Csak kevesen vannak elragadtatva Európától

Az Európai Uniót sűrű köd borítja és talán még sohasem bírálták annyit és annyian, mint manapság, ráadásul a kritikus hang a fősodor politikai vitáit is uralja – összegezte egy, az egész EU-ra, annak mind a 28 tagállamára kiterjedő egyedülálló tanulmány fő következtetését Vivien Pertusot, a kezdeményezést koordináló Nemzetközi Kapcsolatok Francia Intézetének (IFRI) brüsszeli irodavezetője.

A tanulmány – amelynek elkészítésében 28 tagállam 22 kutatóintézete és egyeteme vett részt – az EU-hoz való tagállami (kormányzati és civil társadalom) hozzáállások, és az EU-val szemben támasztott elvárások alapján, azok szintetizálása révén próbált meg általános érvényű következtetéseket levonni és politikai üzeneteket megfogalmazni az Európai Unió számára.

Mint kiderült, a vállalkozás korántsem volt ilyen egyszerű, mert a „Hidakat építeni” című projekt résztvevői – akik minden országban ugyanarra az öt kérdésre kerestek válaszokat – nem találtak olyan ötletre, gondolatra vagy kezdeményezésre, amivel valamennyi tagállamban új életet lehetne lehelni az európai projektbe.

„Nincs olyan nagy, általános érvényű, mindent átfogó narratíva, ami az EU egészében működőképes lenne” – állapította meg brüsszeli tudósítók előtt a projekt irányítója.

Pertusot szerint három olyan trendet mindazonáltal sikerült beazonosítani, amelyek támogatást élveznek a tagállamok többségében. Az első az, hogy az EU-tól az európaiakat egyesíteni képes nagy projektek helyett inkább konkrét eredményeket várnak. „Eredmény, eredmény és eredmény” – ebben a három szóban foglalhatók össze az európaiak várakozásai.

A második, elsősorban az eurózóna országaira kivetíthető trend a gazdasági válság megoldásának elvárása az Európai Unióval szemben. Más kérdés, hogy a tagállamok a klasszikus választóvonalak mentén vannak megosztva azt illetően, hogy a szabályok betartása és a felelősség (az északi tagállamok), vagy pedig a nagyobb rugalmasság (déliek) legyen a recept a megoldásra.

Végül harmadik trendként határozott igény van az EU-tagállamokban arra, hogy az Unió a jelenleginél nagyobb szerepet vállaljon a kül- és a biztonságpolitikában. Tagállamonként itt is eltérnek azonban a preferenciák, miközben a horvátok, a szlovének és mások ez alatt elsősorban a bővítés folytatását értik, addig a baltiak, vagy a lengyelek a keleti partnerség megerősítését, míg főleg a régi tagállamok az EU globális szerepvállalásának növekedését látnák szívesen. Végül néhány ország – közülük is mindenekelőtt a belgák és a bolgárok – a szociális politikában szorgalmaznak több Európát.

Ezzel együtt, vagy ennek ellenére a tagállamok zöme – köztük Magyarország is – a status quo fennmaradása mellett kardoskodik, és nem tartja alkalmasnak az időt az integráció mélyítésére és kiterjesztésére újabb és újabb területekre. Egy kisebbség – Luxemburggal, Olaszországgal és Portugáliával az élen – viszont támogatja a további integrációt, jóllehet az olaszoknál például ezt az álláspontot a kormány képviseli, a lakosság többsége viszont nem.

Számos országban paradoxhelyzet állt elő, amit az EU és az EU-tagság folytatólagos támogatása és specifikus politikái iránti euroszkeptikus hozzáállás jellemez. Ezen tagállamok közül növekvő számban – köztük az úgynevezett új tagállamok többsége – egyfajta haszonelv alapján viszonyulnak az EU-hoz.

A magyar melléklet szerzője, Ugrósdy Márton, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója arra mutat rá, hogy a magyarok között nincs egyértelmű többség, amely jónak tartaná az ország EU-tagságát. Körülbelül 30-35 százalékuk előnyösnek tartja az EU-tagságot, miközben 18-22 százalékuk ártalmasnak, és általában körülbelül 40 százalék megrántja a vállát, és azt mondja, se nem jó, se nem rossz. „Ez jól illusztrálja az általános közömbösséget az uniós ügyek iránt: a magyarok a privilégiumokat, mint amilyen a személyek vagy az áruk szabad mozgása, készpénznek veszik, és nem egészen értik, miért vált könnyebbé az életük a csatlakozás óta” – véli a szakértő.

Néhány ország kivételesen ugyanakkor továbbra is lelkes EU-hívő. Közéjük tartozik Luxemburg, a balti államok és Írország is, amely sajátos módon nem az EU-t, hanem saját politikusait hibáztatta a gazdasági válságért.

Ami a közép- és kelet-európai országokat illeti, Vivien Pertusot két, mondhatni közös jellemzőjükre hívja fel a figyelmet. Az egyik, hogy láthatóan „nincsenek beleszerelmesedve” az Európai Unióba, és ezért kielégíti őket a status quo. A második: még mindig úgy érzik, hogy az EU nekik tartozik (például a felzárkóztatási forrásokkal), és kevéssé foglalkoztatja őket az, hogy mivel tudnának hozzájárulni az EU-hoz.