Felvillanó reménysugár a dél-líbiai sakkjátszmában

A líbiai konfliktusról kialakult nemzetközi kép alapvetően elég egyoldalú, a folyamatosan zajló konfliktusoknak egy része alig vagy egyáltalán nem ismert a nagyvilág számára, hiszen például azt tudjuk, hogy milyen véres küzdelem zajlott-zajlik a partmenti nagyvárosokért és az északi területekért a nagyjából két szembenálló félre lebontható háborúban – az már kevéssé ismert, hogy hasonló konfliktus más szereplőkkel, egyáltalán nem barátságosabb körülmények között zajlik Líbia déli, szinte teljességgel sivatagos (az ország területének több mint 90 százaléka sivatag!) részén, ahol az eléggé megosztott tuaregek vívnak véres harcokat a touboukkal (vagy tubukkal, tebukkal, kinek hogy tetszik).

A cél értelemszerűen az olajban és földgázban gazdag déli részek feletti kontroll megszerzése, kiegészítve az évtizedes sérelmek orvoslásával és a két kormányzat (Tobruk illetve Tripoli) irányvonalainak követésével.

A tuaregek sem egységesek, alapvetően egy részük a Haftar tábornok által irányott és a nemzetközileg is elismert tobruki kormány által felhatalmazott katonai küldetést támogatja az iszlamisták ellen, másik részük viszont inkább a tripoli kormány felé húz (főként mert onnan számíthatnak valamiféle támogatásra) – ezzel szemben a túloldalon egy alig pár százezres, klánokba tömörülő, állattenyésztő félnomád törzs áll (akik többségében Csád északi részén élnek), akik Gaddafi egész vezetése során igen erős diszkriminációval voltak kénytelenek szembesülni. Visszaugorhatnánk a kilencvenes évek végén történt eseményekhez is, de inkább maradjunk a közelmúltban, hiszen 2008-ban a toubouk lázadó mozgalma (Toubou Front Líbia Megmentéséért) harcot indított Tripoli ellen, miután Gaddafi utasítására többségüket megfosztották líbiai állampolgárságuktól, sőt otthonuktól is (az indok az volt, hogy ők csádiak, ezért menniük kell az országból) – a harcot alig néhány nap alatt elfojtotta a líbiai hadsereg, de ez és az ezt követő tüntetéssorozat is tökéletesen mutatta a touboukban forrongó feszültséget.

Nem csoda, hogy a 2011 februárjában kezdődő líbiai polgárháborúban ezek a kemény emberek a Gaddafi-ellenes oldal mellé tették le voksukat és jelentős szerepük volt Qatrun és Murzuk elfoglalásában is. És bár később ismét súlyos harcokba bonyolódtak arab törzsekkel (akiket mindig azzal vádoltak, hogy a Gaddafi-rezsim őket részesíti előnyben), a tuaregekkel szemben sokáig egyetlen fegyver sem dördült el, ami főként a múltból eredeztethető „Midi-Midi” alkunak is betudható, azaz a két elnyomott etnikum a közös ellenséggel szemben összefogott. Ez még a polgárháború alatt sem változott meg túlságosan sokszor, hiába támogatták a tuaregek (vagyis egy részük) Gaddafit, a toubouk pedig a lázadókat,azonban rövidesen, tökéletesen illusztrálva a folyton változó líbiai hatalmi palettát, a két törzs egymás ellen fordult egészen fordított szerepben: ezúttal a tobruki kormány állt a toubouk, a tripoli pedig a tuaregek mögé, hogy így próbálják meg a felek megszerezni a déli olajmezők feletti felügyelet és ezáltal a bevétel jogát is.

Nem is kell nagyon részletezni, hogy ebből az egy mondatból is nyilvánvalóvá váljon, a tuaregek és a toubouk csak sakkbábuk egy politikai játszmában, amelyben a felek megpróbálják a törzsek megosztásával irányításuk alá vonni ezt a politikailag mindig is feszült, ám gazdaságilag igen fontos régiót – a tuareg és toubou törzsek konfliktusa tavaly szeptemberben kezdődött a délnyugati Ubari oázisában (amely amúgy a világ egyik legszárazabb helyének számít, évtizedek is eltelhetnek két esőzés között) és nagyjából azóta is tart.

A turisták által elég sokszor felkeresett, egykoron 35 ezres városka pedig a teljes pusztulás útjára lépett, az üzletek többsége bezárt, sok házat leromboltak, tuareg, toubou és arab családok ezreinek kellett menekülnie és valahogy egyik szembenálló fél sem került még csak a közelébe sem annak, amit anno Gaddafi illetve a másik oldal ígért nekik. Pedig aztán a líbiai konfliktus leginkább sújtott áldozatai a tuareg és toubou emberek voltak, még kevesebb munka, még nagyobb káosz, még kisebb esély a szebb jövőre.

Mindkét oldal kap támogatást „fentebbről”, a tripoli vezetés misratai milíciáin keresztül benzint és egészségügyi ellátást ad a tuaregeknek, a toubouk pedig pénzügyi támogatásban részesülnek Tobrukból – mégis ez a támogatás éppen csak ahhoz elég, hogy a konfliktus megmaradjon, de győzelemre nincs esélye egyik félnek sem. Talán most azonban megváltozhat valami, hiszen ismételten egyezményt írtak alá a felek július 30-án (nem ez az első ilyen alku, úgyhogy kétkedve fogadjuk a hírt), hogy párbeszédet kezdeményeznek Ubari és a két törzs szembenállásának jövőjéről, ami ugyan nem békemegállapodás, de jóval több, mint amire pár hete számítani lehetett.