Eltérő érdekek az Iszlám Állam elleni harcban

Az Iszlám Állam elleni harcban, a szervezet legyőzésében valamennyi közel-keleti állam érdekelt, azonban az egyes államokat más-más szempontok, érdekek hajtják ennek alakításában. A dzsihadisták elleni harc szorosan összefonódik a szíriai polgárháborúval, így Bassár el-Aszad szerepével is, amely jelentősen megosztja a térség államait. Elemzésünk Törökország, Irán, Szaúd-Arábia, Izrael illetve az Egyesült Államok érdekeit veszi górcső alá.

Az Iszlám Állam Irakban és Levantéban (ISIL, ISIS vagy IS) a szíriai polgárháborúban megerősödve, valamint kiemelkedve a többi, a szíriai rezsim ellen harcoló „mérsékelt” erő közül 2014 júniusában Moszul elfoglalásával Irakban is megjelent, majd nem sokkal később létrehozta saját kalifátusát a Szíriából és Irakból kihasított területeken. 

A szervezet terjeszkedése, illetve a civilekkel szemben tanúsított embertelen magatartása sokkolta a nemzetközi közösséget és a régió államait, valamint komoly biztonsági kihívást intézett nem csak a térség államai számára, hanem az egész nyugati világ felé is. 

Az Egyesült Államok a csoport legyőzése céljából életre hívott egy nemzetközi koalíciót, amelyhez számos arab állam is csatlakozott, kifejezve szándékukat a dzsihadista szervezet teljes felszámolására. A koalíció tevékenységének központi eleme légitámadások végrehajtása Irakban és Szíriában, emellett pedig különböző katonai, orvosi támogatások nyújtása.

Az elemzés szempontjából releváns államok közül Irán nem csatlakozott a koalícióhoz, valamint sokáig habozott Törökország is, és ma sem világos, hogy pontosan milyen szerepet vállal fel a török vezetés a konfliktusban. 

A közel-keleti államok egymással való kapcsolata igencsak bonyolult és komplex, abban azonban egyetértenek, hogy az Iszlám Állam jelentette fenyegetést le kell gyűrni, a szervezetet fel kell számolni. Ugyanakkor ennek konkrét módjáról már jelentős különbségek figyelhetők meg az egyes államok között. 

Irán számára Bassár el-Aszad fontos szövetséges, így az Iszlám Állam felszámolását csak úgy tartja elképzelhetőnek, hogy Aszad a helyén marad. Törökország véleménye ezzel gyökeresen ellentétben áll, és hangoztatja, hogy a dzsihadisták legyőzésének együtt kell járnia Aszad gyengülésével is. Szaúd-Arábia álláspontja a török vezetéshez konvergál, szintén Aszad elnök bukását kívánja, ennek megfelelően az olajmonarchia a mérsékelt erők egyik fő támogatója.

Elemzésünk kitér az Egyesült Államok érdekeire is, abból kiindulva, hogy ugyan Amerika közel-keleti pozíciói gyengültek az elmúlt években, mégis meghatározó szereplője a térség politikai folyamatainak. Emellett röviden Izrael helyzetét is bemutatjuk.

Irán és az Iszlám Állam  

Az Iráni Iszlám Köztársaság a térség egyik vezető hatalma, megkerülhetetlen szereplője a régió folyamatainak. Alapvetően Irán szövetségi rendszerében Szíria központi helyet foglal el, Bassár el-Aszaddal régóta partneri viszonyt ápol az iráni vezetés. Emellett a síita Irak, illetve a Hezbollah fontos szövetségese Iránnak.

Irán síita állam, a síita klérus meghatározó szerepet játszik a bel- és külpolitikában egyaránt. Ebből kifolyólag a radikális szunnita Iszlám Állam esetleges megszilárdulása a térségben alapvető biztonságpolitikai kérdéseket vethet fel az ország számára, főleg, hogy a dzsihadista szervezet a szomszédos Irakban is jelentős területeket birtokol. 

Irán számára így kétségtelenül prioritást élvez a csoport felszámolása, annak ellenére is, hogy egyébként az iráni hadsereg, illetve a jól kiképzett Forradalmi Gárda valószínűsíthetően könnyedén visszaverne egy esetleges dzsihadista támadást. 

A 2003-at követő afganisztáni, illetve iraki rendszerváltás eredményeként kezdett felívelni Irán csillaga, amikor egyfelől az afganisztáni tálib rezsim, másrészt pedig az ellenséges, szunnita, Szaddam Husszein vezette iraki Baath párt is megbukott, és utóbbi helyét síita vezetés vette át. A vallási kötődésből fakadó partneri viszony gyorsan elmélyült, bár a két ország között nem felhőtlen a viszony, paradox módon pont a síita vallás eltérő értelmezése miatt. 

Ugyanis az iráni síiták perzsák, míg az irakiak arabok, valamint az iraki síiták nem ismerik el az iszlám kormányzás elvét. Az iszlám kormányzás elve a vallástudós abszolút hatalmára épül, amelynek értelmében míg a rejtőzködő imám el nem jön, a közösség vezetése a Legfőbb Vezető feladata. Ezen ellentétek, illetve Irak erőforrásainak ismeretében egy stabilizálódott szomszédos Irak kihívást jelenthet a későbbiekben.

A két ellenség eltűnésével lett egyre divatosabb az úgynevezett „síita félholdról” beszélni, amellyel Irán, Irak, Szíria, illetve a Hezbollah mint partnerek és szövetségesek egymással együttműködve meghatározó hatalmi tényezővé váltak a térségben. Irán felemelkedése, regionális hatalommá válása pedig kihívást intézett Szaúd-Arábia hatalmi elsőbbsége ellen. 

A két ország közti versengés azóta is tart, amely nem közvetlen harcokban, hanem egyfajta proxy-háborúban testesül meg. Többek között a szíriai polgárháború is teret adott ennek a versengésnek: Irán a rezsimet támogatja, míg Szaúd-Arábia a „mérsékelt” lázadó csoportokat. 

Irán számára tehát Aszad bukása komoly veszteséget jelentene. Ennek megfelelően az Iszlám Állam elleni harcot úgy kívánja alakítani, hogy szövetségesének pozíciói ne romoljanak jelentős mértékben. Ebből a szempontból a jelenlegi légitámadásokra épülő stratégia pozitív forgatókönyv a teheráni vezetés számára, mivel Aszad elnök válláról egy teher lekerült és nagyobb figyelmet tud szentelni az ellene lázadó csoportokra. 

Irak esetében részben más a helyzet, kevésbé kell attól tartania Iránnak, hogy a síita vezetés megbukik és helyére esetlegesen egy szunnita rezsim kerüljön. Ennek oka az, hogy míg Szíriában rendkívül differenciált csoportok harcolnak a rezsim ellen, amelyek hatalomra kerülése komoly problémát jelentene Iránnak, addig Irakban más a helyzet, hiszen „csak” az Iszlám Állam jelentette fenyegetéssel kell szembenéznie a bagdadi vezetésnek, valamint az Egyesült Államok is támogatja Haider al-Abadi iraki miniszterelnököt. 

Fontos tényező továbbá Irán Amerikával fenntartott viszonya is. A két ország alapvetően bizalmatlanul tekint egymásra, az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es létrejötte óta negatív a viszony, bár olykor-olykor, ha az érdekek úgy kívánták, sor került együttműködésre.

Napjainkban az Iszlám Állam jelentette fenyegetés is elhozhat egyfajta kooperációt a két állam között, de ehhez szorosan kapcsolódik az iráni nukleáris program is. Ugyanis Irán – nagyon okosan – a két tényezőt összekapcsolja, és míg az egyik területen segítséget nyújt, a másikon cserébe engedményeket kér. 

Amerikának mérlegelnie kell, hogy mi élvez prioritást: az Iszlám Állam legyőzése Irán segítségével vagy a hagyományos szövetségesek megtartása? Ugyanis amennyiben Irán és az Egyesült Államok között tapasztalható lesz valamiféle közeledés, az olyan hagyományos szövetségesek, mint Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok (akik aktív tagjai a nemzetközi koalíciónak) vagy éppen Izrael valószínűsíthetően nem fogják azt jó szemmel nézni.

Kétségtelen azonban, hogy a térségben semmiféle komoly politikai változás nem mehet végbe Irán „megkérdezése” nélkül.

Törökország

Törökország földrajzi elhelyezkedése végett egyfajta közvetítő szerepet tölt be a nyugati és az iszlám világ között. Külpolitikájának alakításában is kulcsszerepet játszik a közel-keleti térségben egy meghatározó pozíció kialakítása. 

Területének és népességének nagysága, NATO-tagsága, illetve haderejének technológiai fejlettsége révén Ankarának minden eszköze megvan arra, hogy e szerepét képes legyen betölteni.

Az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalícióhoz vonakodva csatlakozott Ankara, sőt, a konfliktusban betöltött szerepe tulajdonképpen máig nem világos. Egyes konkrét, fő elemeket azonban kiragadhatunk a török vezetés magatartásából. 

Az Iszlám Állam elleni harc szempontjából a török álláspont elemzésekor kulcsfontosságú a kurdok kérdése, illetve Bassár el-Aszad szerepe. 

Körülbelül tizenötmilliós kurd kisebbség élTörökországban, akikkel nem éppen felhőtlen a viszony. A török kormány a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK) terrorszervezetként tartja számon, és sok halálos áldozattal járó konfliktusra került sor a két fél között. Az elmúlt években azonban megindult egy békefolyamat, amit ugyanakkor komoly veszélybe sodort a dzsihadisták megjelenése, és ezen belül a kurdok lakta Kobane városának ostroma.

Ugyanis a szír-török határ mentén fekvő város ostroma és a török vezetés a kurdokat nem támogató magatartása ismét kiélezte a kurd-török ellentéteket, a békefolyamat leállásának veszélyével. 

Törökországi kurd vezetők gyakran hangoztatják, hogy amennyiben Törökország továbbra is inaktív marad Kobane városát illetően, könnyen kudarcba fulladhatnak a megkezdett béketárgyalások.

A török vezetés – miután a parlament engedélyezte a török haderő külföldi bevetését – jól felszerelt katonákat illetve tankokat küldött a szír-török határhoz, közel az ostromlott településhez. Azonban a török hadsereg a mai napig nem lépte át a határt, hiába a kurdok, vagy éppen az Egyesült Államok nyomásgyakorlása. 

Nem nehéz ugyanakkor megérteni a török magatartást. A török vezetés világosan kijelentette, hogy nem fogja támogatni közvetlenül (például fegyverekkel) a szíriai kurdokat, ugyanis azok szoros kapcsolatokat ápolnak a törökországi kurdokkal. 

A szíriai kurdok a polgárháború kitörése óta jelentősen megerősödtek, nyilvánvaló, hogy Ankarának nem érdeke, hogy szövetségben a PKK-val, valamint Kobane és környékének „felszabadításával” komoly erőként kerüljenek ki a jelenlegi konfliktusból, közvetlenül a török határnál.

Teljesen tétlen ugyan nem marad Ankara, nem is maradhatna. Így például a Peshmerga alakulatainak átengedése a török határon egy olyan lépés, amely azt kívánja bizonyítani, hogy Törökország elkötelezett Kobane védelme és az Iszlám Állam legyőzése iránt, valamint ezzel elterelheti magáról az inaktivitás vádját, amellyel a kurdokkal megkezdett békefolyamatot mentheti meg.

Másfelől pedig – és ez a másik prioritása a török vezetésnek az Iszlám Állam elleni harc kapcsán – a Peshmerga átengedésével egy „jó pontot” is szerezhet Törökország az Egyesült Államoknál, amelyre nagy szüksége van, amennyiben Bassár el-Aszadot el kívánja távolítani a hatalomból.

Az Iszlám Állam legyőzése és szétzúzása Törökország esetében összekapcsolódik Aszad elnökkel és annak bukásával. Gyakran hangoztatja a török vezetés, hogy úgy kíván részt venni a dzsihadisták elleni harcban, hogy közben a szíriai vezető is gyengül. Ennek ellenére napjainkban ennek gyökeres ellentéte zajlik, amennyiben Bassár el-Aszad nem hogy nem gyengül, hanem még erősödik is a stratégiának köszönhetően. 

Ankara a polgárháború kitörése óta folyamatosan hangsúlyozza, hogy Szíriában megoldást a konfliktusra csak Aszad bukása jelenthet, ennek megfelelően pedig komoly támogatója a rezsim ellen lázadó „mérsékelt” szervezeteknek. Ezért is hangsúlyozta a török vezetés, hogy ugyan a szíriai kurdok támogatását nem, de a rezsim ellen lázadó csoportokat segíti az Iszlám Állam elleni harcban kiképzéssel, fegyverek eljutattásával.

Harmadik tényezőként meg kell említeni továbbá a menekültek jelentette biztonsági kihívást. Szíriai menekültek millióit látja el Törökország jelenleg is, és számuk egyre csak növekszik, ahogy mélyül a konfliktus Szíriában. Ahmet Davutoglu török minszterelnök nemrégiben kijelentette, hogy újabb menekültáradattól tartanak Aleppó városának helyzete miatt.

Törökország a nyugati államoktól garanciát kér arra, hogy segítsen a menekültek hazatelepítésében, valamint egy biztonsági zóna kialakításában Szíriában, ahol menedéket lehetne biztosítani a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő embereknek.

A menekültek befogadása azonban szemlélhető egy ütőkártyaként is a török vezetés kezében, amelyre lehet hivatkozni, és elhárítani a tétlenségre irányuló vádakat. Recep Tayyip Erdogan török elnök többször hangsúlyozta, hogy nem lehet Törökországot azzal vádolni, hogy nem vesz részt a konfliktusban, hiszen menekültek millióit fogadja be és látja el.

Összességében tehát Törökország számára a legelfogadhatóbb forgatókönyv az Iszlám Állam szétverése párhuzamosan a kurdok helyzetének változása nélkül, valamint Bassár el-Aszad pozícióinak jelentős romlásával. Valljuk be, ennek bekövetkezése jelenleg messze van.

Egyesült Államok

Talán Amerika van a legkellemetlenebb helyzetben az Iszlám Állam és a szíriai helyzet miatt. Nem elég, hogy 2011 óta javában dúl a polgárháború, amely már alapjaiban is rendkívül nehéz döntések meghozatalára késztette az amerikai vezetést, az Iszlám Állam megjelenésével az eddig is komplex háború még bonyolultabbá vált.

Obama elnök már a konfliktus kezdete óta Aszad ellen pozícionálta magát, és ennek kinyilatkoztatását a „mérsékelt” erők támogatásában érhetjük tetten. Ugyanakkor ezen szervezetek előnyben részesítése is számos biztonsági kérdést vet fel azok radikális, differenciált összetétele miatt. 

Rendkívül kényes kérdés ugyanis, hogy a rezsim ellen lázadó csoportokat felfegyverzik, és ezzel képessé teszik az Aszad elleni hatékony harcra, hiszen e csoportok között is számos szélsőséges szervezet található, akik vannak annyira brutálisak, mint az alavita vezető. Gondoljunk csak az al-Kaidához köthető Nuszra Frontra, de akár az Iszlám Államra, amíg felemelkedése előtt csak egy volt a – rezsim ellen lázadó – sok közül. 

Amerika számára pozitív forgatókönyv Aszad bukása, hiszen alapvetően ellenséges államról van szó, olyanról, amely jó kapcsolatok ápol a legfőbb ellenséggel, Iránnal, és amely negatív viszonyban van a fő szövetségessel, Izraellel. 

Ugyanakkor az Iszlám Állam felemelkedése még bonyolultabbá tette a helyzetet: Amerika egy olyan háromoldalú háborúban találta magát, amelyben mindhárom féllel szembenáll, és mindhárom fél veszélyt jelent nemzetbiztonsági és/vagy regionális stratégiai érdekeire. 

Obama elnök prioritásként a dzsihadista szervezet legyőzését jelölte meg. Ennek megvalósítása azonban már igencsak kényes kérdés. Ugyanis azt világossá tette, hogy szárazföldi csapatokat nem küld újra a térségbe, ahogy más nyugati államok sem. A régióban ugyan a szövetséges Öböl-államok támogatják a mérsékelt erőket, azonban ezek egyedül nem képesek felvenni harcot az Iszlám Állammal, valamint Amerika sem fogja olyan mértékben támogatni őket (fegyverekkel), hogy kihívást jelentsenek a dzsihadisták számára. Továbbá Amerika nem bízik annyira a NATO-tag Törökországban, hogy bármiféle inváziót támogasson. 

Innentől kezdve egy forgatókönyv maradt: Bassár el-Aszad segítése. A légitámadásokra épülő stratégia lényegében egy félnek kedvez, méghozzá Aszadnak. A szíriai vezető fellélegezhet, és könnyedén masírozhat előre a „mérsékelt” erők által elfoglalt területek visszaszerzésének céljából, ami miatt két ponton is megmutatkozik a stratégia tökéletlensége: egyrészt így Aszad és a kormányzati erők nyilvánvalóan nem az Iszlám Állam elleni harcra, hanem a lázadók elleni háborúra összpontosítanak, másrészt pedig ez a „mérsékelt” erőket is az Aszaddal szembeni harc felvételére készteti. Egyedül a légitámadásokkal pedig nem győzhető le a szervezet. 

Egyes kritikák szerint az Egyesült Államok ezzel a stratégiával csak tovább mélyíti azt a patthelyzetet, amely hozzájárult az Iszlám Állam felemelkedéséhez. 

Egyelőre valószínűsíthető, hogy Aszad képes lesz megtartani hatalmát, ugyanakkor az már erősen kérdéses, hogy a dzsihadisták elleni harcban hatékony szerepet tud-e vállalni, főleg, hogy energiáit az ellene lázadó szervezetekre fordítja.

Amerika számára így pozitív forgatókönyv sem igen létezik: jelenleg gyengülnek a rezsim ellen lázadó csoportok, az Iszlám Állam pozíciója lényegében változatlan (bár Irakban megindult a hadsereg előrenyomulása), Aszad pedig erősödik. Igy a jelenlegi feltételek mellett vajmi kevés esélye van vannak, hogy Amerika számára pozitív lesz a végkifejlet, hiszen legjobb esetben is az Iszlám Állam legyőzésével adva lesz egy erős Aszad és a vele szemben álló, gyengélkedő lázadók csoportjai, ezáltal pedig lényegében a polgárháború kitörése óta fennálló helyzet áll helyre, annyi – negatív – változással, hogy Aszad erősebb, mint akkor volt.

Összességében tehát az USA első számú érdeke az Iszlám Állam legyőzése, amely cél eléréséhez ideiglenesen Bassár el-Aszad hallgatólag támogatása is belefér az amerikai vezetés számára. Az Obama-kormányzat emellett hangsúlyozza, hogy nem felejtették el az alapvető felállást, ami szerint Aszad ellenség, és brutalitásával a legalapvetőbb emberi jogokat és nemzetközi normákat tiporta sárba. 

Szaúd-Arábia

A gazdag szunnita olajmonarchia ugyan vallásilag hasonló ideológiát követ, mint az Iszlám Állam, ugyanakkor a szervezet jelenléte Irakban, közel Szaúd-Arábiához, biztonsági problémát jelent. 

A szaúdi monarchia Törökországhoz hasonlóan már a polgárháború kezdete óta a lázadó erőket támogatja. Nem hiába éri az a gyakori vád többek között Szaúd-Arábiát is, ami szerint nagyban hozzájárult az Iszlám Állam felemelkedéséhez, miután hatalmas összegeket költött arra, hogy destabilizálja a szíriai rezsimet.

A dzsihadisták elleni harc szempontjából az ország számára az alapvető szempont – a szervezet legyőzése mellett – Bassár el-Aszad meggyengítése és eltávolítása. 

Emögött egyértelműen az Iránnal folytatott hatalmi versengés folyamata áll, és a két állam közti proxy-háború egy tipikus példája. Az alavita vezetés bukása jelentősen gyengítené Iránt, ezzel pedig nagy mértékben erősödne Szaúd-Arábia a kettejük közt folytatott versenyben. 

Szaúd-Arábia tevékenyen részt vesz a dzsihadisták elleni harcban, tagja az USA vezette nemzetközi koalíciónak, valamint Amerika fontos közel-keleti szövetségese. Az Egyesült Államok gyakran szemet huny az ország által elkövetett bűnök felett, valamint terrorizmusal való kapcsolata sem vált ki minden esetben ellenségeskedést az USA részéről. 

Jó példa, amikor az arab tavasz eseményei elérték többek között Bahreint is: Amerika nem állt a változást követelő tüntetők oldalára – ahogy tette például Egyiptomban, Tunéziában vagy Szíriában -, hanem a rezsim mellett foglalt állást stratégiai érdekeinek megfelelően. Ugyanis a bahreini megmozdulásokban síita dominancia volt megfigyelhető, a háttérből iráni támogatással, amelynek sikere destabilizálhatta volna a Perzsa-öböl térségét, Irán befolyásának növekedésével. 

Szaúd-Arábia érdeke így részben egybeesik Amerika érdekeivel a jelenlegi konfliktusban: szétzúzni az Iszlám Államot, majd ezt követően valamilyen módon gyengíteni Aszadot, ezáltal Irán helyzetét is. Ugyanakkor ezt a képet árnyalja az iráni atomprogram kérdése.

A nukleáris tárgyalások a finishez érkeztek, azonban kérdéses, hogy sikerül-e átütő megállapodást nyélbe ütni. Amerikának szüksége van Iránra a dzsihadisták elleni harcban, illetve a szervezet esetleges legyőzése utáni rendezésben is. Nyilvánvaló, hogy az iráni vezetés racionálisan, érdekeinek megfelelően segítséget engedményekért cserébe fog nyújtani, amely azonban Amerika hagyományos szövetségeseinek ellenérzéseit – így Szaúd-Arábia, Izrael stb. – válthatja ki.

Izrael

Izrael a térség egyetlen demokráciája, atomhatalma, amelyre lényegében a régió majdnem összes állama ellenségesen tekint (Egyiptom és Jordánia némileg kivételnek tekinthető). Emellett az USA legfőbb térségbeli szövetségese, az amerikai közel-keleti politika az elmúlt jónéhány évtizedben valamennyi döntésénél figyelembe vette Izrael érdekeit és biztonságát.

A szíriai polgárháború és az Iszlám Állam tevékenysége annyiban mindenképpen érinti a zsidó államot, hogy a konfliktus könnyedén átgyűrűzhet izraeli területre. Ennyiben komoly biztonsági kihívást jelentenek a Szíriában zajló események.

Izrael féltékenyen szemléli az iráni nukleáris program helyzetét, valamint Amerika „közeledését” Iránhoz, mélységesen ellenzi, hogy bármilyen engedményt kaphasson az Iszlám Köztársaság. Ezért rendkívül fontos az izraeli vezetés számára, hogy a dzsihadisták jelentette fenyegetés ne érjen el olyan magaslatokat, ahol Amerikának méginkább együtt kellene működni Iránnal a hatékony fellépés céljából, és ezért cserébe engedményeket kényszerülne adni az ellenséges síita államnak.

Izrael és Szíria kapcsolata alapvetően ellenséges, azonban feltételezhető, hogy Aszad bukása Izrael számára igencsak problémás lehetne, amennyiben elhúzódó, különböző szélsőséges szervezetek közti hatalmi harcok kezdődnének Szíriában, és végül valamilyen radikális iszlamista szervezet kaparintaná meg a hatalmat. Ezzel még nagyobb veszélybe kerülhetne Izrael. Ezidáig ugyanis – az ellenséges viszony ellenére – komolyabb konfliktusra az elmúlt években nem került sor a két ország között.

Látni kell azonban, hogy napjainkban Izraelt sokkal inkább lefoglalta és lefoglalja a palesztinokkal folytatott konfliktus, főleg, hogy az Iszlám Állam megjelenésének idején, 2014 nyarán Izrael a Gázai-övezetben vívta „saját háborúját” a Hamász és a palesztin államiság ellen. 

Összegzés

Láthatjuk tehát, hogy a felsorolt államok mindegyike érdekelt az Iszlám Állam legyőzésében, ugyanakkor ennek megvalósításában más-más érdekek vezérlik az egyes országokat.

A képből Irán lóg ki, amennyiben egyedül ő érdekelt Bassár el-Aszad szíriai elnök hatalmon maradásában, és részben az Egyesült Államok, aki ugyan mélységesen elítéli Aszad hatalomgyakorlási módszerét, brutális tetteit, benne látja jelenleg az egyetlen lehetőséget a dzsihadista szervezet legyőzésében.

Törökország és Szaúd-Arábia a legfőbb ellenzői a szíriai rezsimnek, számukra alapvető, hogy az Iszlám Állam bukásával valamilyen módon Aszad is bukjon. Az olajmonarchia számára ez az Iránnal folytatott hatalmi versengés szempontjából kulcsfontosságú. Törökország számára további tényező az óriási menekültáradat, illetve a kurdok szerepe. 

Izrael fő érdeke, hogy az Iszlám Állam jelentette fenyegetés ne érjen el olyan szintet, amelynél az amerikai-iráni kapcsolatokat magasabb szintre kelljen emelni és ennek következményeként engedményeket kelljen tenni az iráni nukleáris program területén.

Egyelőre nehéz lenne bármit is megjósolni. A következő hónapok, évek során eldőlhet, melyik állam fog profitálni a jelenlegi konfliktusból. 

Káply Mátyás