Kínai nagy fal épül a vasfüggöny helyén?

Közel egy éve, 2013 novemberében egy nyugati diplomata azt találta mondani lengyel kollégámnak és nekem Brüsszelben, hogy Kína és közép-európai partnerei új berlini falat építenek. Mondanom sem kell, megdöbbenéssel hallgattuk szavait. Első ízben hívtak meg minket, magyarokat és lengyeleket Közép-Európa képviseletében a grandiózus Europe – China Forum előestéjén minden évben megrendezésre kerülő szűk körű megbeszélésre, és e mondatokat hallva már értettük is, hogy miért. Kínának köszönhetően országaink újra felkerültek a brüsszeli nagypolitika térképére, amelynek jelentőségét talán még kormányainknak sem sikerült teljes egészében felmérni. Vajon igaza lenne az említett diplomatának? Peking és tizenhat újdonsült közép-európai barátja kéz a kézben áskálódnak az Európai Unió ellen? Egyáltalán: mit akar Kína térségünkben, és miért zavarhatja mindez Brüsszelt vagy még inkább Berlint?

Politika vagy gazdaság?

Kína az elmúlt években mélységesen csalódott az EU-ban, mint szervezetben. Brüsszel lassan tíz éve hitegeti Pekinget az immáron csak jelképes fegyverembargó feloldásával, és az ország piacgazdasági státuszának szintén már csak a jelképek szintjén fontos elismerésével, de képtelen volt beváltani ígéreteit. Ehhez járult még az unió pénzügyi és gazdasági válságának kínai szemmel rendkívül tesze-tosza kezelése, ami végleg meggyőze Kínát arról, hogy inkább bilaterális alapon, a tagállamokkal közvetlenül együttműködve érdemes (gazdaság)politizálnia Európában. Ebben pedig bizony partnerére talált a kínai-európai kereskedelem döntő hányadát bonyolító Berlinben, az egykori nagyhatalmiság ábrándjában ringatózó Párizsban vagy épp a pénzügyi világ központi szerepéért küzdő Londonban.

Közép-Európa kapcsán annyival volt macerásabb a helyzet, hogy az érintett országok alig látszanak a térképen, így Peking számára logikus lépés volt egy kalap alá gyűjteni őket, hiszen a tizenhat ország népessége és gazdasága összesítve már nem teljesen jelentéktelen Kínához képest sem. Így fejlődhetett ki a ma egyszerűen 16+1 fedőnévvel illetett együttműködés Kína és tizenhat közép-európai ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Macedónia, Magyarország, Montenegró, Románia, Szerbia, Szlovákia és Szlovénia) között. A térképre ránézve némileg érthető, hogy miért tölti el aggodalommal a nyugati diplomatákat és politikusokat egy efféle kezdeményezés, amelyben Peking a hasonló történelmi gyökerekkel rendelkező közép- és kelet-európai uniós illetve oda törekvő országokat igyekszik bűvkörébe vonni. Ezen aggodalmak azonban nem tényeken, hanem a közép-európai országok gyakran elégtelen kommunikációjából fakadó tévhiteken, illetve gazdasági érdekeken alapulnak.

„Kína nem arra törekszik, hogy a megosztás segítségével uralja Európát. Sajnos megosztjuk mi saját magunkat.”

Ha nagyon tudományoskodni szeretnénk, akkor lényegében egy „tranzakciós költség csökkentő kommunikációs csatornának” tekinthetjük a 16+1-et, legalábbis a kínai szakértők ezt szokták kihangsúlyozni az együttműködés jelentősége kapcsán. Ez magyarán annyit tesz, hogy a rendkívül elfoglalt kínai kormányfő egy füst alatt tizenhat többé-kevésbé fontos európai miniszterelnökkel tárgyalhat évi egy alkalommal, egy helyen. Természetesen ez talán még jelentősebb előnyt jelent az európai oldalnak, hiszen balti vagy balkáni kisállamok vezetőinek máskülönben talán csak évtizedenként jutna hely a pekingi táncrendben, de a mindenkori magyar kormányfő sem tudna ilyen gyakorisággal tárgyalásokat folytatni kínai kollégájával. Egyébként hasonló kezdeményezéseket indított el Peking a dél-európai illetve az észak-európai országok körében is, ahol szintén kedvező fogadtatásra talált.

Magyarán Kína nem arra törekszik, hogy a megosztás segítségével uralja Európát. Sajnos megosztjuk mi saját magunkat, amihez Kína kénytelen alkalmazkodni. Meglepő lehet, de bizonyos kérdésekben a kínai fél számára kifejezetten kívánatos lenne egy egységes európai hang, ahelyett, hogy kakofóniába vesző tárgyalásokat lenne kénytelen folytatni huszonnyolc fővárosban külön-külön. Ráadásul Kína globális, multipolaritást előtérbe helyező stratégiájának egyik sarokköve is épp az erős és egységes EU lett volna, ám e téren is csalódnia kellett. Azt külön fontos hangsúlyozni, hogy Peking soha nem kért a gazdasági együttműködésért cserébe semmiféle olyan politikai ellentételezést, amely a közösségi politika ellen vagy annak megosztására irányult volna. Sőt, az Európai Külügyi Szolgálat és a Bizottság képviselői rendszeresen meghívást kapnak a 16+1 csúcstalálkozóira, ezzel is a folyamat átláthatóságát segítve. Az más kérdés, hogy a nyugati országok továbbra is hiányolják az erősebb transzparenciát, azaz érdemes lenne tovább erősíteni a kommunikációt, amelyben akár Magyarország is vezető szerepet vállalhatna.

Problémák

Leszögezhetjük tehát, hogy a politika csupán az eszköz szerepét tölti be a gazdasági-üzleti célok elérése érdekében. Itt azonban szembe kell néznünk néhány komoly bökkenővel, strukturális ellentmondással. A legnyilvánvalóbb, de leküzdhető probléma a méretekben tapasztalható több nagyságrendbeli eltérés, amely hatással van a két fél üzleti gondolkodására is. Közép-Európában egyszerűen alig van kínai szemszögből is értelmezhető termelőkapacitás, vagy megfelelő megtérüléssel kecsegtető befektetési lehetőség. A tizenhat régiós országot felölelő együttműködés hatékonysága kapcsán is kétségek merülhetnek fel, hiszen a közép-európaiak számos tekintetben különböznek egymástól, érdekeik és lehetőségeik is eltérnek, így nehéz egységes politikát folytatniuk, pedig az üzleti lehetőségekért folyó konkurenciaharc mellett nem ártana az egységes fellépésen való gondolkodás sem. Egy másik jelentős strukturális ellentmondást jelent az, hogy a közép-európai államok és Kína főleg olyan területeken erőltetik az együttműködést, amelyek szabályozása az EU közösségi, diszkrecionális jogkörébe tartoznak (vízumügyek, kereskedelmi és befektetési szabályok), így a 16+1 mozgástere szűkös. Mindeközben azokon a területeken, ahol több lehetőség lenne a kooperációra (oktatás, tudomány), az érintett országok bilaterális alapon tárgyalnak Pekinggel. Egyelőre nehéz látni, hogy a 16+1 szintjét milyen konkrét tartalommal lehet majd megtölteni. Igaz, az egész kezdeményezés alig két-három éves múltra tekint vissza, a kezdeti tapogatózások időszakában vagyunk.

„Azt is mondhatnánk, hogy Peking legjelentősebb térségbeli partnere nem Lengyelország, Magyarország vagy épp Csehország, hanem a Volkswagen-csoport.”

A legjelentősebb ellentmondások azonban éppen a legfontosabb célnak tekintett kereskedelmi és befektetési területeken tapasztalhatók. A Kína-KKE kereskedelem fő jellemzője ugyanis, hogy döntő többségben nemzetközi nagyvállalatok dominálják. Magyarország esetében a Kínába irányuló kivitel közel 94 százalékát „multik” adják, Szlovákia esetében ez az arány még magasabb, és még Lengyelországban is 50 százalék felett van, dacára annak, hogy ők sok nyersanyagot exportálnak Kínába. Ezek alapján nehéz elképzelni, hogy a közép-európai kormányzatok mégoly erőteljes kereskedelemösztönző szándékai komoly hatással tudnának lenni a valós folyamatokra. Sarkítva azt is mondhatnánk, hogy Peking legjelentősebb térségbeli partnere nem Lengyelország, Magyarország vagy épp Csehország, hanem a Volkswagen-csoport. Az természetesen igaz, hogy az országainkban termelő, kínai exportra is dolgozó, vagy épp kínai importból nyugati piacokra reexportáló nemzetközi nagyvállalatok nálunk adóznak és nálunk teremtenek munkahelyeket, így sikereik a mi hasznunkra is vannak. Ettől függetlenül a prágai vagy épp budapesti kormány legjobb szándéka ellenére is csupán igen korlátozottan képes hatni a kétoldalú kereskedelem egészére. A teljesen hazai tulajdonú vállalatok termékeinek Kínába juttatása viszont rettentő akadályokkal (távolság, kulturális különbségek, kapacitáshiány, tőkeszegénység etc.) néz szembe.

Hasonlóan komoly strukturális ellentmondást látunk a befektetések terén. Kína elsőszámú gazdasági célja Közép-Európában saját, kapacitásfeleslegtől szenvedő építőipari vállalatainak helyzetbehozása, közbeszerzési infrastrukturális projektek elnyerése. Mindeközben mi munkahelyteremtő, zöldmezős, termelő vállalatok megtelepedését és beruházásait szeretnénk üdvözölni. Bár valóban szükség lenne számos infrastrukturális beruházásra térségünkben, a kínaiak piaci alapon nyújtanának hitelt ahhoz, hogy saját vállalataik építhessenek nálunk. Ez nem túl csábító az uniós országoknak, hiszen ők – ha nem is feltétlenül ugyanazon projektekre – vissza nem térítendő közösségi forrásokra is jogosultak. Nem véletlen, hogy számos, térségünkben belengetett kínai infrastruktúra beruházás menet közben dugába dőlt (lengyelországi autópálya-építés), vagy egyelőre elvetélt (magyarországi vasúti V0 vagy a reptéri gyorsvasút). A kínaiaknak viszont egyelőre nem igazán érdemes termelést telepíteniük Európába. Elbeszélünk egymás mellett.

Gyakran hallani még, hogy mi majd híd/központ/centrum leszünk Kína számára Európában. Két hete alakítottunk Brüsszelben egy pán-európai Kína-kutató hálózatot, ahol rajtam kívül még vagy egy tucat másik ország képviselője mondta, hogy híd/központ/centrum szeretnének lenni. Ráadásul többségüknek van tengeri kikötője, ami egyrészt a nemzetközi kereskedelem alapja, másfelől meg nekünk egy ideje nincsen (a lengyeleknek, románoknak cserébe legalább nem túl jó helyen van).

Lehetőségek

A fentiekben az ördög ügyvédje szerep kapott nagyobb teret, hiszen fontos, hogy lássuk, elemezzük az előttünk álló akadályokat. Ugyanakkor lehetőségeink is vannak, Magyarország okos, stratégiai gondolkodással előnyhöz tudna jutni.

Két évvel ezelőtt, még Matolcsy György kínai-magyar kapcsolatokért felelős kormánybiztossága idején nekiálltunk egy Kína Stratégia kidolgozásának. Ugyan a munka idővel sajnos elhalt, mégis becsülendő kezdeményezés volt, hiszen ritka a stratégiában gondolkodó, szakértőket megkérdező politikus. Most, a keleti nyitás és Kína iránt különösen elkötelezett Szijjártó Péter külügyminisztersége idején érdemes lenne újra felvenni a külpolitikai stratégiai gondolkodás e fonalát. Ugyanis jelenleg Magyarország aktivitása a 16+1 kooperáción belül elmarad attól a szinttől, amit versenytársaink diktálnak, viszont egy ügyes, stratégia szintű magyar lépés könnyen változtathatna ezen. A kínai fél maga is gyakran emlegeti zárt beszélgetéseken, hogy ők ugyan nem tekintenek egyetlen államot sem hivatalosan a tizenhat közép-európai ország vezetőjének, de azért úgy érzik, hogy a régió északi részén Lengyelország, míg déli részén inkább Magyarország a meghatározó játékos. Ebből az is következik, hogy közkeletű vélekedésekkel szemben nekünk nem Varsó, hanem sokkal inkább a rendkívüli aktivitást mutató Bukarest a versenytársunk, de ezt már évek óta tudjuk kutatói körökben. Ha a Kínáért felelős magyar külkapcsolati szereplők a megfelelő csatornákon keresztül „leboltolnák” Varsóval a térség efféle felosztását, akkor a másik tizennégy kisebb vagy kevésbé befolyásos államnak nem sok más választása lenne, mint a két vezetőt követni. A magyar-kínai kapcsolatok jelenleg egyébként kitűnő politikai dimenzióját ez valódi tartalommal tölthetné meg, és megerősítené hazánk térségbeli szerepét Peking szemében.

A fenti stratégia nem puszta politikai lépéselőnyt jelentene, hanem konkrét gazdasági hasznokkal is járhatna. Van ugyanis egy olyan téma, amelyben a kínai infrastruktúra-építési igények és régiónk, illetve hazánk gazdasági, kereskedelmi érdekei egymásra találhatnak, és amely a XV. század óta először újra fontos kereskedelmi útvonallá tehetne minket. Ez pedig nem más, mint az új selyemút projekt, különösen annak tavaly Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kínai elnök által bejelentett változata, az „Egy út, egy öv” koncepció. A tervezett hálózat 4,4 milliárd embert és a világgazdaság közel 45 százalékát kötné össze egymással. Ennek geopolitikai és gazdasági részleteit egy következő cikkben lesz érdemes kitárgyalni, de az alábbi térképre tekintve nyilvánvaló jelentősége, hiszen a transz-ázsiai összeköttetés egyik ága Magyarországon haladhatna át, ráadásul az Oroszországot kikerülő vonal, amely bizonyos esetekben nagyobb mozgásteret és jobb tárgyalási pozíciót is jelenthetne hazánk számára a jövőben.

Ehelyütt kap igazán értelmet a sokat emlegetett Belgrád-Budapest vonal kínai pénzből történő felújítása és bővítése is, hiszen e szakasz nem csupán a majdani selyemút déli ágának lenne része, hanem a kínai üzemeltetésben lévő görögországi kikötőkből is ezen a vonalon haladna az áruforgalom Magyarország irányába. Amennyiben a magyar diplomáciának és gazdaságpolitikának sikerülne a következő években elérnie azt, hogy hazánk ne csupán tranzitországként szerepeljen a tervekben, hanem igazi hídfő, azaz elosztási, logisztikai és egyéb szolgáltatási végpontként működhessen, az lenne az igazán nagy üzlet.

Persze, sokakban felmerülhet, hogy a bevezetőben említett nyugati diplomata valójában nem egy politikai jellegű új berlini fal kínai kivitelezésétől fél. Ő is tudja, hogy Kína számára a közép-európai országok éppen EU-tagságuk miatt érdekesek, értékesek, eszébe sem jut elszigetelni, leszakítani őket. Az aggodalmak inkább gazdasági jellegűek, és ahogy fejlődik a Kína-KKE együttműködés, úgy erősödnek majd a nyugati érdeksérelmek akár az építőipar, akár a szállítmányozás terén, tehát a közép-európai kormányzatoknak már most érdemes stratégiájuk kialakításánál erre is figyelemmel lenni. Ahogy egy kiváló, korábban Pekingben szolgáló magyar diplomata szellemesen megfogalmazta: „mi a közös bármely potenciális észtországi, lengyelországi vagy éppen magyarországi kínai befektetésben? Az, hogy nem német.”

A szerző Kína-kutató, külpolitikai szakértő, az ESSCA School of Management adjunktusa, a Central European Center for Asian Studies elnöke, korábban az egykori Magyar Külügyi Intézet munkatársa volt.