Új fejezet a globális hatalmi játszmában – magyar részvétellel

Alig egy hete, 2015. március 31-én járt le a kínai kezdeményezésre megalakuló Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank (AIIB) alapító tagjai számára kiszabott csatlakozási határidő. Az elmúlt napokban számos nemzetközi elemzés igyekezett feltárni e bank céljait, a Kínai Népköztársaság (KNK), az Egyesült Államok és a csatlakozott tagok nyílt és esetleges rejtett szándékait. Itthon – különösen ahhoz képest, hogy milyen kontextusban értelmezendő az AIIB létrehozása – a szokásoknak megfelelően igen kevés szó esett az eseményről a médiában, pedig az immáron 47 ázsiai és európai államot tagjai között tudó intézmény fontos szerepet tölthet be a Peking és Washington között kibontakozóban lévő hegemonikus vetélkedésben. Az alábbiakban az AIIB jelentőségének egyes egymásra épülő rétegeit tekintjük át a kínai területfejlesztési szempontoktól kezdve a gazdasági-pénzügyi aspektusokon keresztül a globális hatalmi játszmáig bezárólag, így kontextusba helyezve a fejleményeket.

Az Ázsiában tapasztalható hatalmas infrastrukturális igényeket részben finanszírozni képes nemzetközi bank felállítására Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kínai elnök-pártfőtitkár tett javaslatot 2013 októberében. A kínai kormányzat az 1966-ban alapított és japán befolyás alatt álló Ázsiai Fejlesztési Bank tanulmányára hivatkozik, amely szerint 2020-ig 8 ezer milliárd dollárnyi befektetés szükséges a kontinens infrastruktúrájának megfelelő szintre fejlesztéséhez. Nyilvánvaló, hogy a Világbank és az IMF eszközei nem elégségesek ekkora nagyságrendű beruházási igény kielégítésére, ráadásul – legalábbis a kínai nézőpont szerint – e szervezetek erősen átpolitizáltak és Washington irányítása alatt állnak.

Való igaz, miközben a kínai gazdaság 2014 végére lehagyta az amerikait a vásárlóerő-paritáson számított GDP tekintetében, Washington közel 17 százaléknyi szavazati súlyával Peking 4,87 százaléka áll szemben a Világbank döntéshozatali rendszerében. Mindeközben a kvótareformról szóló eddig tárgyalások eredményeit rendre blokkolta az amerikai törvényhozás. Azonban nem csupán az Egyesült Államokkal kapcsolatos stratégiája motiválja Pekinget abban, hogy létrehozza az AIIB-t és rögtön 50 milliárd dolláros hozzájárulást ajánljon fel a bank számára, hiszen egyszerre több stratégiai célkitűzését is előmozdíthatja e kezdeményezéssel.

1.     Területfejlesztési szempontok

A kínai központi kormányzat régóta prioritásként kezeli a belső kínai tartományok fokozott fejlesztését. A Középső Birodalom évezredes történelme folyamán visszatérő probléma volt, hogy míg a tengerparti provinciák a kereskedelemnek és városiasodásnak köszönhetően gyorsabban gazdagodtak, addig a szárazföld belsejében lévő régiók fokozatosan lemaradtak a fejlődésben. Különösen élessé vált a helyzet a reform és nyitás meghirdetése óta eltelt közel négy évtizedben, hiszen míg a keleti nagyvárosokban az egy főre jutó gazdasági teljesítmény már Magyarországéval vetekszik, addig a pár száz kilométerrel nyugatabbra lévő tartományokban, és különösen a vidéki lakosság körében, még mindig komoly szegénység és elmaradottság tapasztalható. Érthető módon e feszültség társadalmi hatása aggodalommal tölti el a pekingi vezetést, ráadásul a belső, gyakran kisebbségek által lakott területek jólétének növekedése a szeparatista és terrorista törekvéseket is csökkentheti. Az AIIB és a másik jelentős kínai kezdeményezés, a kínai szokásoknak megfelelően különös hangzású „Egy út, egy öv” (leánykori nevén új selyemút) projekt értelemszerűen az ország belső, a szomszédos országokkal határos területeinek fejlesztéséhez járulna hozzá az alább tárgyalt módokon.

2.     Belgazdasági és pénzügyi háttér

A 2008-ban kitört válságra a kormány egy minden korábbinál nagyobb, körülbelül 600 milliárd dollárnyi élénkítő csomaggal reagált, amelynek nagy része éppen az építőipari fejlesztésekbe áramlott (például 2008 óta Kína több mint 12.000 kilométernyi nagysebességű vasútvonalat épített!). Azonban mára ez a lökés kifulladt, miközben az ország hagyományos piacai – az EU és az USA – továbbra sem képesek a korábbi ütemben felszívni a kínai exportot. Az ezekből is fakadó gazdasági lassulás hatalmas kapacitásfelesleget eredményezett, az építőipari vállalatok számára fontos lenne új infrastrukturális beruházások beindítása, legyenek azok otthon vagy külföldön. Emellett a KNK elmúlt évtizedekben gyakorolt gazdaságpolitikájának köszönhetően a világ legnagyobb, 3800 milliárd dollárnyi devizatartalékát halmozta fel. Hiába fokozódik a kínai működőtőke-kivitel, ezen összeg csupán apró töredékének képesek helyet találni évente. Egy ázsiai infrastrukturális befektetési bank e téren is új lehetőségeket teremthet a KNK számára, hiszen hosszabb távon akár dollár tíz- vagy százmilliárdokat is betonba, acélba és persze befolyásba önthetnek Ázsia szerte.

3.     Külpolitikai lehetőségek és a hegemonikus játszma

A KNK már a hidegháború lezárását követően ráébredt, hogy alapvető stratégiai érdeke szárazföldi határainak, azaz hátországának biztosítása, a vitás kérdések rendezése. Biztonságpolitikai szempontból a Sanghaji Együttműködési Szervezet létrehozása (SCO) volt az egyik fő eszköze ennek e folyamatnak. Ennek is köszönhető, hogy hosszas, de eredményes tárgyalásokat követően 2008-ra véglegesen lezárultak az Oroszországgal szembeni határviták, míg az indiai határszakasszal kapcsolatos ellentéteket sikerült többé-kevésbé befagyasztani. A kínai gazdaság igényei és pénzügyi képességei megteremtették annak lehetőségét, hogy a rendeződő biztonságpolitikai helyzetre építve Peking immáron gazdasági és ebből fakadó külpolitikai befolyását is kiterjessze a kontinensre saját határain túlnyúlóan.

Egyfelől evidens előnyökkel járhat Kína számára, ha számos szomszédja gazdaságilag egyre növekvő mértékben függ tőle. Ez a kereskedelem terén már ma is így van, de jóval erősebb kötődést eredményezhet, ha a kínai tőkének köszönhetően új utak, gátak, repterek, vagy éppen telekommunikációs hálózatok épülnek ki Közép- vagy Délkelet-Ázsiában. Az összeesküvés-elméletek kedvelőinek elég csupán belegondolniuk abba, milyen lehetőségeket jelentene a kínai kormányzat számára, ha egész országok internethálózatát saját cégei fejleszthetnék, miközben az érintett országok mindezért cserébe még el is adósodnának névleg az AIIB, gyakorlatilag Kína irányába. Sőt, már a beruházások tényleges megkezdése előtt komoly engedményeket tehetnének Peking irányába a fejlesztési források elnyerése érdekében.

Éppen ez, azaz az AIIB majdani döntéshozatali mechanizmusának átláthatatlansága a washingtoni kormányzat egyik legfőbb érve a bank ellen. Peking szerint ugyanakkor ironikus, ha éppen a Világbankot és az IMF-et lényegében irányító USA vádol másokat pénzügyi intézményeken keresztüli befolyásszerzéssel. Ráadásul az AIIB valójában még csak egy kezdeti stádiumban lévő terv, a megvalósulásig és az első hitelek folyósításáig hosszú évek telnek majd el, így korai lenne már most vádakkal illetni. Peking közben több olyan gesztust is tett, amely kifoghatja a szelet a washingtoni vitorlákból: egyfelől – dacára 50 százalékos anyagi hozzájárulásának – lemondott a vétójogról, másfelől a bank elsőszámú jogtanácsosának a korábban harminc évig a Világbanknak dolgozó amerikai Natalie Lichtensteint kérték fel.

Úgy tűnik, az AIIB által kínált pénzügyi lehetőségek nem csupán Kína ázsiai partnereit, hanem az Egyesült Államok legszorosabb európai szövetségeseit is meggyőzték, élükön az Egyesült Királysággal. Miután London nagy meglepetésre első uniós tagállamként benyújtotta csatlakozási kérelmét, átszakadt a gát, és többek között Franciaország, Németország, Olaszország, Lengyelország és Magyarország is bejelentette ebbéli szándékát. London egyik fő érve, hogy az európai részvétel elősegítheti az új bank működésének átláthatóbbá vagy éppen környezetvédelmi szempontból felelősebbé tételét a már bevált nyugati módszerek átvételének köszönhetően. Így az USA (és Japán) szinte egyedül maradt, ezért mára már elhibázottnak tűnik Washington „kötekedő kerékkötő” külpolitikai taktikája.

Ezzel pedig el is érkeztünk a globális hegemonikus játszma kérdéséhez, hiszen Washington és Peking immáron az atlanti térségtől Eurázsián át a csendes-óceáni medencéig egyaránt új struktúrák létrehozását tervezi, amelyek egyik fő célja éppen a másik fél kiszorítása.

A nemzetközi kapcsolatok elmélete régóta foglalkozik az ún. hegemónia ciklusokkal, azaz a történelem azon egymást követő szakaszaival, amelyek során egy-egy állam felemelkedik, egyeduralkodóvá válik a nemzetközi porondon, majd különböző okokból meggyengül, és egy új nagyhatalom veszi át a helyét. Számos elemző szerint jelenleg is éppen egy ilyen ciklusváltást élünk át, amelynek során a Pax Americana helyét fokozatosan átveszi a Pax Sinica, azaz a kínai világhatalom. Természetesen jelentős vita övezi e kérdéskört, de nem lehet szó nélkül elmenni egyes részletek mellett. A szakirodalom szerint a hegemón ismérvei a versenytársakat messze megelőző gazdasági és ebből fakadó katonai hatalom; a nemzetközi rendszer feletti ellenőrzés (a nemzetközi intézmények létrehozása és finanszírozása), illetve a vezető szerepre való törekvés, vagy legalább annak felvállalása. Ezzel szoros összefüggésben a hegemón stabilitás elmélete szerint a hegemónia a hatalom strukturális, intézményeken keresztül történő érvényesítését jelenti (azaz a hatalom nem közvetlenül, erőszak útján realizálódik).

Iskolapéldája a Marshall-segély, melynek során a világháború lezárultával a bődületes ipari kapacitásfelesleggel és jelentős pénzügyi forrásokkal rendelkező Egyesült Államok forrásokat biztosított Nyugat-Európa újjáépítéséhez, amelyek egy része hitel volt, másik része pedig amerikai áruk formájában érkezett az öreg kontinensre. Egy másik jelenős gazdasági motivációjú amerikai külpolitikai törekvés a dekolonizáció erőltetése volt. Bár a nyilvánosság előtt a wilsoni tizenkét pont volt a fő hajtóereje e politikának, valójában az akkor a világ legnagyobb iparával rendelkező Washington szabad piacokat kívánt létrehozni termékei számára.

A szabad kereskedelem mindig a legversenyképesebb és legnagyobb ipari kapacitásokkal bíró országnak áll érdekében. Kína 2010-ben vetett véget az USA száztíz éves egyeduralmának, amikor a világ legnagyobb ipari termeléssel rendelkező országává vált. Innen pedig már egyenes út vezet az Egyesült Államok által propagált transzatlanti (TTIP) és csendes-óceáni (TPP) szabadkereskedelmi szerződések, illetve a Kína által támogatott Ázsiai és Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi megállapodás (FTAAP) illetve az új selyemút (Road and Belt Project) tervek megértéséhez, amelybe szervesen illeszkedik az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank ügye is. Kína új, párhuzamos intézményi struktúra kiépítésébe kezdett, amelynek segítségével felveheti a versenyt az Egyesült Államok által évtizedekkel ezelőtt létrehozott és most Kína elől elzárt intézményrendszerrel. Washington kelet felé a TTIP, nyugat felé pedig a TPP útján próbálja összefogni a világgazdaság másik két nagy régióját, Európát illetve Kelet-Ázsiát, kivéve Kínát. Peking erre kelet felé az Ázsiai és Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi megállapodás (FTAAP) felvetésével, míg nyugati irányban az új selyemút tervvel és a mindehhez szervesen kapcsolódó, most létrehozandó pénzügyi intézményekkel (AIIB, Silk Road Fund, BRICS New Development Bank) válaszolt.

A két óriás által keltett gravitációs hullámok pedig repedéseket hoztak létre a fennálló világrend azon területein, ahol egyszerre hat a két vetélkedő állam befolyása: Kelet-Ázsiában és némileg meglepő módon Európában. Mindkét régió számára egyszerre elengedhetetlenül fontosak az Amerikához fűződő politikai és biztonsági kapcsolatok, miközben már régóta Kína a legfontosabb kereskedelmi partnerük, és ahonnan a jövőben még több befektetést várhatnak.

Így fordulhat elő, hogy a politikai szempontból Kínától erősen ódzkodó Dél-Koreában vagy a Fülöp-szigeteken mégiscsak felmerülhet, hogy hosszabb távon a gazdasági mérleg nyelve Peking irányába billenhet, így el kell gondolkodniuk az FTAAP-hoz történő csatlakozáson. De az is ezen világgazdasági és világpolitikai tektonikus mozgásoknak köszönhető, hogy a Vietnami Szocialista Köztársaság egyre szorosabbra fűzi együttműködését az Egyesült Államokkal, hiszen nincsenek jó történelmi tapasztalatai a kínai nagyhatalmiságról. Mindeközben a Washingtonnal „különleges kapcsolatot” ápoló Egyesült Királyság az első között csatlakozott a kínai AIIB-hez, és Németország sem maradt le messze mögötte, hiszen legnagyobb kereskedelmi partnere nem más, mint Kína.

Bár még csak formálódik az AIIB, a rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy rövid távon az új pénzintézet önmagában nem fog döntő változást hozni a nemzetközi viszonyok terén. A 100 milliárd dollárnyi alaptőkéje kevesebb mint a fele a Világbankénak. Ugyanakkor egy új korszak kezdetét jelezheti a puszta tény, hogy e kínai kezdeményezés képes volt az Egyesült Államok legközelebbi szövetségeseit is magához csábítani Washington nyílt rosszallásának dacára. Ráadásul a bank tervei szépen illeszkednek a kínai nagy stratégiába, amelynek célja a Középső Birodalom egykori világhatalmi pozíciójának visszaállítása. Persze tervezni könnyű, a megvalósítás lesz az igazán érdekes. Kérdés, mit hoz ez nekünk, Európaiaknak itt a selyemút végén. 

A szerző Kína-kutató, külpolitikai szakértő, az ESSCA School of Management adjunktusa, a Central and Eastern European Center for Asian Studies elnöke.