Akkor most szétbombázzák Szíriát?

Lesz-e nyugati beavatkozás Szíriában? Pusztán a vegyi támadások miatti felháborodás vezet majd az amerikai beavatkozáshoz? Mit érhet egy kétnapos bombázás?

Ismét lázban ég a világ – legalábbis a külpolitikai újságírók – ugyanis a legjobb kattintásvadász címeket hozó háború készülődik, nagyhatalmi érdekekkel a háttérben. Az esti híradókban ismét lehet majd a robotrepülőgépek célkereső kameráinak képeit mutogatni, a hős (és gazdag) nyugati újságírók élőben jelentkezhetnek majd be a frontról, a fotel-biztonságpolitikusok pedig kommentekben és blogbejegyzéseknen oszthatják majd az észt. Nagyüzem várható tehát, résen kell lennie mindenkinek. De mi a helyzet az Egyesült Államokban, aminek kormányától mindenki a zöld jelzést várja? Barack Obama elnöknek tényleg elege lett a vérontásból, és a világ legnagyobb és legerősebb hadseregét végre beveti az ártatlan szíriai emberek védelmében? Vagy az olajtól megrészegült katonai-ipari komplexum csak egy kis pénzt akar keresni a lejáró szavatosságú rakéták elhasználásával? Kapargassuk meg csak egy kicsit a felszínt!

Kezdetnek utazzunk vissza húsz évet az időben: az 1990-es évek elején Bill Clintonnak hívták az Egyesült Államok elnökét, és a volt Jugoszlávia területén dúlt éppen a háború. Clinton elnököt a külügyi apparátus Európában tapasztalatot szerzett véleményvezérei hivatalba lépésének első napjától rá akarták venni a beavatkozásra, az elnök azonban nem tudott, vagy nem akart dönteni: a szomáliai fiaskó után ugyanis nem akart amerikai életeket áldozni egy, az amerikai közvélemény számára távoli és ismeretlen helyen, mások háborújában. Végül azonban a sajtó kitartó munkával elérte, hogy a kansasi nagypapa is minden este a boszniai szörnyűségeket látta a híradóban, és Clinton közvélemény-kutatói ki tudták mutatni, hogy a háború az elnök javára válhat. Nem sokkal később megindultak a bombázások, a szerbeket tárgyalóasztalhoz ültették, és 1995-ben Daytonban, egy amerikai légitámaszponton megállapodtak Bosznia jövőjéről. Clinton béketeremtővé vált, a boszniai beavatkozás egyik legfontosabb támogatója, Richard Holbrooke pedig élete végéig tartó szakmai hírnevet szerzett magának.

A helyzet most is hasonló: Szíriában lassan két éve dúl a polgárháború, tízezrek haltak már meg, azonban a nyugati közvélemény ingerküszöbét még nem sikerült átlépni: hiába a kormánykatonák szívét megevő felkelő, a civil lakosság bombázása, eddig valahogy nem kapott rá az amerikai, francia és brit szavazó arra, hogy levelekkel bombázza parlamenti képviselőjét a háború megindítása miatt. Most azonban a vegyi támadásokkal mintha sikerült volna áttörni ezt az üvegfalat: a tömegpusztító fegyverek bevetése a nyugati kultúrkörben embertelen bűntettnek számít, és az ideggázok által megölt kisgyerekek garantáltan minden vezető nyugati lap címlapján landolnak majd. A helyzet tehát adott, már csak a döntésre várunk.

Arra a döntésre, amit Obama elnök nagyon utál meghozni. A Fehér Házból kiszivárgó hírek alapján ugyanis az elnök inkább a kompromisszumos javaslatok híve, nem szeret végleg állást foglalni. Egy háború azonban nem kompromisszumos döntés, nem lehet senkit csak egy kicsit megölni. Az amerikai hírek egyébként a langyos választ sugallják: egy kicsit megbombázzák a kormányerőket, kilőnek pár légvédelmi állást, utána pedig mindenki elmondhatja magáról, hogy megtették, amit megkövetelt a haza. Az amerikaiak bombáztak, a szíriai kormányerők hősiesen ellenálltak: mindenki eljátszhatja majd a győztest a saját szavazótábora előtt. A helyzet azonban ettől még nem fog megoldódni.

A gondot elsősorban az Arab Tavasz jelenti: a 2011-es, mámoros, diktátormegdöntő időknek mára már vége. Bár London és Párizs még mindig hisz az „arab demokrácia” diadalában, Washingtonban mintha kevésbé szelektíven olvasnák a híreket, és figyelnek az „arab demokrácia” árnyoldalaira is: igaz, az amerikaiak egy nagykövetük életével fizettek a leckéért, de legalább jól megjegyezték a szabályokat. A diktátorok megdöntése (legyen ez a politikatudomány szerint bármilyen „jó” is) csak káoszhoz vezetett: káoszhoz vezetett Líbiában, Egyiptomban, és káoszhoz vezetne Szíriában is. Már most is sokat hallunk arról, mennyire megosztott a szíriai ellenzék: a mérsékeltektől kezdve, akik nyugati értelemben vett demokráciát szeretnének egészen a szaúdiak által pénzelt szélsőséges csecsen zsoldosokig mindenkit megtalálunk a fronton, és nem tudni, ha Asszad menne, ki venné át a hatalmat. Az ismert rossz pedig jobb az ismeretlen rossznál: lehet, hogy nem menő egy diktátorral együttműködni, de ha szükséges, még az amerikaiak is képesek rá (emlékezzünk csak Mubarakra vagy Szaddámra). Még Roosevelt elnök mondta (állítólag) egy Somoza nevű latin-amerikai diktátorról: „lehet, hogy Somoza egy kurafi, de legalább a mi kurafink”. Könnyen lehet, hogy Amerika is jobban jár Asszaddal, mint egy ismeretlenből előhúzott, fanatista vahabita vezetővel, aki Szíriában szeretné létrehozni az egész világot leigázó Kalifátust. Mert most csak az a biztos, hogy ha Asszadot lebombázzák, vagy nyugati segítséggel megdöntik, akkor a Kalifátus hívei elég jó esélyt kapnak majd terveik megvalósítására.

Amiatt mindenestre nem kell aggódnunk, hogy Amerika humanitárius megfontolások alapján lépne közbe Szíriában: ha valóban az emberbaráti jóság vezetné a washingtoni kormányt, akkor már régen beavatkoztak volna. Most inkább azt mérlegelhetik a Pentagonban, hogy mennyire lehet lebombázni a szíriai hadsereget, hogy azért Asszad katonáinak maradjon elég ereje a fanatista mudzsahedek tizedelésére. Azt gyorsan beláthatjuk, hogy a szíriai helyzet most sokaknak megfelelő: a Hezbollah és Irán el van foglalva a harcokkal, ezért addig sem Izraelt támadják. Oroszország a nemzetközi jog védelmezőjének szerepében tetszeleghet, a nyugati hatalmak pedig nyugodtan szállíthatnak fegyvereket a felkelőknek, miközben a demokrácia szíriai meghonosításáról konferenciázhatnak a légkondicionált irodákban. A mostani helyzet egyedül a szíriai embereknek rossz, viszont az ő véleményük ebben a történetben sajnos nem igazán számít.