Referendum Horvátországban: szétszakadhat a társadalom

Horvátországban 2013. december 1-jén népszavazást tartanak arról, hogy a délszláv állam alkotmányos keretek között rögzítse-e a házasság olyan irányú megfogalmazását, amely szerint ez a családi közösség kizárólag férfi és nő között lehetséges. A referendum kiírása egy polgári kezdeményezés eredménye. Az azonban tagadhatatlan, hogy az igenre szavazók táborát erősíti majd a jelenlegi horvát ellenzék, sőt a katolikus egyház is. A horvát kormányzat ezzel szemben mindent elkövetett, hogy az aláírásgyűjtés ne jusson el a referendumig, mert szerintük az alkotmány ilyen irányú módosítása veszélyes vizekre terelheti Zágrábot. Az ország történetének egyik leginkább megosztó kampánya gyakorlatilag a délszláv állam valamennyi társadalmi törésvonalát a felszínre hozta.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a Horvát Köztársaság Alkotmánya magába foglalja azt a rendelkezést, amely szerint a házasság egy nő és egy férfi életközössége?” – Szabad fordításban így hangzik a kérdés, amelyre a horvát választópolgárok december első vasárnapján adhatják meg a választ – nem mellesleg egy igen viharos kampányidőszakot követően. Némi túlzással nyugodtan állítható, hogy nincs olyan politikus, jogász, egyházi vezető, művész vagy értelmiségi, aki ne szólalt volna fel a kérdéskör kapcsán Horvátországban, de intelmek érkeztek jócskán a határokon túlról is.

Horvátország történelmében nem ez lesz az első referendum, de a vasárnapi népszavazás mégis újdonságot hoz a délszláv állam választóinak életébe, hiszen a zágrábi politikai elit aláírásgyűjtés révén még soha nem kényszerült hasonló lépésre. Ennek megfelelően a Zoran Milanović vezette balközép horvát kormány minden lehetséges módon gátolta a kezdeményezést abban, hogy a „Családok nevében” kérdőíve a szavazóurnákig jusson, de az olasz ANSA hírügynökség által is meglehetősen konzervatívnak nevezett katolikus szervezet már szeptember első felében fel tudott mutatni 762 ezer aláírást. Ez pedig azt jelentette, hogy jócskán megugrották azt a 10 százalékos szintet, amelyet az összes választásra jogosult horvát állampolgár viszonylatában kellett megtenniük a népszavazás kiírásának érdekében.

Fentiek fényében a népszavazást a kezdetektől elutasító horvát kabinet nem tehetett mást; elismerték, hogy ki kell írni a referendumot. Igaz, parlamenti többségüket kihasználva azért futottak még egy kört a Sabor Alkotmányügyi Bizottságánál, illetve az Alkotmánybíróságnál is, de ez utóbbi végül nem hagyott kétséget a felől sem, hogy a népszavazás sikeressége és eredményessége esetén kötelező érvényű lenne. Ami azt jelenti, hogy a horvát országgyűlésnek -a szavazók többségének igennel történő választása mellett – muszáj lenne az alaptörvény módosítását végrehajtania.

Jogi értelmezésben egyébként a délszláv államban ez az eshetőség sem hozna jelentős változást, hiszen Horvátországban a melegek házassága most sem engedélyezett, így gyakorlatilag a másságukat vállalók jelenlegi jogai aligha csorbulnának. Arról nem is beszélve, hogy a kezdeményezésnek megfelelő alkotmányos rendelkezés Európában sem számít ritkaságnak – többek között a magyar Alaptörvény is kimondja, hogy hazánk „védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget.”

A problémakör súlyosságát sokkal inkább az jelzi, hogy Horvátországban a referendum kiírásának köszönhetően megszaladtak a népszavazási kezdeményezések. Van, aki csak 50 százalékos lakossági arány fölött biztosítaná a kisebbségek nyelvhasználatát (lásd vukovári problémák), de olyan társadalmi konfliktusok is a felszínre kerültek, amelyek példának okáért a szexuális felvilágosítás, a világnézetek vagy a történelmi múlt – usztasák kontra partizánok – köré vertek tanyát.

Ráadásul a fent látható kérdéskörök újbóli felbukkanásával olyan – egyébként az emberek hétköznapjait közvetlenül befolyásoló – kérdéskörök szorultak a háttérbe, mint a Horvátországban jelenleg is tomboló munkanélküliség, az alacsony átlagkereset, a máig élő korrupció, illetve az oktatás vagy az egészségügy kapcsán tapasztalható problémák.

Akik igent mondanak

A népszavazás ügyét az előtérben egy civil szervezet, a „Családok nevében” (U ime obitelji) viszi a hátán, de a komoly anyagi terhet is jelentő kezdeményezés hátterében elég egyértelműen a horvát jobboldal, illetve az a keresztény egyház áll, amelynek horvátországi népszerűsége és befolyása magyar szemmel nézve elképzelhetetlen magasságokat ér el.

Az előző kormánykoalíció magját biztosító Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) egyértelműen elhatározta magát az „igen” mellett, mert szerintük a család a társadalom alapja és a hagyománynak igenis helye van egy ország alaptörvényében. A HDZ elnöke, Tomislav Karamarko ráadásul úgy véli, hogy a kormány engedélyezni készült a melegek házasságát, ami a horvát társadalom többsége számára aligha lenne elfogadható lépés. Mindezzel együtt a volt belügyminiszter nem kívánta bántani a horvátországi meleg közösséget, mondván: annak is meg kell találni a módját, hogy a másságukat vállalók is boldogan, elégedetten éljenek a délszláv államban. Az egész kezdeményezésért felelős civil szervezet ennél keményebb hangot is megütött, hiszen ők többször is kinyilvánították, hogy a melegházasságon kívül a homoszexuálisok örökbefogadási kísérleteit is végképp ki akarják zárni a közéletből.

A keresztény egyházi vezetők ezzel együtt tagadták, hogy a kezdeményezés bárki ellen irányulna, mondván ők csak a hagyományos családi értékek védelmében buzdítják híveiket a népszavazáson való részvételre. Ezzel együtt olyan magas szintre emelték a kérdést, hogy a „Családok nevében” néhány fiatal aktivistája – nyilván némi közbenjárás segítségével – még a pápához is eljutott, ahol egy a referendumot népszerűsítő pólót adtak át a szentatyának.

Az ellentábor

Az ellentábor összetételében is lehet találni prominens személyeket, hiszen a számos jogvédő és művész mellett a nemre szavazna a horvát kormány, sőt a horvát elnök, de erre buzdították híveiket a horvátországi zsidó hitközségek vezetői is. Mondván, nekik kötelező kiállni valamennyi kisebbség mellett, s megvédeni a társadalom sokszínűségét, valamint az emberek törvény előtti egyenlőségét.

Az Európai Szocialisták nevében üzent Hannes Swoboda is, aki nem mellesleg az Európai Parlamentben jó ideig terelgette, s támogatta a horvátok integrációs ügyeit. Az osztrák politikus nyilatkozatában úgy jellemezte a kérdést, mint amely arról dönt, hogy Horvátország tovább halad-e a modern, befogadó államok útján vagy a délszlávok a maradiságot és a diszkriminációt választják.

A horvát törvényhozás, azaz a Sabor elnöke feleslegesnek nevezte a referendum megtartását, mely véleménye szerint eredményessége esetén abba a kommunista Jugoszláviába löki vissza Horvátországot, ahol akár két év börtönre is ítélhették a másságukat felvállaló embereket. Emellett számos olyan híresség is megszólalt, akik elmondásuk szerint igen fontosnak tartják a házasság intézményét, de ez nem jelenti azt, hogy egy más jellegű kapcsolat ne lenne éppoly elfogadható. Fentiek ráadásul annak is hangot adtak, hogy egy ilyen alkotmányos szabályozás nyilvánvalóan sértené azokat a családokat, ahol valaki egyedül neveli gyermekeit vagy sajnálatos okoknál fogva épp a nagyszülőkre hárult ez a nemes feladat.

Mindezek mellett a fent látható körökből olyan félelmek is elhangzottak, hogy a népszavazás esetleges sikerén felbuzdulva a keresztény egyház következő lépése a fogamzásgátlás, az abortusz, a mesterséges megtermékenyítés vagy éppen a házasságok felbontásának betiltási kísérlete lenne.

Mátraházi Tibor