Egy elnökválasztás két győztessel

A hétvégi montenegrói elnökválasztás beharangozóját nem ragozta túl a világsajtó: egyrészt a montenegrói államfő hatásköre a magyarhoz hasonlóan inkább protokolláris, másrészt eléggé lefutottnak tűnt a választás.

Az egyik sarokban a joviális nagypapa stílusú, sármos, eddig már két ciklusban az államfői tisztséget betöltő, a helyi politkusok népszerűségi listáját toronymagasan vezető Filip Vujanovic, ráadásul az őszi parlamenti választásokon a legtöbb szavazatot szerző párt által támogatva; a másik oldalon egy kevéssé ismert, motyogós bölcsészprofesszor, Miodrag Lekic, aki mellé a meglehetősen fragmentált montenegrói ellenzék sem állt ki egységesen. A legtöbb szerkesztőségben valamikor még az urnák lezárása előtt, jóelőre megírták a cikket, érvényesült a papírforma, nyert Vujanovic, találkozunk négy év múlva.

Egyelőre úgy tűnik, valóban érvényesült a papírforma, nyert Vujanovic, de ahogy a sportban is, úgy a politikában is nagy különbség lehet egy-egy győzelem között.

Vujanovic ugyanis igen-igen szoros versenyben nyert, mindössze 8 ezer szavazattal (48.7 – 51.3% arányban). A Lekic-et delegáló Demokratikus Front természetesen nem fogadja el az eredményt, újraszámolást akar, és csalással vádolja Vujanovic pártját, a DPS-t — például a választási névjegyzékek manipulálásával.

Montenegróban a kilencvenes évek legeleje óta gyakorlatilag egypártrendszer van. Milo Djukanovic első fizetett állásaként 1991-ben rögtön miniszterelnök lett, és azóta is megszakítás nélkül ő az ország első számú vezetője – hol miniszterelnökként, hol államfőként, hol egyszerűen a legnagyobb kormánypárt, a DPS háttérből irányító pártelnökeként.

Hatalmát alapvetően páratlan politikusi érzékének köszönheti: Milosevic támogatójából lett ellenzéke, akinek ezért a világ még olyan pimasz lépéseket is elnézett, mint amikor például különösebb egyeztetés nélkül bevezette a német márkát, mint hivatalos nemzeti fizetőeszközt (a márka nyugdíjazásával pedig simán áttértek az euróra), vagy hogy a montenegrói költségvetést az állami szintre emelt csempészetből tartották életben a nehéz időkben.

Zseniális volt az is, ahogy kivárt a Montenegró függetlenségéről döntő népszavazással is. Milosevic elkergetése már 2000 végén megfelelő időpont lehetett volna, a Zoran Djindjic szerb miniszterelnök elleni 2003 tavaszi halálos merénylet után is kínálkozott lehetőség, de Djukanovic kivárta azt az időpontot – 2006 májusát – ami mind a montenegrói közvéleményt, mind a szerbiai belpolitikát, mind a nemzetközi közösséget olyan állapotban találta, hogy a népszavazás nyomán megvalósítható és fájdalommentes legyen a mindössze 650 ezer lakosú miniállam kiválása az addigi Szerbia-Montenegró nevű államközösségből.

A népszavazás politikai értelemben igazi vízválasztó volt Montenegróban: a politikai pályát két térfélre osztotta, a függetlenség-pártiak és a federáció-pártiak térfelére. Ez a felosztás egészen a tavaly őszi parlamenti választásokig meg is maradt.

Djukanovic több mint két évtizedes politikai vezetése alatt páratlan hatalomkoncentráció épült ki Montenegróban. A közszolgálati médiától a rendőrségen és a titkosszolgálatokon keresztül a jegybankig mindenhol Djukanovic hűbéresei ülnek. A DPS annyira jól szervezett, mint egy igazi állampárt – például akár egy sima postai álláshoz sem árt a DPS helyi vezetésének jóváhagyása. Az ellenzéki sajtó dokumentált egy esetet: a niksici posta vezetője céges, fejléces papíron küldte át négy jelölt nevét a DPS-központba, hogy a párt vezetése válassza ki, melyiküket veheti fel. Egy nyilvánosságra került magnófelvételen pedig a párt vezetőit lehet hallani, amint éppen arról állapodnak meg, hogy a párt által vezetett közvállalatok elsősorban a DPS párttagságát alkalmazzák. Jellemző, hogy a DPS pártszervezetei nem pusztán területi alapon működnek, de egyes állami intézményeknek saját párt alapszervezetük van.

Abban, hogy Montenegró ennyire a „state capture” állapotába került, az ellenzéknek is komoly felelőssége van. Leszámítva egy kisebb, liberális, gazdaság-centrikus pártot (PzP), az ellenzéki oldalon egészen a közelmúltig olyan pártok sorakoztak, amelyeknek Montenegró függetlenségével voltak problémáik. A 2006-os népszavazás valóban szoros volt (55.5% szavazott a függetlenségre), de az akkor kisebbségben maradt oldal kiszolgálása előre kódolta a sorozatos választási vereségeket. Ráadásul mintha a lendület is elfogyott volna: a térség több országában is megfigyelhető az ellenzék punnyadtsága: úgy tűnik, mintha igazából nem is kívánnák a nehéz helyzetben lévő ország kormányzásának felelősségét felvállalni, inkább csak a bizottságokban, állami vállalatok igazgatótanácsában ellenzékiként a szűk pártelitnek alkotmányosan járó kényelmes vezető pozíciók motiválnák őket. (A montenegrói ellenzéken kívül így viselkedett annak idején a szerbiai radikális párt is, ami vagy féltucat választást vesztett el egymás után, de hasonló helyzetet figyelhetünk meg a Boszniai Szerb Köztársaságban is, amióta Milorad Dodik van hatalmon.)

Mintha ettől kapott volna lábra a valódi ellenzék is. Montenegrói független értelmiségiekből megalakult egy új párt, a Pozitív Montenegro, ami az őszi választáson meglepően jól szerepelt, csaknem 9 százalékot ért el. De jelentősen átalakította magát az addigi politikai ellenzék is: két vezető pártjuk választás előtti szövetséget kötött Demokrata Front néven, leálltak addigi függetlenség-ellenes témáikról, mint például az ország zászlójának és himnuszának kritizálása, és inkább kívülről hoztak maguknak miniszterelnök-jelöltet. Ő volt Miodrag Lekic, a sokat látott ex-jugoszláv diplomata és Montenegró egykori külügyminisztere, egyetemi professzor, aki a Dan (Nap) című ellenzéki napilapban közölt esszéivel tért vissza a politikai köztudatba.

Djukanovic pártja korábban egy mondattal el tudta intézni az ellenzéket: ezek árulók, akik megszüntetnék a függetlenséget. A Pozitív Montenegró, és az immár Lekic által vezetett ellenzéki koalíció ellen viszont ez az állítás többé nem működött.

A nagy stratéga Djukanovic érezte a két új formáció jelentette kihívást, és hogy elébemenjen megerősödésüknek, némileg váratlanul és meglehetősen mondvacsinált ürüggyel előrehozott parlamenti választást írt ki tavaly őszre. És meg is nyerte – igaz, kisebb fölénnyel, mint előtte bármikor, így a kormánytöbbséghez immár egy bosnyák kisebbségi pártot is be kellett vennie a koalícióba.

Így érkezett el április 7-e, az elnökválasztás napja. A DPS Filip Vujanovicot jelölte, aki ugyan már két elnöki ciklust végigszolgált, azaz nem lett volna jelölhető, de a politikának sikerült meggyőzni az Alkotmánybíróságot, hogy a függetlenség kikiáltása előtti ciklus ne számítson…

Az ellenzék pedig újra Miodrag Lekicet küldte ringbe. Pontosabban csak a Demokrata Front küldte Lekicet, a többi ellenzéki párt legfeljebb annyiban járult hozzá Lekic sikeréhez, hogy nem állítottak ellenjelöltet, de a Demokrata Front csalódására sem a Pozitív Montenegro sem az ellenzék más, kisebb pártjai nem álltak be hivatalosan Lekic mögé.

A Demokrata Front ugyanakkor nemcsak a többi ellenzéki párt támogatását hiányolta, hanem a nemzetközi közösségét is. A külvilág ugyanis továbbra is kedveli Djukanovicot. Bár a korrupciót és a szervezett bűnözést több országjelentés is piros betűvel, vastagon aláhúzva, az első helyen említi a problémák között, Djukanovicban még mindig azt a politikust látják, aki annak idején szembefordult Milosevic-csel, és Montenegrót azóta is nyugatbarát módon (pl. Koszovót az elsők között elismerve), a belső kisebbségi konfliktusokat elkerülve vezeti.

Az elnökválasztás eredménye ismert: hajszálnyi különbséggel ugyan, de Vujanovic maradt az államfő. Viszont ez a minimális, minössze 8,000 szavazaton múló vereség felér egy diadallal Lekic és csapata számára. Megmutatta, hogy hiába az ellenszél, demokratikus módszerekkel Djukanovic két évtizedes hatalma igenis megdönthető, és jelezte, hogy az ellenzék ebben immár valóban érdekelt is.