Latin-amerikai politikai körkép: nők vezető szerepben

A Latin-Amerikával kapcsolatos sztereotípiák miatt bizonyára nem feltételeznénk, hogy a női politikai vezetők arányát tekintve a régió magasan megelőzi az európai kontinenst, amelynek világszinten elért helyezését is főleg a skandináv országok eredményeinek tulajdonítják. Cikkünkkel arra tettünk kísérletet, hogy bemutassuk az elmúlt évtizedekben kialakult latin-amerikai trendet, illetve az azt elősegítő körülményeket.

itt találhat információkat: UN Women

A madridi székhelyű online napilap, a latin-amerikai hírekre szakosodott Infolatam a múlt hétvégén közölte azt a Világbank adatok alapján készített listáját, amely a régió országait rangsorolja a női politikai és közigazgatási vezetők száma, illetve aránya szerint.

Először azonban elég az ENSZ nőügyi szervezete, a UN Women által készített, a 2014. január 1-jei állapotot bemutató térképre (Women in Politics Map 2014) tekinteni ahhoz, hogy lássuk a latin-amerikai parlamentekben a női képviselők aránya minden országban meghaladja az eddigi, 2010-14. közötti magyar (kilenc százalék körüli) átlagot (amely az áprilisi választásokat követően sem lesz 10% felett).

Globális folyamatok és célok

Az, hogy az ENSZ 2011-ben útjára indította UN Women-t négy korábbi, hasonló profilú intézményének egybeolvasztásával, is jelzi, hogy a nemzetközi közösség világszinten is kiemelt célnak tekinti a nők politikai szerepvállalásának erősítését. A millenniumi fejlesztési célokat (MDG-k) jövő évtől felváltó fenntartható fejlődési célok (SDG-k) között továbbra is szerepel „a nők és lányok szerepének erősítése és a nemek egyenlőségének kivívásának” alapelve, amelynek egyik eleme, hogy kiküszöbölhetővé váljon a nők hátrányos megkülönböztetése a politikai és gazdasági életben, valamint a közügyekben.

A UN Women egyik kiadványa a politikai életben való vezető szerep kapcsán rögzíti, hogy az MDG-knek megfelelően nőtt a női képviselők száma a nemzeti parlamentekben az 1990-es évektől kezdve, azonban a női parlamenti részvétel átlaga csupán húsz százalék. A szervezet egyébként a nők részvételét a helyi, önkormányzati igazgatás területén növelné elsősorban (ennek átlaga világszinten jelenleg 30%), illetve a miniszteri szaktárcák élén (a nők többnyire szociális területen látnak el funkciót, kevésbé gyakoriak a pénzügyi, kereskedelmi vagy honvédelmi tárca élén), de indokoltnak tartják növelni a női vezetők számának növelését az ad-hoc döntéshozatal, a politikai átalakulási és konfliktus-kezelési folyamatokban (utóbbit például a női béketárgyalók számának növelésén keresztül érnék el).

A UN Women nemi egyenlőséget elősegítő alapja (Fund for Gender Equality) lehetővé teszi, hogy a különböző országok női vezetői együttműködjenek a nők helyzetének javítása érdekében, vagy épp a helyi vezetői szerepük növelése érdekében. Utóbbira kiváló példa a mexikói SUMA-kezdeményezés, amelynek eredményeként ötről 12 százalékra nőtt a női helyi képviselők aránya Michoacán államban.

A gender-tanulmányokon belül számos tanulmány foglalkozik a nők társadalmi szerepének változásával, azonban eddig kevés kutatás tárgyát képezték azok a női vezetők, akik az egyes országok végrehajtó hatalmának élére kerültek, pedig épp ez a pozíció kötődik leginkább a nemek társadalmi szerepének megkülönböztetéséhez, vagyis megválaszolhatóvá válhatnának olyan kérdések is, mint például az, hogy mennyiben részesítik előnyben a női vezetők az ún. „puha” területeket (ilyen az oktatásügy, egészségügy, környezetvédelem), vagy az, hogy ha férfi jelölt követi a(z) (miniszter)elnöki székben.

Az elmúlt tíz évben készített kutatások alapján kirajzolódni látszik néhány közös jellemvonás, amely a női vezetők nagy részére jellemző volt eddig. Ilyen például az, hogy az átlagosnál magasabban képzett, előkelő társadalmi ranggal bíró, ambiciózus nők vesznek részt a politikában, s gyakran előfordul, hogy korábban volt egy vezető férfi politikus a családban  és/vagy befolyásos férfihoz mentek feleségül, akivel kisebb családot alapítottak (legfeljebb két gyermekkel), s a vallási kérdéseket illetően elmondható, hogy az adott ország domináns hitét gyakorolják.

Érdekes ellentét, hogy az elmúlt években épp azokban a régiókban (Latin-Amerika mellett Dél- és Délkelet-Ázsiában) kerül egyre több nő vezetői szerepbe a politikában, ahol a nők oktatási, politikai és gazdasági státusza messze elmarad a férfiakétól. Ez erősítheti a korábbi kutatások egyik eredményét is, miszerint a családi összeköttetések, egy férfi rokon politikában elfoglalt pozíciója juttathatja előrébb a női politikusokat. A kutatók ennek kapcsán arra az előnyre is felhívták a figyelmet, miszerint ezek a nők családi kapcsolataik miatt nagyobb politikai tapasztalattal bírnak, mint más társaik. Ez igaz például Cristina Kirchner argentin elnökre is, aki megválasztása előtt már hosszú éveken át az argentin politikai élet részét képezte.

Női vezetők Latin-Amerikában

Az 1990-2000-es években soha nem látott mértékben nőtt meg a nők politikai részvétele az egyes latin-amerikai országokban, törvényhozási képviselői, elnöki és miniszterelnöki szinten is.

A szakértők többsége a jelenséget egyértelműen a térség demokratizálódásának, majd az ún. „rózsaszín dagálynak” tulajdonítja, vagyis a baloldal újbóli előretörésének, amelynek politikusai előszeretettel pozitív módon tematizálják a nőket érintő kérdéseket. Emellett azonban azoknak a nemzetközi folyamatoknak is nagy szerepük van ebben, amelyek előtérbe helyezik a nők politikai szerepvállalásával kapcsolatos kérdéseket. A gazdasági szempontnak is jelentős súlya van ebben: a Világbank adatai arról tanúskodnak, hogy 1980 és 2007 között a nők foglalkoztatottakon belüli aránya 35-ről 53 százalékra emelkedett, így a családon belüli jövedelmi viszonyok is változtak valamelyest.

A történelmi tényezőket említve nem szabad elfeledkezni azokról a civil mozgalmakról, amelyeket az elmúlt évtizedekben női csoportok és aktivisták szerveztek. Ugyanis ezek is erősítették a nők egyenjogúság iránti igényét.

Napjainkban is bátrabbnál bátrabb nők állnak ki a nyilvánosság elé olyan társadalmi kérdéseket iletően, mint az őslakosok jogainak, az emberi és polgári szabadságjogok elismerése, vagy a drogháború megfékezésének igénye.

Akár a nők szélesedő társadalmi szerepvállalásának, akár a demokratizálódási folyamat eredményeként tekintünk a latin-amerikai női vezetők előtérbe kerülésének, a számok magukért beszélnek. Az Infolatam összefoglalója szerint a latin-amerikai arányok messze megelőzik a magyar politikai valóságot, bár az eloszlás ott sem egyenletes: hiszen jelentős különbség van például a listavezető Nicaragua (ahol a nők politikai részvételének aránya 45%) és (az egyébként sok más szempontból a térség legliberálisabb államának tartott Uruguay (13,7%) között.

Természetesen ezek a számok önmagukban nem adnak alapot arra, hogy igazságokat állapítsunk meg a nők egyenjogúságának helyzetéről. A politikai szerep növekedése nem jelenti azt, hogy az egyének szintjén is történik előrelépés. A Világgazdasági Fórum (WEF) 2013-ra vonatkozó Global Gender Gap elemzése szerint a nemek közötti egyenlőség indexe 2006 és 2013 között átlagosan hat százalékkal javult Latin-Amerikában (a térség átlaga jelenleg 70%), főként a gazdasági és politikai életben való részvétel kiszélesedésének köszönhetően. Továbbra is Nicaragua áll az első helyen a latin-amerikai országok között (világszinten a 10.), őt követi Kuba, Ecuador, Bolívia, Barbados. A női elnökök által irányított országokat tekintve Argentína a globális listán a 34, Brazília a 62., míg Chile csak a 91.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) egyik jelentése szerint a nőkkel szemben elkövetett családon belüli erőszak még mindig komoly probléma Latin-Amerikában. A nemek közötti egyenlőség listáján jól szereplő Bolíviában (27.) például a 2008-ban megkérdezett nők több mint negyede válaszolta azt, hogy érte már partnere részéről fizikai és/vagy szexuális erőszak. Az egyik legszomorúbb tény, hogy neveltetésükből kifolyólag – főként a vidéken élő – nők többsége (Guatemalában például a vidéki asszonyok háromnegyede) azt vallja, hogy egy nőnek mindenben engedelmeskednie kell a férjének, és „megbocsáthatónak” tartja az erőszakot. Nicaraguában pedig magát az elnököt, a szandinista Daniel Ortegát vádolja azzal nevelt lánya, hogy 11 éves kora óta szexuálisan zaklatta, a lány anyja, a közép-amerikai ország first lady-je azonban kiáll férje mellett.

Latin-Amerika 33 országában eddig kilenc női elnököt vagy miniszterelnököt választottak meg az elmúlt évtizedekben. A női miniszterek általában itt is a „puha” tárcákat kapják, így az oktatási, idegenforgalmi, kulturális, lakásügyi és környezetvédelmi portfóliókat (persze számos kivétel is akad, mint például jelenleg Chilében a bányászati miniszter, Argentínában az iparügyi és biztonságpolitikai miniszter pozíciója). Mégis épp ezek a kérdések azok, amelyeket a nagy politikai alkuk során legelőször lesöpörnek az asztalról a politikai kompromisszumok érdekében. A kutatások során pontosabb képet adhat, ha megvizsgálják, hogy a női elnökök idején milyen és mennyi jogszabály születik a nők helyzetét elősegítő kérdésekben, illetve azok mennyire lesznek maradandóak akkor, ha egy férfi követi őt az elnöki székben. Nehezen mondhatnánk azt, hogy a liberális politikai gondolkodáson múlik nagyrészt mindez, hiszen a régió legliberálisabb országának tartott Uruguayban is csak hosszas évek politikai-társadalmi csatározásait követően legalizálták az abortuszt, ezzel Kuba után a második olyan latin-amerikai ország lett, ahol bizonyos feltételek mellett a terhesség 12. hetéig (nemi erőszak esetén 14. hetéig) jogszerű lett a terhesség megszakítása. A legtöbb latin-amerikai országban – a katolikus hagyományok miatt – azonban továbbra is igen konzervatívan állnak a kérdéshez, és sok helyen még erőszak esetén sem lehet elvetetni a gyermeket, még kiskorúak esetében sem.

Az empirikus kutatások bebizonyították, hogy a „puha” kérdések női irányítás alatt valóban nagyobb hangsúlyt kapnak, és többnyire helyi szinten megvalósíthatóak a leginkább (egy másik kontinensről példát hozva: Indiában a tiszta ivóvízzel kapcsolatos projektek száma 62%-kal nagyobb azokban a közösségben, ahol a helyi irányításban a nők vannak többségben). Azonban Latin-Amerikában is igen ritka esetnek számít az, ha női vezetője van egy közösségnek (szakértők ezt általában nem annak tulajdonítják, hogy kevésbé fogadnak el női vezetőt a helyi közösségek, hanem inkább annak, hogy helyi szinten sokkal kiélesedettebb a verseny, elsősorban a költségvetés feletti jogok gyakorlásáért).

Latin-Amerika országainak – az eddigiekben felmutatott eredmények ellenére – tehát több területen kell még előrelépniük a női egyenlőség terén, bár a régió (amelyről jelen kérdést illetően szinte azonnal a macsó hozzáállás jut eszünkbe) több állama a politikai életben és a nemi egyenlőség tekintetében már messze megelőzi hazánkat.