Venezuela: továbbra is bizonytalanok az ellenzék esélyei

Tenerife – A Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigeteken több tízezer venezuelai állampolgár él, ezért Hugo Chávez venezuelai elnök halálának részleteit és a karibi ország jövőjének alakulását komoly érdeklődés övezi a Atlanti-óceáni szigetcsoporton. Rovatvezetőnk a tenerifei Los Cristianosból tudósít az események ottani megítéléséről, valamint elemzi az ellenzék eddigi helyzetét és áprilisi elnökválasztáson való esélyeit.

A Kanári-szigeteken élő, 40 ezer főt számláló venezuelai kolónia abban bízik, hogy az új elnökválasztás változást hoz Venezuela politikai életében. Ők már korábban is erre voksoltak: a tavaly őszi elnökválasztáson 92,3 százalékuk az ellenzéki tömörülés jelöltjére, Henrique Caprilesre szavazott – írja a Diario de Avisos tenerfei napilap. Az itt diplomáiciai szolgálatot teljesítő David Nieves venezuelai konzul azonban könnyeivel küzdve azt nyilatkozta az EFE spanyol hírügynökségnek, hogy „változás helyett folytonosság” várható Hugo Chávez elnök halálát követően is, mivel az elmúlt években „erős, hatalmas és rátermett miniszterek és kormányzók” jelentek meg a venezuelai belpolitikában, akik folytatni tudják a bolivári forradalmat.

Változásban reménykednek 

Az Henrique Capriles elnökválasztását kampányát Tenerifén koordináló Edelmiro García azonban nem ennyire biztos ebben, sőt még azt is kétli, hogy Chávez valóban március 5-én hunyt el, szerinte „legalább már egy héttel korábban, vagy még Havannában” meghalt az elnök – közölte a Diario de Avisos. García szerint Madurónak sok időre lesz szüksége vezetői pozicíójának megerősítéséhez, mivel „az emberek nem szavaznak olyan könnyedén, a vezér, aki tömegeket mozgatott meg, Chávez volt, s ő nem ér fel hozzá”. A Tenerifén élő politikai aktivista úgy véli, hogy a tavaly októberi elnökválasztás érdekében egyesült ellenzéki erőknek a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a szociális kérdésekre, javítva a Chávez által korábban bevezetett fejlesztési és szegénységellenes programokon. García egyébként már most készül a következő választási megmérettetésre, s nyilatkozatában azt is elmondta, hogy annak ellenére, hogy az ellenzéket támogatja és nem ért egyet a chávezi politikai irányvonallal, „nem örömet, hanem fájdalmat érez az elnök halála kapcsán”.

Az Infolatam.com egyik elemzője úgy véli, hogy jelenleg a venezuelai ellenzék legfőbb kihívása „Hugo Chávez nélkül élni”, vagyis a Henrique Capriles feltűnéséig szervezetlen, megosztott, igazi alternatívát nélkülöző ellenzéknek továbbra sincs nyert ügye, mivel Chávez halálával az általa létrehozott rezsim nem szűnt meg, s Nicolás Maduro vagy a Chávez másik potenciális utódjaként emlegetett Diosdado Cabello házelnök is komoly ellenfeleknek bizonyulhatnak a közelgő elnökválasztáson. Cabello nem csupán a nemzetgyűlés elnöke, hanem a kormányzó PSUV (Venezuelai Egyesült Szocialista Párt) alelnöke is, aki Chávezzel együtt vett részt az 1992-es sikertelen államcsínyben. Cabello a fegyveres erőket képviseli, amely Chávez hatalmának egyik alappillére.  A La Opinión de Tenerife értesülései szerint pedig a védelmi miniszter, Diego Molero a minap úgy nyilatkozott, hogy „a hadsereg és a rendőrség egységesebb, mint valaha” – ebből azonban még nehéz arra következtetni, hogy ez az jelenti, hogy Chávez döntése – miszerint Maduro kövesse őt az elnöki székben – vagy Cabello mellett fognak kiállni a jövőben. Még az ellenzéket támogató, Kanári-szigeteki koordinátor, Edelmiro García is felhívta egyik nyilatkozatában a figyelmet arra, hogy az Alkotmány értelmében Cabellónak kellett volna átvennie az elnöki feladatokat az időközi választásig. Maduro elnöki eskütételét megelőzően pedig Henrique Capriles is azon a véleményen volt, hogy Cabellónak kellene betöltenie a pozíciót a „Chávez karizmáját nélkülöző” Maduróval szemben. 

Temetetlen múlt: miért van nehéz dolga a venezuelai ellenzéknek?

A venezuelai IV. Köztársaság utolsó negyven évét, az 1958. és 1998. közötti időszakot „Punto Fijo”-ként emlegetik, amelyet John F. Kennedy egykor Latin-Amerika egyik legnagyobb szabadság iránti reményének nevezett. A szocialista Acción Democrática (AD) és a kereszténydemokrata COPEI az 1961-ben aláírt Punto Fijo egyezménnyel biztosította a kétpártrendszert, amit azonban később már csupán az oligarchia uralma és a korrupció jellemzett. A megállapodás célja az esetleges államcsínyek kockázatának és a katonai diktatúrák újbóli megjelenésének elkerülése volt. Éppen ezért számos latin-amerikai ország lakosai kerestek itt menedéket a hazájukban ellenük felhasznált diktatórikus eszközök elől.

A ’80-as évek latin-amerikai adósságválsága Venezuelába is begyűrűzött, az USA-barát kormány a neoliberalizmus jegyében  született megszorításokat fogadott el, ezek azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, s mindinkább csökkent a lakosság életszínvonala. Az évtized végére a polgárok teljesen kiábrándultak a képviseleti demokráciából, az 1989 februárját követő három évben kb. 1500 erőszakos tüntetés zajlott le az országban, közölük a legvéresebb esemény a „Caracazo” volt, mely a későbbiekben felbátorította magát Hugo Chávezt is, hogy megkísérelje a hatalomátvételt 1992-ben.

A puccskísérlet azonban elbukott, Chávez börtönbe került, a mélyreható politikai változások pedig elmaradtak. Ez utóbbi hatására az 1998-as elnökválasztásokon a választók olyan jelölt felé fordultak, aki politikai outsiderként, „kívülállóként” drasztikus forradalmi változásokat ígért. Chávez új ideológiával lépett a választók felé, kihasználva az addigi politikai rendszer válságát és a hagyományos pártok térvesztését, megadván a szavazóknak azt az érzetet, hogy ő is a nép soraiból jött, példát mutatva a felemelkedés lehetőségére. A klasszikus populizmus jegyeit kiegészítette az erőteljesebb nacionalizmussal, antiimperializmussal és az állami beavatkozás fontosságának sürgetésével.

Az Egyesült Államok nem nézte jó szemmel a politikai változásokat, így továbbra is a dollárdiplomáciára hagyatkozva anyagilag támogatta a venezuelai ellenzéket. A chávezi USA-ellenes retorika megerősödése pedig a 2002-es áprilisi puccs idejére tehető, hiszen egy CIA-jelentés is árulkodik arról, hogy az amerikai kormány már korábban tudott a Chávez elleni államcsíny-kísérletről. A közel-keleti események, az iraki invázió előkészítésének feladatai miatt azonban a decemberi „gazdasági puccs” során az ellenzék már nem számolhatott az USA segítségével. Kéthónapos sztrájkkal próbálták lemondásra kényszeríteni Chávezt, amivel körülbelül 7,5 milliárd dolláros gazdasági veszteséget okoztak; az országot csak a kőolaj világpiaci árának növekedése mentette meg a gazdasági összeomlástól.

Az ellenzék következő kísérlete a 2004. augusztusi visszahívó népszavazás kiírása volt. Bár sokan firtatták a szavazás tisztaságát, annak eredményeként Chávez megtarthatta az elnöki széket, sőt elérte, hogy a Punto Fijo-rezsim politikai elitje marginalizálódjon, hiszen az az Egyesült Államok pénzügyi támogatásával sem tudott komolyabb eredményeket felmutatni. Azzal pedig, hogy az ellenzék nem vett részt a 2005-ös törvényhozási választásokon még inkább elősegítették a társadalmi polarizációt, az egypártrendszerű politikai berendezkedés kialakítását.

Rendszerének szocialista jellegét erősítendő, Chávez 2007 végén népszavazást írt ki az Alkotmány módosításáról. A nemzetközileg is sok (főként emberi jogi) kritikát kapó tervezetet végül azonban a választók elutasították. 2008 folyamán ismét igyekezett rendeleti úton elfogadtatni azokat a változásokat, amelyeket az elutasító népszavazási eredmény miatt nem tudott véghez vinni. Azonban a politikai problémákat már gazdasági gondok (30 százalékos infláció, a kőolajár drasztikus zuhanása) is tetőzték, mely a 2008 végi helyi választások eredményén is meglátszik: az ellenzék számos stratégiai régióban és településen többségbe került, ugyanis a népszavazás eredménye erőt adott az ellenzéknek, hogy ismét felvegye a kesztyűt, és egyesített erővel fellépjen a chavizmus képviselőivel szemben. Előrelépés volt, amikor 2008 januárjában 11 ellenzéki párt közreműködésével és az AD és a Copei vezetésével megalakult a Demokratikus Egységes Kerekasztal (MUD – Mesa de la Unidad Democrática), amely a 2010. évi nemzetgyűlési választáson a mandátumok 47 százalékát szerezte meg. 2012 februárjában pedig közös jelöltként indították az októberi elnökválasztáson Henrique Capriles Radonskit, aki azonban vereséget szenvedett Hugo Chávezzel szemben, a voksok 44,31 százalékát megszerezve. A decemberi helyi és kormányzósági választásokon a párt azonban még ennyire sem tudott bizonyítani a MUD: a 23 kormányzóságból csupán háromban győztek. Így kérdéses, hogy a 2013. április 14-ei elnökválasztáson mennyi eséllyel indulnak a Chávez által kijelölt utóddal, Nicolás Maduróval szemben. Csupán 10 napjuk lesz maguk mellé állítani a választók többségét, ugyanis csak ennyi ideig tart a kampány. A legfontosabb kérdés mindenképpen az, hogy milyen válaszokat tudnak adni a gazdasági kihívásokra, ugyanis elemzők szerint az infláció és a külső adósság továbbra is magas, valamint az alapvető élelmiszerek hiánya sem oldódott meg eddig.