Kényszerpályán

Már mindenki elmondta, hogy a jelenlegi politikai helyzet rettenetes, ez az írás amellett fog érvelni, hogy talán mégis sikerült elkerülni a katasztrófát.

Rossz a helyzet? Igen, mindenki erről beszél. Lehetne-e még rosszabb? De még mennyire.

A kormányalakulás körül kialakult tánc során a kommentárok többsége leragadt annál az álláspontnál, hogy árulta el a Híd a jobb oldalt, illetve miért gáz, ha valaki kormányalakításról tárgyal az SNS-el és a Smerrel. Szinte mindenki megfeledkezik azonban arról, hogy a Híd egy kényszerpályán mozogva került ebbe a helyzetbe és (per pillanat úgy tűnik) mégis sikerült a legtöbbet kihoznia a helyzetből. (Illetve jegyezzük meg azt is, hogy a tárgyalás, mint olyan nem egy ördögtől vett dolog, hanem jobb helyeken a politikai kultúra alapja. Sokkal könnyebb a pálya széléről osztani az észt, mint leülni a politikai ellenfelekkel – akár Andrej Dankóval – és kompromisszumos megoldást találni.)

Nem véletlen, hogy Bugár Béla egy Deák Ferenctől vett idézettel üzent március 15-én, a jelenlegi helyzet ugyanis – bár csak távolról – emlékeztet a kiegyezés körüli hercehurcára. A hosszú távú célok és a józan ész érdekében ott is olyan megegyezést kellett hozni, amit nehezen vett be az emberek gyomra. Sokan leírták már, mi is leírjuk: nem lettünk volna Bugár Béla helyében, hiszen csak rossz és rosszabb közül választhatott. Felelős államférfiként pedig a stabilitást választotta és a tárgyalást a baloldali pártokkal, tudva, hogy ez nem lesz populáris húzás. (Persze ne felejtsük el azt sem, hogy politikusként a Híd programjának megvalósítására kapott felhatalmazást a választóktól. Programot megvalósítani pedig csak kormányon lehet.)

De hiszen volt más alternatíva, mondhatják Önök és ez így is volt egészen addig, míg az SNS ki nem jelentette, hogy nem hajlandó a jobb oldali pártokkal kormányra menni. Onnantól fogva ez az opció kiesett. (Érdekes, hogy ebben a variációban senki szemét nem szúrta a Híd-SNS együttműködés.) De addig is lehettek aggályaink a jobboldali képződmény stabilitását illetően. Egy koalíció, élén azzal a Sulíkkal, aki már szétvert egy kormányt és híresen szkeptikus az EU-val szemben. Igor Matoviččal, aki egy időzített bomba bármilyen politikai szövetségben. És persze Boris Kollár családjával, akiknek a választásokat követő másnapon még mindig fogalmuk sem volt, mit is akarnak ők a parlamentben. És még mindig ők voltak a „jobb“ opció.

Egy ilyen kormány – ha a létrejöttét nem akadályozta volna meg az SNS döntése – valószínűleg nem húzta volna ki a négy évet. Az előrehozott választások pedig semmi jót nem jelentenének. A Radičová-kormány bukása igencsak megerősítette az ellenzéket, az pedig már a legújabb felmérésekből is látszik, hogy Kotleba pártja percről percre erősödik. Aki pedig megpróbálja ezt a veszélyt elbagatellizálni, mondván, hogy Kotlebáék erősödése csak ürügy a Hídnak a Smerrel való tárgyalásokra, annak felhívnánk a figyelmét egy nem mellékes körülményre. Kotleba pártjával egy egészen újfajta fenyegetés nyert legitimációt és hódított teret, amelyet még véletlenül sem szabad alábecsülni. Igen, a Smer és az SNS is nacionalista, de Kotlebáékhoz képest még mindig „standard“ pártok, nem tagadják a holokausztot, nem építenek a fasiszta hagyományokra és alapvetően nem rendszerellenesek.

A koalíciós tárgyalások még folynak, de ha mégis ilyen összetételben alakul meg a kormány, akkor véget ér a szavak ideje: a tettekkel kell bizonyítani, hogy volt értelme megkötni ezeket a kompromisszumokat. Az előzetes hírek szerint a Híd több fontos követelése is bekerült a kormányprogram tervezetébe, ami egyelőre jó hír. Jóslásokba bocsátkozni értelmetlen, látni fogjuk, mit értek az ígéretek. A legjobb esetben a Híd és Sieť egyfajta szájkosárként funkcionálhatnak a Smer és az SNS mellett, a legrosszabb esetben a Smer gépezete bedarálja a párto(ka)t. Mert ne legyenek illúzióink, sem Fico, sem Danko nem változott semmit, ez kemény négy év lesz.

Kiderül: a kocka el van vetve.