Eltérő iráni és orosz érdekek Szíriában

Irán és Oroszország első ránézésre világos közös érdekekkel rendelkeznek Szíriában, amelyek Bassár el-Aszad és az alavita rezsim hatalmon tartásában, illetve a Nyugat befolyásának korlátozásában jelennek meg. E közös célok látszólag egyesítik Teherán és Moszkva erőfeszítéseit, azonban közelebbről vizsgálva a kérdést Szíria jövőjét illetően akadnak nézeteltérések is a felek között, amelyeket kiegészít a nukleáris megállapodás és annak lehetséges következményeiként kialakult helyzet. 

Oroszország – minden gyengesége ellenére – úgy tűnik, éledezik és kezdi újradefiniálni a világban betöltött szerepét, amit jól jelképez ukrajnai és szíriai tevékenysége. Moszkva igyekszik bizonyítani, hogy napjaink nemzetközi politikai erőviszonyai már merőben eltérnek a közvetlenül a hidegháború utáni, az Egyesült Államok által dominált unipoláris rend körülményeitől.

Az Iráni Iszlám Köztársaság 2003-tól a térség kulcsfontosságú szereplőjévé lépett elő, magát – kétségtelenül jogosan – regionális hatalomként definiálva és törekedve ennek térségbeli és nemzetközi elismerésére. Teherán az afganisztáni tálib (2001) és az iraki szunnita (2003) rezsim bukása óta, Moszkvához hasonlóan minden alkalmat megragad geopolitikai fontosságának hangsúlyozására, illetve regionális befolyásának bizonyítására. Az iráni vezetés Jemenben, Irakban, Szíriában vagy éppen Libanonban betöltött szerepe egy racionális, pragmatikus, a nemzeti érdekeken alapuló stratégiát követ, nem ideologikus, idealista víziók vezérlik. 

Szíriában a két állam egyetért abban, hogy meg kell erősíteni Bassár el-Aszad pozícióit (bár Moszkvának már e téren is vannak eltérő vélekedései), segíteni kell az általa ellenőrzött területek megtartását, illetve vissza kell szerezni azokat, amelyeket korábban elvesztett az ellenzéki erők javára. Összességében a rövidtávú érdek Aszad hatalmának biztosítása és ez képes egymás mellé állítani Iránt és Oroszországot. Mindemellett azonban érdemes megjegyezni, hogy Moszkva szíriai tevékenységének hátterében nem kis részben nem csak Aszad „mentése” áll, hanem az iráni befolyás csökkentése, új fegyvereinek tesztelése, illetve a saját biztonságát fenyegető iszlamista szervezetek jelentette veszély minimalizálása is. 

A rövidtávú közös érdekeket azonban beárnyékolják a hosszútávú eltérő elképzelések Szíriát illetően.

Szíriai hadsereg

Moszkva és Damaszkus hagyományosan jó kapcsolatokat ápolnak. Az elmúlt évtizedekben Oroszország a legfőbb fegyverexportőre a szíriai rezsimnek, amelyet a tartúsz-i orosz haditengerészeti támaszpont biztosít. Kiegészíthető ez továbbá azzal is, hogy számos szír katonai vezető Oroszországban lett kiképezve. E tények azt jelzik, hogy a szíriai hadsereg struktúrája és felszerelése egyértelműen és erősen Moszkvától függ. 

Oroszország számára így a napjainkban igencsak gyengélkedő szír hadsereg „felélesztése”, a polgárháború előtti időkhöz hasonló megerősítése kulcsfontosságú, mégpedig oly módon, hogy továbbra is szekuláris jelleget ölt. Ezáltal továbbra is biztosítva lesz Moszkva befolyása a szíriai hadseregben.

Ettől némiképp különbözik az iráni hozzáállás. Teherán érthető okokból kevésbé lát potenciált a gyengélkedő szír hadsereg felkarolásában és saját befolyásának biztosítását sokkal inkább irreguláris erők kiképzésével és felállításával, valamint proxy-ainak támogatásával véli elérhetőnek. 

A síita Irán amellett, hogy számos magas rangú katonai vezetőjével, valamint közvetlen módon a Hezbollah-nak nyújtott támogatásaival aktívan jelen van a szíriai konfliktusban, kiképzett főleg alavita és síita (az alaviták az iszlám síita ágához való tartozását sokan kétségbe vonják) önkénteseket tömörítő erőket is, amelyek a parancsokat sokkal inkább Teheránból, mintsem Damaszkuszból kapják, és amelyek rendkívül hatékonyak a harctéren és magas létszámmal is rendelkeznek. 

Az ezirányú iráni stratégia nem csak Szíriában van jelen. Libanonban a Hezbollah legalább olyan erőt képvisel, mint a libanoni hadsereg, Irakban a síita milíciák kulcsfontosságú szerepet töltenek be az Iszlám Állam elleni harcban és az iraki hadsereg gyengéséből fakadóan a fegyveres erők egyik legfőbb pillérének számítanak. Ezek az irreguláris erők mind Teherántől függnek, legyen szó anyagi vagy katonai támogatásokról, ennek megfelelően az Iszlám Köztársaság komoly befolyással bír ezen országok belpolitikai életében. 

Jövőbeli szíriai hatalmi felépítmény

A két állam érdekei Szíria leendő politikai irányultságának kérdésében sem feltétlenül egyeznek meg. Irán számára bármiféle szíriai hatalomváltás esetén az elsődleges, hogy az új rezsim fenntartsa az Izraellel szembeni ellenséges viszonyt, illetve, hogy egyfajta hidat képezzen Irán és a Hezbollah között. A „síita félholdban” Szíria központi helyt foglal el Teherán szempontjából, Aszad hű szövetségesnek bizonyult az elmúlt években, amelynek elvesztése stratégiailag komoly károkat okozhat Irán regionális ambícióinak. 

Oroszország ugyan egyelőre kitart Aszad személye mellett, illetve Szíria jelenti kvázi az egyetlen közel-keleti befolyását jelképező országot, ugyanakkor ennyire erősen nem ragaszkodik az alavita elnökhöz. Az orosz külügyminisztérium szóvivője nem rég azt is kijelentette, hogy Aszad hatalmon tartása soha sem volt prioritás.

Ütköztetve az iráni állásponttal, Oroszország Izraellel pragmatikus viszonyt ápol. Moszkva szeptemberben megindított szíriai tevékenysége miatt Vlagyimir Putyin orosz elnök és Benjamin Nentanjahu izraeli miniszterelnök Moszkvában tárgyalt a felesleges nézeteltérések elkerülésének érdekében, amelyet számos, főleg a katonai kérdéseket érintő egyeztetés követett. Putyin biztosította Netanjahut, hogy a Hezbollah nem fog orosz fegyverekhez hozzájutni, valamint, hogy megakadályozza a libanoni szervezet vagy egyéb Izrael-ellenes erők a Golán-fennsíkon történő esetleges fenyegetéseit. 

E tények több ponton is bizonyítják az eltérő orosz és iráni érdekeket. Egyfelől nem kizárt, hogy Moszkva bizonyos időn belül arra a belátásra jut, hogy nincs szüksége Aszadra, valamint az izraeli-orosz együttműködés és ennek következményei az esetleges szíriai rezsimváltásra (azaz, hogy Moszkva – Iránnal ellentétben – nem akar Izrael-ellenes szír vezetést) közvetlenül „fenyegetik” Teherán befolyását, illetve érdekeit egy jövőbeli Szíriában. 

Ez már csak játék a forgatókönyvekkel, de amennyiben egy példátlan hatalmi konszenzus alakulna ki az Egyesült Államok és Oroszország között Szíriát illetően a fenti feltételekhez hasonlók mentén, az még inkább elszigetelhetné Iránt. És ne felejtsük el, az Aszad-hoz való viszonyon kívül azért vannak közös érdekek is a két fél között Szíriában, pl. a terrorizmus elleni harc, szekuláris és demokratikus Szíria szükségessége, az Izraelhez fűződő viszonyok stb., így hosszútávon ez sem zárható ki. 

Ezek azonban a hosszútávú lehetőségek, egyelőre Irán és Oroszország jóval közelebb áll egymáshoz, mint a nyugati hatalmakhoz vagy Izraelhez a Szíriát érintő álláspontok tekintetében. Arról nem is beszélve, hogy Oroszország pozíciói sem túl magabiztosak a két állam relációjában. 

A nukleáris megállapodás és az ebből esetlegesen kialakuló normalizált viszony Irán és a Nyugat, kiváltképp az Egyesült Államok között, komoly fejfájást okozhat Moszkvának. A szankciók feloldása Oroszország szempontjából azt jelenti, hogy ellepheti a piacokat az iráni olaj és földgáz, hogy a beruházásokat inkább a fejlettebb nyugati technológiákkal valósítják meg és, hogy adott esetben szorosabb együttműködés indulhat meg Irán és a nemzetközi közösség között. Mind-mind olyan tényezők, amelyek negatívan érintik Moszkvát. 

Most még nem tapasztaljuk a konkrét ütközéseket Moszkva és Teherán között, de amint a tárgyalóasztalnál Szíria jövőbeli politikai rendszere, a fegyveres csoportok felszámolása kerül szóba, heves vitákra számíthatunk.