Az EBESZ jelenthetné a kiutat az ukrajnai konfliktusból?

A jelenleg befagyott ukrán konfliktus nagyon nagy károkat okoz az Európai Unió gazdaságának az Oroszország ellen kétoldalúan bevezetett szankciók révén, de ugyanígy erősen visszacsapódik a válság Moszkvára is. Egyik fél sem hátrálhat ki jelentős presztízsveszteség nélkül, azonban az EBESZ esetleges megerősítése és szerepének a kiterjesztése egy mindkét fél számára elfogadható kompomisszumos megoldást jelenthet.

Kétség sem férhet ahhoz, hogy az elhúzódó ukrajnai konfliktus senkinek nem szolgálja az érdekét. Az Európai Unió szeretne minél előbb véget vetni a határán zajló konfliktusnak, amely nemcsak a finoman szólva is nehézkes cselekvőképességére mutatott rá, de a bevezetett szankciók a gazdaságának sem tesznek jót. Az EU-nak pedig az euróválság után rövid idővel nagyon nagy szüksége lenne egy kis levegővételnyi időre. Bár Brüsszel igyekszik hangsúlyozni, hogy az oroszellenes szankciók alig fogják éreztetni a hatásukat az európai nemzetgazdaságokban, így a Bizottság becslése szerint az Unió teljes növekedését alig 0.2-0.3 százalékponttal fogja visszavetni, nem lehet elkendőzni a tényt, hogy egyes országok jobban meg fogják sínyleni ezeket mint mások, nem beszélve az amúgy is óriási összegeket felemésztő mezőgazdasági szektorról.

Eközben sokan azt gondolják, hogy Putyinnak tökéletesen megfelel a befagyott konfliktus: népszerűsége az ősszel elérte hatéves csúcsát – miközben a tétovának és habozónak titulált Barack Obamáé hivatali idejének mélypontjára süllyedt 40 százalékos támogatottságával. Putyin a tőle megszokott hűvös pókerarccal újra és újra hülyét csinált a nyugati vezetőkből, miközben hidegvérrel annektálta Krímet és egyfajta hibrid háborúba taszította Ukrajnát.

A hibrid háború kifejezést a szakértők arra értik, hogy a jelenlegi ukrajnai konfliktus nem tekinthető egy klasszikus értelemben vett polgárháborúnak, de egy „egyszerű”, államok közötti háborúnak sem. 

Egyszóval Putyin nyugodtnak és magabiztosnak tűnik, ha országa jövőjéről van szó. Azonban amiről Moszkva szívesen elfeledkezne a „fényes sikerek” mellett, az nem más, mint a kérlelhetetlen gazdasági mutatók. A szankciók fájdalmasan érintik az orosz gazdaságot, hiába fordul Oroszország Kelet, vagyis elsősorban Kína felé, a rubel folyamatosan zuhan, bármit is tesz az orosz jegybank, hogy megakadályozza. Az országban kezd kialakulni a rubelpánik, már nemcsak a befektetők és az oligarchák igyekeznek menekíteni a pénzüket, hanem a hétköznapi emberek is. A helyzetet csak tovább rontja, hogy pont ebben az időszakban esett az olaj világpiaci ára, amivel legalább úgy-ahogy ellensúlyozni lehetett a szankciók hatását.

Mindezek miatt lehet érdemes figyelni Wolfgang Ischinger és Igor Jurgens szavaira, akik lázasan dolgoznak a lehetséges kihátrálási forgatókönyveken. Ischinger az Egyesült Államokban töltött be nagyköveti pozíciót, most pedig a 2014-es Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia elnöke volt, míg Jurgens a moszkvai Korszerű Fejlődés Intézetének (Inszor)  vezetője, akit Medvegyev egyik tanácsadójának tartanak. Kettejük véleménye több ponton is összecseng.

Ischinger amellett érvel, hogy az EBESZ megerősítése ideális lépés lehetne a konfliktus lezárásához. Rövidtávon szükségesnek tartaná egy nemzetközi kapcsolattartó csoport felállítását, amelybe delegálhatna képviselőt Oroszország, az Egyesült Államok, az EU és Ukrajna is. Ennek az elsődleges célja a szeptemberi, minszki fegyverszünet felülvizsgálata lenne. Hosszútávon azonban Ischinger szerint arra lenne szükség, hogy Szerbia, aki 2015-ben tölti be az EBESZ elnöki tisztségét, és Németország, aki 2016-ban lesz a soro elnök, dolgozzanak ki egy új startégiát, amely az európai biztonságpolitika egy újabb fejezetét nyithatná meg. Ebben elsősorban az intézmény szabályainak szigorítását, a hatáskörének és eszközeinek kiszélesítését kellene elérni. Hozzátette azt is, hogy nagyobb figyelmet kellene szentelni az olyan kisebb projektekre is, mint amilyen például Medvegyev 2008-as biztonságpolitikai szerződéstervezete volt. Emlékeztetőel, ez a tervezet egy regionális szerződés lett volna, amely az ENSZ Alapokányán alapult.

Jurgensnek, aki egyébként a putyini politika kritikusának számít, természetesen tetszett a nyilatkozat, annyival is egészítette ki a nyilatkozatot, hogy Medvegyev kezdeményezése megérdemelt volna egy konstruktív vitát, ahelyett, hogy szépen hagyják elsüllyedni a semmibe. Bár arról nem igazán esett szó, hogy ez főleg amiatt történt, mert a nyugati vezetők féltek vétójogot adni Oroszországnak egy újabb fontos szervezetben. Persze ez utólag a kisebbik rossznak tűnhet, hiszen ha létrejött volna ez az európai biztonságpolitikai intézmény, akkor talán Putyin keze is jobban meg lenne kötve. Ez már nem derül ki, így teret nyerhetnek azok a hangok is, akik szerint az orosz elnök ugyanolyan hidegvérrel rúgta volna fel annak az intézménynek a szabályait, mint amilyen nyugodtsággal hatol be kémreppülőkkel más országok, például Észtország légterébe. Ezt támaszthatja alá az is, hogy amíg a Nyugat Krím elfoglalását teljesen illegitim és agresszív lépésnek tekintette, így az EBESZ alapelveivel is ellentétesnek, addig Moszkva teljesen másképp kommunikálta az elmúlt időszak eseményeit. Szerintük ez egy logikus válaszlépés volt az ottani orosz kisebbséget ért atrocitásokért, valamint szükséges megelőző lépés, nehogy Szevasztopol is a NATO kezeibe kerüljön.

Mindezek ellenére az EBESZ megerősítése egy mindkét fél számára elfogadható kompomisszumos megoldást jelenthetne, hiszen az 1975-ben alapított szervezetnek Oroszország is tagja, annak jelenlétét és tevékenységét a jelenlegi események során Ukrajnában még Putyin is elismerte. Igaz, ezzel ellentétben a krími szavazáskor Moszkva nem tűrte meg a szervezet által delegált megfigyelőket és kitiltotta őket a területről. Ugyanakkor Krím és Ukrajna helyzete – a sok hasonlóság ellenére – teljesen eltérő. Krím ugyanis egészen 1954-ig Oroszországhoz tartozott és csak Hruscsov kezdeményezésére adták át egyfajta gesztusként Ukrajnának.

Ráadásul a nyugati körökben is egyre inkább erősödnek a kritikus felhangok. John Mearsheimer világhírű politikatudós 2014 őszén megjelentetett, óriási vitákat kiváltó „Miért a Nyugat hibája az ukrán krízis” (Why the Ukraine Crisis Is the West’s Fault) című cikkében amellett érvelt, hogy a NATO és az EU egyidejű terjeszkedése Kelet felé, tehát az ukrán csatlakozás lehetőségének körvonalazódása volt az utolsó csepp Oroszországnak, akinek a legkevésbé sem volt szüksége arra, hogy a szomszédságában található óriási területeken esetleg NATO-bázisokat hozzanak létre, arról nem is beszélve, hogy a Kreml mindig is egyfajta természetes szövetségesként tekintett Kijevre. Nem csoda Mearsheimer szerint, hogy mindezek után Oroszország agresszívvá vált.

 Az EBESZ viszont a NATO-nál egy jóval semlegesebb szövetségnek tekinthető, aminek a tárgyalásain mindkét fél „arcvesztés” nélkül tárgyalhatna, bár a jelenlegi állapotok nem ebbe az irányba mutatnak. Az mindenesetre biztos, hogy az eddigi megoldáskísérletek mindegyike működésképtelennek bizonyult, és az idő múlása mindegyik fél számára csak rosszabítja a már amúgy sem túl rózsás helyzetet.