USA-Kuba: csak az embargó vége hozhat megbékélést

A fagyos kubai-amerikai kapcsolatokban a tavalyi év végén végre megtört a jég, s a két ország közeledni kezdett egymáshoz. Raúl Castro szeptember végén egy személyes beszélgetés keretében emlékeztette Barack H. Obama elnököt, hogy addig nem fognak normalizálódni a bilaterális kapcsolatok, amíg Washington fel nem oldja az embargót. Obama ugyanerre kérte az amerikai Kongresszust az ENSZ Közgyűlésén elmondott beszédében. Cikkünkben a gazdasági-politikai közeledés előnyeit vesszük górcső alá.

USA-Kuba kapcsolatok a kezdetekben

Az amerikai-kubai kapcsolatok kezdete a XIX. század elejére tehető, amikor három különböző elképzelés is volt a szigetország sorsával kapcsolatban, az ország nemeseinek körében. Az első elképzelés a spanyol fennhatóság mellett foglalt állást, de az addiginál nagyobb autonómiát akart kiharcolni, míg egy másik csoport a kubai kereskedelemben egyre nagyobb szerepet játszó USA-hoz való csatlakozásban látta a biztos jövő zálogát. A harmadik terv szerint pedig Kuba teljesesen független államként létezett volna tovább.

A XIX. század második felében megalakuló Cuba Libre (Független Kuba) mozgalom nyíltan ellenállt, majd később szembeszállt a gyarmatosítókkal. Végül azonban jelentősebb külső hatalmi támogatók nélkül nem tudta kivívni az ország szabadságát, ezért az átfogó reformokat ígérő spanyolokkal végül békét kötöttek a kubaiak 1878 végén. Az ország függetlenségért vívott harcok 1892-ben újra fellángoltak, gyakorlatilag az egész szigetre kiterjedt a háború. A spanyolok a harcok végén autonómiát ajánlottak a kubaiak számára, azonban ezt ők elutasították. 1898-ban, az ország sorsának szempontjából az egyik legfontosabb esemény történt, az USA Maine nevű hadihajója a havannai kikötőben megsemmisült. Ez tökéletes indok volt a spanyol-amerikai háború kitöréséhez. A háború végül az USA győzelmével zárult, Kuba papíron elnyerte függetlenségét, viszont azonnali amerikai megszállás váltotta fel az addigi spanyol fennhatóságot. Az első amerikai megszállás 1902-ig tartott, ekkor született meg amerikai nyomásra a guantanamói katonai támaszpont bérbeadásáról szóló szerződés, valamint a Platt-cikkely, ami biztosította az USA intervenciós, beavatkozási jogát az országban egy esetleges kubai belpolitikai válság esetén.

A második megszállásra 1906 és 1909 között került, ekkortól állandóvá váltak a kisebb nagyobb felkelések az országban. Az I. világháborút követő cukorválság az addig sem túl acélos gazdaságot jelentősen visszavetette, ez pedig kedvezett a különböző szélsőséges politikai erők egyre nagyobb támogatásának. Az 1929-33-as gazdasági világválság pedig csak tovább súlyosbította a helyzetet. A II. világháború átmenetileg javított a gazdaság helyzetén, de annak végével az agrárválság, a hatalmas munkanélküliség megoldhatatlan problémaként nehezedett Kubára. A második világégés után indult el az első komolyabb kivándorlási hullám is a szigetországból az USA irányába, több mint 300 ezer ember költözött elsősorban Florida területére, ezen belül pedig Miamiba.

A Castro-éra

Kubában gyakorlatilag a 20. század kezdetétől váltották egymást a közvetlenül választott elnökök és a katonai puccs révén hatalomra került diktátorok. 1940-ben az egykori katonai vezetőt, Fulgencio Batistát választották Kuba 14. elnökének és 1944-ig irányította az országot. Ezután az Egyesült Államokban, New Yorkban és Floridában élt. 1952 megpróbálta újra választások útján magához ragadni a hatalmat, de politikai ellenfelei jóval népszerűbbek voltak nála. Végül néhány hónappal a választások előtt katonai puccsal magához ragadta a hatalmat, politikai ellenfeleivel pedig leszámolt. A véres kezű diktátort 1958-ban egy fiatal, karizmatikus forradalmár, Fidel Castro és katonái buktatták meg.

Miután Castro hatalomra került, nekilátott a bal-oldali társadalom és gazdaságpolitika alapjainak megszervezéséhez. A meghirdetett földreform keretében a 400 hektárnálnál nagyobb birtokokat, köztük az amerikai vállalatok területeit is kisajátították, majd szövetkezeti művelés alá vonták. Az USA akkori kormánya erre embargóval reagált, 1960-ban közel 95%-kal csökkentette a kubai cukor felvásárlását, mivel a szigetország legnagyobb exportcikkéről volt szó, a kubai gazdaságot ez igen érzékenyen érintette. A konfliktust csak tovább fokozta, hogy ugyanebben az évben Castroék a hazai és a külföldi vállalatokat is államosították. Végül 1961 januárjában az USA megszakította diplomáciai kapcsolatait Kubával, majd kezdeményezésére 1962-ben kizárták Kubát az Amerikai Államok Szervezetéből (OAS) is.

Amikor a világ majdnem elpusztult

1961 áprilisában a CIA megszervezett, támogatott egy Castro ellenes felkelést, mely a Disznó-öbölnél az ellenállók totális vereségével ért véget. Az amerikai beavatkozás fő oka az volt, hogy Kuba belpolitikája ekkor már egyértelműen a szocialista irányt vett, a kubai cukor piacának biztosítása miatt. A karibi ország és a Szovjetunió között a már meglévő gazdasági kapcsolatok mellé politikai szövetségkötés is társult. A szovjetekkel kötött katonai megállapodás értelmében Kubába nukleáris rakétákat és harci repülőket kezdtek el betelepíteni, ennek hatására Kennedy elnök elrendelte a szigetország tengeri blokád alá vételét. 

A két nagyhatalom végül olyan kompromisszummal zárta le 1962 októberében a kubai rakétaválságot, amelynek értelmében a Szovjetunió kivonta nukleáris rakétáit a térségből, az USA pedig ígéretet tett, hogy nem indít több katonai támadást Kuba ellen. A katonai akciók ugyan elmaradtak, azonban az USA továbbra is fenntartotta a gazdasági embargót, így próbálva meggyengíteni a szocialista Kubát.

Elzárva a fél világtól

A kubai rakétaválság után a karibi ország gyakorlatilag teljesen elszigetelődött az USA vezette demokratikus értékeket képviselő világrendtől, politikai, gazdasági kapcsolataik, együttműködéseik gyakorlatilag teljes egészében megszűntek. Az amerikai-szovjet kiegyezés során a szovjeteknek nem volt érdeke, hogy kiharcoljon Kubának olyan életbevágóan fontos dolgokat, mint a gazdasági embargó enyhítése. A Szovjetunió így egy geopolitikailag nagyon fontos országot tudott sakkban tartani gazdaságilag és politikailag egyaránt. Kuba és a Szovjetunió között innentől fogva hűvös lett a viszony, de a két ország között mindvégig érvényben maradt az „olajat – cukorért” politika. Ennek értelmében trópusi termékekért, elsősorban cukorért cserébe a szovjetek olajat, műtrágyát, traktort, élelmiszert adtak a kubaiaknak. Ezzel gyakorlatilag életben tartották a nem túl acélos kubai gazdaságot.   Az amerikai-kubai kapcsolat 1965 – 1990 között attól függően változott, milyen politikai beállítottságú volt az aktuális amerikai elnök. A demokrata Carter idején enyhült a feszültség, a gazdasági kapcsolatok élénkültek, amerikai turisták is mehettek Kubába, valamint megalakult a kubai emigránsok érdekvédelmi szervezete is mindkét országban. A republikánus elnökök, mint Reagan vagy Bush nagyon szigorúan betartatták a gazdasági embargót bízva abban, hogy így végleg összeomlik a kubai gazdaság. Az emigránsokat továbbra is befogadta Amerika, a Reagan-kormány alatt született megállapodás értelmében évente 20 ezer kubait fogadott be az ország.

A fenntartható Kuba

A szocialista blokk, a KGST összeomlása igen érzékenyem érintette a kubai gazdaságot, export-termékei, mint a cukornád, a dohány és egyéb mezőgazdasági termények elvesztették piacaikat. Az importban is hasonló gondokkal küzdött Kuba: az 1990-es elején nem tudott olyan fontos termékekhez jutni nagy mennyiségben, mint a különböző élelmiszerek, az olaj és a műtrágya. A szigetországnak a fennmaradása érdekében az önellátás, a fenntarthatóság rögös útjára kellett lépnie, ezért fontos volt, hogy erőforrások hiányában megismerje a sziget eltartó képességét. A kubaiaknak abból kellett megélniük, amit maguknak termeltek, a pártnak pedig el kellett érnie, hogy az extrém erőforrás hiány közepette ne legyenek zavargások, és ne törjön ki polgárháború. A legidősebb generáció segítségével újra létrehozták a múltban mindennaposnak számító városi kertészeteket és visszatértek a háztáji gazdálkodáshoz. A kubai gazdálkodók megtanultak benzin nélkül gazdálkodni a földjeiken, városaikat – köztük Havannát – pedig önellátóvá tették. 

A nagyobb városok napjainkban az ellátásukhoz szükséges élelmiszer közel 50%-át a településen belül termelik meg, a kisebb városokban ez meghaladja a 100%-ot. Általánosan elterjedtek a komposztálós illemhelyek és az esővízgyűjtés az ország minden részén. Az úgynevezett „különleges időszakban” a kubai vezetés decentralizálta az oktatást, a kertészeti ismeretek tanítását pedig kötelezővé tette. Számos vidéki egyetem is létrejött ekkor Kubában, ahol a fenntarthatósági és önellátó módszereket kutatták. Ma Kuba élelmiszer termelésének 90%-a helyi, bio és minden ember számára könnyen elérhető.

Kuba gazdaságilag a közepesen fejlett országok közül is a fejletlenebbek közé tartozik, ezt több gazdasági mutatóval, mint a GDP, GNP, GNI alá lehet támasztani. Viszont ha nem a gazdasági alapú mutatókat nézzünk, hanem az emberi jólétet, emberi fejlettséget mérő mutatót vesszünk figyelembe akkor Kuba a világ egyik legfejlettebb országának számít. A Happy Planet Index (Boldog Bolygó Index), mely az emberi jólét elérésének ökológiai hatékonyságát méri, három különböző mutatóból, a várható élettartam hosszából, az élettel való elégedettségéből és az ökológiai lábnyom mérőszámából áll. A 2006-ban New Economics Foundation által alkotott mutató tekintetében Kuba a világ 12 legfejlettebb országa között volt az elmúlt évtizedben. 

Az Emberi Fejlettségi Index (HDI) – amely a születéskor várható élettartamból, az írástudók arányából, az oktatás színvonalából és az életszínvonal mutatójából áll össze – tekintetében Kuba a közepesen fejlett országok közé tartozik, lemaradását az életszínvonal alacsony minőségének köszönheti. Amennyiben az ország gazdasága nyitottá válik és be tud kapcsolódni a világkereskedelembe akkor jó esélye van arra, hogy bekerüljön a legfejlettebb országok közé.

Véget ér a hidegháború utolsó konfliktusa?

Az USA és Kuva közötti évtizedekig fagyos viszony az idén nyáron kezdett megenyhülni, amikor megkezdődtek a tárgyalások a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról. Azt viszont kevesen tudják, hogy az 1980-as évek óta tapogatóztak egymásnál az érintettek a közeledés feltételeiről. A hosszú időn át tartó tárgyalások, a kanadai állam és Ferenc pápa közbenjárása végül meghozta a várva várt eredményt. 2015. július 20.-án megnyitották Washingtonban a kubai nagykövetséget, Havannában pedig az amerikai nagykövetséget. A helyzet történelmi jellegét hangsúlyozva mind John Kerry amerikai külügyminiszter, mind pedig Bruno Rodríguez kubai külügyminiszter ott volt saját nagykövetségének megnyitási ünnepségén.

A nyitás sikerességének érdekében mindkét félnek kellett kisebb-nagyobb áldozatokat hoznia. Első gesztusként az USA levette Kubát azon államok listájáról, melyek támogatják a terrorizmust, valamint felhagyott a célzott rádió- és tévéműsorok sugárzásával Kuba felé. Ezzel párhuzamosan a szigetország több politikai foglyot is szabadon engedett. De vajon milyen érdekek húzódnak meg a kiegyezés mögött? Először is Obama közeledik elnöki mandátuma végéhez, sokan pedig még hiányoltak tőle valami olyan tettet, lépést, ami kiemeli majd történelmi távlatban az amerikai elnökök sorából. Másodszor, az amerikai politikai elit végre belátta, hogy a gazdasági embargó nemhogy meggyengítette volna a kommunista rezsimet, hanem még be is betonozta azt a hatalomba. Obama úgy véli, a gazdaság lassú liberalizációján keresztül nagyobb sikereket lehet elérni az emberi jogok javításában, a Castro rezsim megbuktatásában és a demokrácia megteremtésében. Megoszlanak a vélemények a két legnagyobb amerikai politikai párt, a demokraták és a republikánusok között. A demokrata elnökök, mint Carter vagy Clinton mindig is ellenezték a gazdasági szankciókat mivel nem hozták meg a kellő eredményeket, ezért Obamához hasonlóan támogatták elnökségük idején a két ország diplomáciai kapcsolatainak helyreállítását.

A mindenkori republikánus elnökök és a jelenlegi elnökjelöltek, köztük Jeb Bush és Marco Rubio mindig is határozottan ellenezték a közeledés politikáját. Fő indokként azt mondják, hogy ez elismerné, támogatná a Castro-rendszert, valamint így elveszne annak esélye, hogy az államosított földek, vállalatok tulajdonosai és leszármazottaik valaha is kárpótlást kapjanak a kubai államtól. Kubai részről viszonylag egyszerű a képlet. Az ország gazdasága hanyatlik, a rendszer egyre inkább fenntarthatatlanná válik, ráadásul Kuba nagy barátja, Venezuela sem tudja már anyagilag támogatni Kubát, hiszen maga is a csőd szélén táncol. Nem véletlen, hogy az elmúlt években Raúl Castro óvatos lépeseket tett a gazdaság átalakítása felé, ennek köszönhetően bizonyos területekre már beengedték a magánszektort is. A közeledés ellenére a jelentős nézeteltérések mind a mai napig fennmaradtak. Kuba a teljes gazdasági embargó feloldását akarja elérni és újra felügyelete, szuverenitása alá akarja vonni Guantánamót.

John Kerry elmondása szerint kizárt, hogy Amerika lemondjon a közeljövőben Guantánamóról, a gazdasági embargó feloldásához pedig a Kongresszus támogatása kell, ahol jelenleg republikánus többség van. A kubai-amerikai kapcsolatok jövőjét jelentősen meghatározza majd az Egyesült Államok 45. elnökének a személye.

Mindenki jól jár

Abban mindenki egyetért, hogy gazdaságilag mind az USA, mind Kuba, valamint a magánbefektetők is jól járnak majd a két ország közeledése kapcsán. Az olvadás első jelei már mutatkoznak is: a szabályozások enyhítése első körben az utazási, a távközlési, az internetes, az üzleti és a banki átutalási szolgáltató cégekre vonatkozik. Ezek a vállalkozások irodákat, üzleteket és raktárakat nyithatnak majd Kubában, ráadásul távközlési és internetkapcsolatokat is kiépíthetnek a két ország között. Kubában jelenleg nem általános az internet lefedettsége, ha van az vagy nagyon drága, vagy csak a szállodákban érhető el a külföldi turisták számára. Nagy haszonnal járó szektorban kezdhetik tehát meg tevékenységüket az amerikai befektetők a közeljövőben. A kubai piac nagy lehetőség az amerikai agrárvállalkozások számára, immár szabadon szállíthatnak terményeket és mezőgazdasági felszereléseket Kubába.

Az építőipari cégek részt vehetnek a magánkézben lévő ingatlanok felújításába, azonban az állami beruházásokban továbbra sem vehetnek részt. Hivatalosan is feloldották Kuba esetében a COCOM-tiltást (a COCOM listán szereplő szocialista országokba nem adhattak el amerikai és nyugat-európai vállalatok elektronikus eszközöket, különböző technológiákat), az amerikai cégek immár a karibi országba is exportálhatnak mobiltelefonokat, számítástechnikai eszközöket. Megindultak a közvetlen hajó- és kompjáratok Florida és Havanna között, amely az egyszerűsített beutazási feltételekkel együtt hozzájárulhat a kubai turizmus fellendüléséhez. A hazatérő turisták kubai termékeket is behozhatnak az Egyesült Államokba, szeszesitalokat és dohánytermékeket 100 dollár értékig. A szivar és a rum ma is Kuba fő exportcikkeinek számítanak, azonban Amerikában jelenleg is teljes importtilalom vonatkozott rájuk. A vállalati embargó azonban továbbra is fennmarad, vagyis a termékeket csak magáncélokra lehet bevinni az USA-ba.

Nem minden kubai örül

Az Amerikai Egyesült Államokban az 1960-asévek óta előjogok illetik meg a kubai emigránsokat, hiszen más bevándorlóknál egyszerűbben juthatnak amerikai állampolgársághoz, ezen felül különleges segélyekre jogosultak. A két ország közti enyhülés óta jelentősen megnőtt a kubai kivándorlók száma, attól félnek hamarosan elvesztik a bevándorlással kapcsolatos előjogaikat. Az USA-ban ugyanis több évtizede érvényben van a „nedves láb, száraz láb” politikája. Ennek értelmében azok, akik elérik az amerikai területeket, automatikusan megkapják az amerikai állampolgárságot, viszont akiket a tengeren fognak el, azokat automatikusan visszatoloncolják Kubába, ahol várhatóan börtönbüntetés vár rájuk. A Miamiban élő jelentős kubai közösség (a lakosság 40%-a kubai származású) is vegyesen áll a kérdéshez. Egyfelől örülnek, hogy végre megkezdődhetnek több évtized után a családegyesítési folyamatok, másrészről félnek attól, hogy az enyhülés következtében még inkább megszilárdul a Castró-rendszer hatalma, és talán már sohasem térhetnek vissza a miami kubai diaszpóra tagjai a szülőföldjükre.

Az európaiak már a spájzban vannak

Az amerikaiak mellett az Európai Unió és több európai ország is igyekszik javítani politikai, gazdasági kapcsolatait Kubával. Az Unió jelenleg Kuba második legnagyobb kereskedelmi, célja a kereskedelmi kapcsolatok további élénkítése és együttműködés kialakítása klímavédelmi és biztonságpolitikai kérdésekben. Az uniós tagállamok közeledését elsősorban gazdasági érdekek vezérlik, az elmúlt hónapokban Frank – Walter Steinmeier német külügyminiszter és Francois Hollande francia elnök is találkozott a legfelsőbb kubai vezetéssel. Nem lenne tehát meglepő, ha hamarosan megjelennének a német, francia márkájú autók a kubai utakon és akkor még a többi iparágban rejlő lehetőséget még nem is említettük. A gyorsaság kulcskérdés jelenleg a kubai kapcsolatok javításában, hiszen az amerikaiak, az oroszok, a kínaiak és egyes latin-amerikai országok már most lépes előnyben vannak a kubai gazdaságért folytatott versenyben az európaiakkal szemben.

Magyarország kiemelten jó pozícióból indul abban a versenyfutásban, ami a kubai kapcsolatok javítására irányul.Kubában még mindig aktív az a nemzedék, amelyből sokan Magyarországon tanultak, dolgoztak, kapcsolatban álltak magyarokkal. Ezt az előnyünket ideológiai fenntartások nélkül érdemes lenne az eddigieknél jobban kamatoztatni. Magyarország a kubai piacon élelmiszeripari termékekkel és a vízgazdálkodással kapcsolatos technológiákkal jelenhet meg sikeresen.

Az amerikai részről fenntartott gazdasági embargó nem érte el eredeti célját, a kubai vezetés évtizedekig biztonságban érezhette magát a hatalom tekintetében, sőt egy fenntartható fejlődésű ország jött létre napjainkra. Úgy tűnik azonban, hogy az ellenségeskedést a gazdasági érdekek és a rendszer stabilitása képes lesz felülírni. A kubai kapcsolatok egyelőre nagyon bizonytalanok, azt pedig, hogy mit hoz a jövő  rendkívüli módon befolyásolja az USA leendő 45. elnökének és pártjának a véleménye.