Kit gazdagítanak az emigránsok?

Hogyan befolyásolja az emigrálás az emigrálókat és azokat, akiket hátra hagytak? – tette fel az alapkérdést Paul Collier vendégprofesszor, az oxfordi egyetem afrikai gazdaságok tanulmányozásával foglalkozó központjának igazgatója. A Közép-Európai Egyetem Közpolitikai Iskolája (SPP) által február 12-én megrendezett előadás alkalmával az emigráció politikai-gazdasági hatásai volt a téma.

„Na és, akkor mi van?” Mennyiben tarthat érdeklődésre számot, az a puszta tény, hogy emberek elvándorolnak a szegény országokból és az, hogy mi lesz azokkal, akik otthon maradtak?

Collier vizsgálódásának elsődleges pontja az a kérdés, hogy a migráció forrás-országai miért szegényebbek. A 60-as években erre a válasz a tőkehiány, míg a nyolcvanas években a szegény országok rossz gazdaságpolitikája volt. De miért is rossz ezen országok gazdaságpolitikája? A közvélekedés szerint a diszfunkcionális politikai intézmények miatt, amelyek egy szűk elit érdekeit szolgálják, nem pedig az adott ország érdekeit. Mindazonáltal ma már, az előbbieken túlmenően a kutatók a diszfunkcionális társadalmi attitűdöket – olyan kultúraközi jelenségeket is az okok között említenek, mint a bizalom és a szerveződés alacsony szintje, amelyek szintén nagyban hozzájárulnak ehhez az állapothoz.

Hogyan befolyásolja a kivándorlás a forrás-országokat?

A professzor véleménye szerint, ennek a kérdésnek a megválaszolásában Albert O. Hirschman elmélete segíthet. Hirschmann tétele azt mondja ki, hogy ha nem tetszik a politika, akkor két választásod van: vagy felemeled a hangod, vagy elmész. Ha így nézzük, akkor a kivándorlás egyfajta menekülési útvonal. Sok esetben – elsősorban az elnyomás elől menekülő kivándorlókat értve ez alatt – az elvándorolt emberek diaszpórát alkotnak, azaz továbbra is kötődnek az anyaországhoz. Ez azért vethet fel problémát, mert az ellenállási szellemet továbbra is magukban hordozzák, sokszor radikalizálódnak. Erre példa az ír kolónia Amerikában, vagy a tamil közösség Nagy-Britanniában, ahol a diaszpóra pénzelte az otthon maradottak polgárháborúját.

Elmondható, hogy diszproporcionálisan az etnikai kisebbségek azok, akik kivándorolnak. Az elvándorlók általában magasabban képzettek, ráadásul az iskolázottság és a demokrácia szintje összefügg, ezért a veszteség kettős.

A diaszpórák azonban pozitív elemeket is hordoznak. A visszatérők között (például Mali esetében) magas a politikai aktivitás. A visszatérők leginkább a legalacsonyabb képzettségűeket tudják befolyásolni, azokat, akiket egyébként rendkívül nehéz lenne elérni, így a demokrácia-export szempontjából rendkívül fontos, hogy őket is meg lehet szólítani. Collier véleménye szerint ezáltal, a külföldön tanult hazatérők nemcsak szakértelmet visznek haza, hanem (demokratizálódást elősegítő) politikai és társadalmi attitűdöket is. Viszonylag kisszámú emberről van szó, hatásuk ezért is fontos, és meg is többszöröződik. Vannak, akik hazatérnek és vezetővé válnak. A szegény országok vezetőinek kétharmada tanult vagy dolgozott korábban külföldön.

George A. Akerlof és Rachel E. Kranton az Economics negyedéves szaklapjában megjelent cikke – Economics and Identity – alapján a kivándorlás kapcsán nem a sokat emlegetett agyelszívásról (brain-drain), hanem motiváció-elszívásról beszélhetünk. A motiváció jelentős része a személyiségből fakad. Vállalatok szintjére lebontva abból, hogy mennyiben tudnak azonosulni az emberek a munkahelyükkel. A jó szervezetekben az emberek internalizálják a célokat, ezért lesznek jók a munkájukban. A szegényebb országokban ez pont fordítva működik, különösen a kormányok esetében. Vannak társadalmak, ahol a norma az opportunizmus, és nem az internalizáció, ez a felfogás pedig a jó embereket is kiveti a szervezetből. Ha a motivált kisebbség távozik, akkor az otthon maradó motiváltak számára még nehezebbé válik az élet.

Collier megemlíti, hogy a legfontosabb az emigráció mértéke. A nagy országokban alacsony az emigrációs ráta, a kisebbekben magasabb (már csak a létszámokból adódóan is). A nagyobb országok ezért mindenképp nyertesei a migrációs folyamatoknak, hiszen a kis országokból is csak a képzett – többnyire nem a társadalmi rétegződés legalacsonyabb fokán álló – munkaerő tud kivándorolni. Így viszont a kisebb országok mindenképpen rosszul járnak, mert pont azt a képzett réteget veszítik el, akik az ország sanyarú helyzetén változtatni tudnának. A nagy országok ráadásul vonzóbbak is. Kína a jövő, ki akarna onnan elmenni? – teszi fel a kérdés Collier. Haiti a másik véglet, ahol a képzettebbek 85 százaléka elmenekül, és ez konzerválja a jelenlegi válságos helyzetet.

A diaszpórák ugyan decentralizált segélyprogramot tartanak fenn a hazautalások révén, de a humántőke többet érne és termelne otthon, mint a hazautalásokkal. A képzett munkaerőre mindenhol szükség van, de a fejlettebb országokban a képzett munkaerő termelékenyebb. A fejletlenebb országokból, ahonnan elmentek a migránsok pedig pont ez a tudás hiányzik ahhoz, hogy a termelő folyamatok hatékonyabbá váljanak, így az ország vesztesége itt is kettős, ráadásul a két tényező meg is sokszorozza egymás hatását. Másrészről a kivándorlás legújabb mintái azt mutatják, hogy a kivándorlók a családjukat is viszik magukkal, ezért a hazautalások mértéke csökken, egy idő után tehát elapadnak a külföldi pénzforrások.

Ugyanígy a kivándorlók is vesztesei valahol a folyamatnak, mivel a boldogságot és az életszínvonalat nem csak az anyagi feltételek, hanem a más emberekkel ápolt kapcsolatok is meghatározzák. A migráció magával hozza a családtól való elszakadást is, amit a pénzen nyer a kivándorló, elveszíti a családi kapcsolatok terén. Összességében tehát az emigrációval főleg a befogadó országok nyernek – vonja le a végkövetkeztetést Collier.