Ütött az óra: Európa paradigmaváltás előtt áll

A valutaunió tagállamai egymás kedélyes szomszédságában fogják kiépíteni az Európai Egyesült Államokat, újrastrukturálják az intézményrendszert, és a kontinenst érintő legfontosabb kérdések a föderáció asztalát körbeölelő szivarfüstben dőlnek majd el.

Az Európai Unió adósságválságának negyedik évének 39. hetében Herman Van Rompuy szemrehányó stílusban rótta fel a tagállamok vezetőinek; mintha elfelejtették volna, mennyire sürgető lenne megoldást találni az eurózóna krízisére. Az Európai Tanács elnöke egyúttal azonnali intézkedésre szólította fel őket, s kiemelte az októberi EU-csúcs jelentőségét, ahol „nagyon konkrét terveket vitathatnak meg”. Rompuy szavait feltehetően rutinos fásultsággal fogadta az európai közvélemény, amely a több mint 50 éve formálódó politikai közösségben megtapasztalhatta, hogy az EU sosem működött gyorsreagálású hadtestként.

Pedig most valóban nincs idő arra, hogy Európa komótosan kitalálja önmagát, mert szabályszerűen vajúdik; egy teljesen új unió van születőben, aminek valószínűleg nem sok köze lesz a jelenlegi 27-ekhez. A kezdetben gazdasági integráció ma már a túlélés jegyében mutat a politikai unió felé. Egyre több politikus beszél erről nyíltan, Barroso ráadásul nemrég minden demarkációs vonalat áthágott, amikor kimondta azt, amit eddig senki sem mert hangosan nevén nevezni: föderáció.

Az obskúrus f-betűs szó, amelytől a büszke európai államférfiak többsége borzongva feljajdul, legtöbbjük mégis kénytelen-kelletlen megbarátkozott a gondolattal, hogy fordult a széljárás, és ha egyben akarják tartani az eurózónát, akkor fél évszázad után ideje lenni végre leverni a politikai unió cölöpeit. Lesöpörni az asztalt, és újraírni a vendégkártyákat – a végeredmény jó eséllyel borítékolható: a valutaunió tagállamai (a létszám képlékeny) egymás kedélyes szomszédságában fogják kiépíteni az Európai Egyesült Államokat, újrastrukturálják az intézményrendszert, és a kontinenst érintő legfontosabb kérdések a föderáció asztalát körbeölelő szivarfüstben dőlnek majd el.

Két hete robbant az ötletbomba, hogy a valutaövezetnek saját parlamenttel és központi költségvetéssel kellene rendelkeznie, amely heves és egyben vegyes reakciókat váltott ki a kimaradó szereplőkből: a brit liberális EP-képviselők például helyénvalónak tartják, hogy ne kelljen olyan adónemekről szavazniuk, amelyekhez semmi közük, mások mégis úgy látják, hogy az eurózónát érintő döntések az összes tagállamot érintik. Ez utóbbi álláspontot persze jelentősen felülírná, ha a valutaövezet tagjai de jure föderációba tömörülnének. 

A politikai unió nehezen lenne elképzelhető közös kül-, és védelempolitika, valódi európai parlamenti választás és közvetlenül választott bizottsági elnök nélkül. A hatalmi ágak klasszikus elválasztása eddig sem volt jelen az EU-ban; az EP nem elsődleges törvényhozásként működött, a legfőbb javaslattevő-végrehajtó szerv, az Európai Bizottság tagjait pedig nem az európai nép választotta közvetlenül, hanem a nemzeti kormányok delegálták. Azonban még az unió jövőjével foglalkozó, 11 tagállamot tömörítő munkacsoport sem volt képes megegyezni arról, hogy a Bizottságnak közvetlenül választott elnöke legyen-e, hogy nagyobb legitimitással, szélesebb hatáskörrel illeszkedjen az államköziséghez szokott uniós döntéshozatalba. A Guido Westerwelle német külügyiniszter-vezette csoport mindössze egy második kamara kialakítását javasolta az EP-n belül, amelyben az euróövezet tagjai mellett a kimaradó országok is képviseltethetik magukat.

Jogfilozófia ide, alkotmányos berendezkedés oda, az embereket sokkal inkább olyan húsba vágó dolgok foglalkoztatják, mint a nyugdíjuk; márpedig ha szociális és munkaügyekben is központosított döntéshozatal lesz, akkor a nyugdíjkorhatárról és a bérezésről Brüsszelben fognak dönteni.  De talán nem is érdemes ilyen messzire szaladni, hiszen még az sem biztos, hogy az év végéig létrehozható az Európai Központi Bank által irányított egységes bankfelügyeleti mechanizmus.  

Egyébként okkal merül fel a kérdés, hogyan festhet egy föderatív Európa, amely a nemzetállamok szülőcsatornája, szereplői pedig a nemzeti szuverenitás büszke védelmezői.  Franciaország például sokáig hallani sem akart a hatalmi jogkörök fokozottabb átruházásáról, Nicolas Sarkozy volt államfő legalábbis elzárkózott ettől, ám Francois Hollande-nak láthatóan puhább az álláspontja. Vagy vegyük a 2004-ben csatlakozott kelet-közép európai tízes blokkot, amely a nyugatiakhoz képest merőben más fejlődéstörténettel, politikai kultúrával rendelkezik, ráadásul korántsem kezelhető egységesként. 

Lengyelország például szerves tagja a fent említett, szorosabb politikai uniót előirányozó Európa Jövője csoportnak, s a szuverenitását korábban harciasan védelmező Szlovákia sem tiltakozna annyira függetlensége megcsorbítása ellen; Robert Fico kormányfő kifejezetten támogatta Barroso föderális elképzeléseit – részben nem meglepő módon, hisz tudja, hogy Szlovákia az euroövezet tagjaként helyet kaphat a fehér abrosznál. 

Magyarország megint más tészta; Orbán Viktor miniszterelnök szerint minden bajunk okozója az Európai Unió, ráadásul a valódi gazdasági-pénzügyi integrációt feltételező adóharmonizáció egyenesen az ördög szüleménye. Orbán tavaly decemberben végül beállt a szorosabb pénzügyi koordinációt előirányozó fiskális paktum mögé, mégpedig annak tudatában, hogy az eurozóna hosszabb távon csak olyan intézkedések meghozatalával lesz fenntartható, mint például az adóharmonizáció. A Nemzetközi Valutaalappal (IMF) történő fél éves kötélhúzás már csak hab a tortán. Miből gondolja vajon a magyar kormányfő, hogy a fényes elszigetelődés Magyarországnak legalább olyan jól fog állni, mint az impozánsabb birodalmi múlttal, és jóval nagyobb gazdasági potenciállal rendelkező, külön utas politikához szokott Nagy-Britanniának?

Felmerül továbbá az egyik legfontosabb kérdés: mi lesz azokkal a tagállamokkal, akik kimaradnak a jövőbeni föderációból? Mekkora beleszólásuk lesz a primer döntésekbe, intézményileg hogyan kapcsolódnak majd a mag-Európához, és vajon nem szakadnak-e majd le a centrumtól, visszacsúszva az áldatlan félperiféria állapotába? 

Miközben a legtöbb kérdés nyitott, a válság még javában tart, s a tagállamok kénytelenek lesznek tovább húzni a nadrágszíjat. Egy belga fiatal a pénteken a megszorító intézkedések miatt paprikázta fel magát annyira, hogy desszert-támadást intézett Elio Di Rupó miniszterelnök ellen, aki egyébként pár perccel később nyíltan a kétsebességes Európai Unió mellett tette le a voksát. De amíg Belgiumban mindössze a gyümölcslepények szállnak alacsonyan, addig a közel 25 százalékos munkanélküliségi rátával birkózó Spanyolországban vészjóslóan ketyeg a társadalmi feszültség bombája. Az ibériai állam szerint egyelő elegendő az EKB új kötvényvásárlási programjára támaszkodnia, elemzők azonban úgy vélik, hogy Madrid rövidesen beáll a sorba: állammentő hitelcsomagot fog kérni Brüsszeltől és a Nemzetközi Valutaalaptól.

Nyáron az euroövezet felbomlásától volt hangos a világsajtó, amely arra sarkallta az európai hatalmakat, hogy ténylegesen zárják soraikat; többek között ez vezetett el Barroso nemrég elhangzott föderációs beszédéhez. Európa láthatóan mert nagyot álmodni, a kivitelezés azonban erősen képlékenynek tűnik: ha lesz is páneurópai szövetségi állam, az minden bizonnyal nem színtiszta formájában fog megvalósulni, hanem például a kanadai szövetségi államhoz hasonló, föderatív, mégis gyakorta államközi módszereket előtérbe helyező módon. Több ország eleve referendumhoz köti egy új uniós alaptörvény elfogadását, az unió pedig csak így alakulhatna szövetségi állammá. 

Angela Merkel német kancellár, az uniós válságkezelés botkormányosa ugyancsak népszavazást fontolgat egy új európai alkotmányról (és feltehetően rémálmaiban is kísérti a 2005-ös francia illetve holland referendum kudarca). Az alapszerződést érintő kérdések egyébként a decemberi uniós csúcstalálkozón kerülnek terítékre – Merkel szerint egy konvent összehívására is szükség lesz.

Milan Kundera erre minden bizonnyal azt mondaná, hogy „ az Európai Unió számlapján elütötték az éjfélt”, ami a nemzetközi kapcsolatok nyelvén szólva annyit tesz: az öreg kontinens mindenképpen paradigmaváltás előtt áll. 

Simone De Búvár

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás