egyénekhez érkező információk a személyes preferenciák alapján általában a saját világképet és véleményt erősíti meg, egyre nehezebbé válik a vélemények ütköztetése, más nézőpontok megismerése, a saját világon kívüli álláspontokkal való szembesülés. Ez rendkívül veszélyes és felerősíti az ilyen-olyan narratívákat kihasználó, a tényekkel rugalmasan bánó propagandagépezetek működésének hatékonyságát. Ez ellen talán több párbeszéddel, alternatív médiaplatformokkal, fact-checking hubokkal, propagandát leleplező oldalakkal és a közjót szolgálni hivatott médiumok megreformálásával lehetne tenni. Idealista vagyok? Oké, akkor mondjanak jobbat.

Radó Nóra

Friss hírek

A világszerte népszerű lager Olaszországból (x)

Olaszország hazai gyártású sörei közül az egyik legismertebb a Peroni, amely szerte a világon kedvelt márka. A Forma-1 futamok iránt rajongók is ismerhetik, ugyanis az Aston Martin egyik fő támogatója. A cikkben annak járunk utána, hogy mit érdemes tudni erről a sörről.

Read More »