Mire a nagy felhajtás?

A Keleti Partnerség program recsegve-ropogva ugyan, de eljutott az első komolyabb siker kapujába, hogy aztán Ukrajna kihátrálásával látványos vereséget szenvedjen. Régiónk országai számára a jelek szerint különösen kitüntetett figyelemmel bír a kezdeményezés. Ez volt a magyar elnökségi program egyik fő célkitűzése, az eddig legjobban várt november végi csúcstalálkozót a litvániai Vilniusban tartották, a lengyelek Európa-politikájában pedig régóta fontos helyet foglal el az általuk (Svédországgal közösen) útnak indított Keleti Partnerség. Miért ilyen fontos ezeknek az országoknak a kezdeményezés, mit profitálhatnak az esetleges sikerekből?

2009-es indulás óta a Partnerséget rengeteg támadás érte, mondván a bevonni kívánt hat állam (Grúzia, Örményország, Fehéroroszország, Moldova, Azerbajdzsán és Ukrajna) berendezkedése köszönőviszonyban sincsen az Európai Unió által hirdetett demokratikus jogállami normákkal, és gazdaságilag is hatalmas a szakadék, ezért soha nem fog komoly eredményt felmutatni a kezdeményezés. Sikerült azonban Németország támogatását megnyerni a projekthez, az EU pedig kitartott a szomszédságpolitika fontossága mellett.

A fő ok viszont nem a hangzatos uniós alapértékek terjesztése volt, sokkal inkább gazdasági megfontolás vezérelte az uniós külpolitikát. Éppen ezért a hat országból gyakorlatilag csupán az Ukrajnával kötendő társulási szerződés lett volna igazán fontos az EU számára, a többi, ha úgy tetszik, körítés. Ukrajna 46 milliós lakosságával egyedül nagyobb, mint a másik öt ország összesen, az orosz befolyás következtében pedig még viszonylag korlátozottak az EU-s kereskedelmi kapcsolatai. Vagyis hatalmas potenciális piac nyílt volna meg az uniós országok, elsősorban pedig az export által hajtott német gazdaság előtt. Ráadásul, mint a gyakorlatban is számos alkalommal tapasztalhatta már Európa, az energiabiztonság szempontjából is kulcskérdés volna az ország nyugathoz láncolása.

Egymásra utalva

Ezt a lehetőséget ismerték fel az EU keleti tagállamai, elsősorban pedig Lengyelország, amikor 2008-ben Radosław Sikroski külügyminiszter svéd kollégájával, Carl Bildt-tel előterjesztette a javaslatot. Egy friss tagállam számára közösen kezdeményezni bármit is Svédországgal, Németország támogatását is biztosítva, elképesztő diplomáciai siker. Nem véletlen, hogy ezt követően hazánkat is beleértve számos régiós ország igyekezett felszállni az induló vonatra, presztízse és érdekérvényesítő képessége növekedését várva.

Ráadásul az északi és nyugati tagállamoknak szüksége volt ezeknek az országoknak a közvetítő-vezető szerepére, hiszen az erősödő EU-ellenes hangulatban belpolitikailag nehezen lett volna eladható egy újabb közös, általuk vezetett külpolitikai kezdeményezés, főleg miután az Euromediterrán Partnerségből az átlag spanyol, francia, olasz vagy éppen német polgár szinte csak a bevándorlók áradatát érzékelte.

Oroszország aktivizálódásával újabb rétegben nyert értelmet a projekt Lengyelország számára, a tét, a presztízs még nagyobbat nőtt. A hidegháború vége óta talán ez a mostani helyzet tekinthető a legnagyobb európai geopolitikai versenyfutásnak, ennek a vezetésében részt venni pedig mindenképpen külpolitikai sikernek számít. Az oroszokkal is pragmatikus, kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekvő lengyel diplomácia számára ráadásul ez arra is remek esély, hogy az energiaellátás terén való függetlenedési terveinek nyomatékot adva odapiszkáljon egyet Oroszországnak, a német támogatást is maga mögött tudva.

Ugyan Magyarország soros elnöksége alatt jelentős háttérmunkát végzett a Keleti Partnerség soron következő csúcstalálkozójának előkészítésében, a munka gyümölcse már az azt követő lengyel elnökség időszakára érett be, ami szintén az ő eleve előnyösebb pozíciójukat erősítette. Ráadásul a mostani fordulattal még inkább háttérbe szorulhatunk, hiszen kormányzati szinten az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektettünk a keleti nyitásra, ennek keretében pedig a partnerségi kezdeményezésből azóta kihátráló Azerbajdzsánnal, és az Ukrajnával kötendő társulási szerződést meghiúsító Oroszországgal való kapcsolatok javítására.

Amikor a kudarc is siker

Az orosz beavatkozás az utolsó pillanatban egyértelművé tette, hogy Oroszország figyelmen kívül hagyásával ez a kérdés nem rendezhető, főleg, mert az EU semmit nem tud kínálni, ami Ukrajna rövid távú, függetlenségét veszélyeztető bizonytalanságait akár kicsit is enyhítené. Hosszú távon (főleg az esetleges tagsággal) Ukrajna számára jövedelmező lehet az unióval való együttműködés (az más kérdés, hogy az EU oldaláról jelenleg sokkal inkább a rövid távú gazdasági lehetőségek kiaknázása a cél), az azonnali problémákra azonban nem kínál valós alternatívát. Ukrajnának az IMF-hitel törlesztéséhez és a gáztartozások rendezéséhez 15-20 milliárd dollárra lenne szüksége, az EU ezzel szemben kb. 600 millió eurót tud kínálni.

Míg az EU vonzerejének és külpolitikai súlyának tesztjeként bukás a Keleti Partnerség, addig Lengyelország érdekérvényesítő képességének szempontjából mindenképpen siker, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben közvetítő szerepet tölt be. Ráadásul, ahogyan a kezdeményezés indulásakor, úgy most is komoly belpolitikai vonulata van az eseményeknek. Ahogyan a sokat támadott magyar kormány is igyekezett diplomáciai sikerként megjeleníteni a Keleti Partnerséget és az abban betöltött szerepet, úgy az instabillá váló lengyel kabinetnek is nagy szüksége van az ilyen sikerek felmutatására hazai helyzetének javítása szempontjából. Az, hogy Ukrajna kihátrálása rosszul érinti-e Donald Tusk kormányát, hamarosan kiderül, az viszont már eldőlt, hogy a régiós érdekérvényesítési versenyben hazánk alulmaradt. Az EU-ban most elsősorban Lengyelország az a tagállam, aki a szocializmus örökségét és a térség „ismeretét” tőkévé tudta kovácsolni egy olyan helyzetben, amikor a posztszocialista országok egyéb európai szintéren fontos hozzáadott értéket nem igazán tudnak felmutatni.