Ismét elsöprő konzervatív győzelem az iráni parlamenti választásokon

Iránban 2012. március 5-én parlamenti választásokat tartottak, amelyen a legfőbb vezető pártján álló konzervatív erők elsöprő, mintegy 68 százalékos győzelmet arattak. Az ellenzék szerint a vezetés a reformer jelöltek nagy részét nem is engedte indulni, egyes médiumok pedig a reformer vezetők bojkott-felhívásáról számoltak be. A választás két szempontból is kulcsfontosságú volt: a részvételi arány a rendszer támogatottságát tükrözi, az eredményen pedig Mahmud Ahmadinezsád utolsó elnöki évének mozgástere múlik.

A körülbelül 77 milliós népességű Iránban 48 millió szavazókorú állampolgár él, akik 2012. március 2-án az 1979-es forradalom óta immáron a kilencedik alkalommal  döntöttek a Madzslisz, az iráni parlament 290 helyéről. Mintegy 5400 regisztrált induló közül végül 3444-en vehettek részt jelöltként a választáson, a maradék, több mint ezerötszáz részben reformer indulót az Őrök Tanácsa a törvényhozásban való részvételre alkalmatlannak minősítette. A jelölteknek az Iszlám Köztársaság alkotmányának értemében egy hét állt rendelkezésre, hogy a választókat meggyőzzék arról, hogy őket juttassák be a parlamentbe a vitatott hitelességű és hónapokig tartó tűntetés-sorozatot kiváltó 2009-es elnökválasztás óta tartott első országos választáson.

A választási rendszerben a megelőző parlamenti választások óta néhány kisebb változtatás történt, a parlamenti képviselőjelölti induláshoz például az eddigi főiskolai végzettség helyett idén már egyetemi diploma volt a követelmény. Az elismert vallási kisebbségeket, a keresztényeket, zsidókat és zoroasztriánusokat eddig öt személy képviselte: kettő az örmény ortodox keresztényeket, egy az asszír keleti és khalkedón keresztényeket, egy a zoroasztriánusokat és egy a zsidókat. Ezek számát idén kilenccel megemelték, így a következő parlamentben az örmény keresztényeknek öttel-, az asszír és khalkedón keresztényeknek néggyel-, a zsidóknak hárommal-, míg a zoroasztriánus hívőknek egyel több képviselője lesz a parlamentben. Ez utóbbi lépés válasznak tekinthető az országot a vallási kisebbségek elnyomásával vádolók felé, míg egyes elemzők szerint Irán így kívánja még szorosabbra fűzni a sokak által aggodalommal szemlélt, Vatikánhoz fűződő viszonyát.

Az emigráns irániak és nemzetközi jogvédő szervezetek a reformerek elnyomásával és választásból való kiszorításával vádolják az iráni vezetést, amely azonban a reformokat sürgető ellenzéktől eltekintve sem mentes a megosztottságtól. A konzervatív táboron belüli, Mahmud Ahmadinezsád elnök és Ali Khámenei, az iráni forradalom legfőbb vezetője között az utóbbi időben kialakult törésvonal mentén folytatott politikai viszálykodásnak jól látható jelei voltak az utóbbi pár évben.

Konzervatív belháború

2009-ben Khámenei és a magát az iráni politika egyik legbefolyásosabb szereplőjévé kinövő Forradalmi Gárda még Ahmadinezsádot támogatta a sokszor megkérdőjelezett tisztaságú elnökválasztás során. Ahmadinezsád főtanácsadója, Rahim Mashaei, pontosabban az ő nézetei és kijelentései azonban hamar beárnyékolták a viszonyt a vezető és az elnök között, aki nem volt hajlandó eltávolítani Mashaei-t politikai posztjaiból. Mashaei személye, illetve az ő „deviáns köre”, ahogy a mainstream konzervatívok nevezik őket, két táborra osztotta az iráni konzervatívokat: az Ahmadinezsád-párti vallásos nacionalistákra, és az úgynevezett principalistákra, Khámenei ajatollahhal az élükön.

Ahmadinezsád borsos árat fizetett bizalmasa iránti barátságáért. Irán legfőbb vezetője Ali Khámenei, a Forradalmi Gárda főparancsnoka Mohammad Ali Dzsafari, és Mohammad Taghi Mesbah-Yazdi ajatollah, az ultrakonzervatív papság kvázi vezetője a 2009-es elnökválasztás előtt és a választás során is teljes mellszélességgel álltak ki az elnök mellett. Mashaei-t és körét azonban deviánsnak titulálták és azzal vádolják, hogy azok rendszerellenes mozgalmakkal működnek együtt és az ország teokratikus berendezkedése ellen szervezkednek. Mára tisztán látható, hogy három legbefolyásosabb szövetségese elfordult Ahmadinezsádtól.

Az elnök parlamenti támogatottságának drasztikus csökkenése februárban rendhagyó módon mutatkozott meg: az iráni törvényhozás először élt azon alkotmányos jogával, hogy közvetlenül kérdezze ki az elnököt bizonyos politikáiról és döntéseiről. A BBC információi szerint a képviselők által összeállított interpellációs lista nagy része olyan gazdasági és szociális témákkal foglalkozik, mint a munkanélküliség és a segélyezési rendszer, de a listán szerepelnek olyan kérdések is, amelyek az elnök és a legfőbb vezető közötti ellentétet, vagy egyes kabinettagok lecserélését boncolgatják. Az alkotmányból nem derül egyértelműen ki, hogy mi történik, ha a törvényhozás nem fogadja el az elnök válaszait.

Az erőviszonyok átrendeződnek

A 2012-es parlamenti választást így a legtöbb elemző, valamint az irániak nagy része is egy Ahmadinezsád és Khámenei közötti csatának tartotta, amelyet a konzervatívok, azokon belül is a principalisták elsöprő többséggel nyertek meg, a parlamenti helyek csaknem 68 százalékát szerezve meg. Ahmadinezsád meggyengült és bár van még egy éve az elnökségéből, ilyen gyenge parlamenti támogatottsággal aligha lesz ereje saját akaratát keresztülvinni a törvényhozáson. Az iráni alkotmány értelmében Ahmadinezsád nem indulhat 2013-ban harmadszorra az elnöki székért, és a pénteki választások eredményét tekintve Mashaei is lemondhat állítólagosan dédelgetett elnöki ambícióiról.

Ahmadinezsád táborán kívül a választás másik nagy veszeteseként számítottak külföldi médiumok és elemzők az iráni reformmozgalomra. Ellenzéki aktivisták szerint a mozgalom két vezéralakja, Mir Hossein Múszavi, Ahmadinezsád 2009-es ellenfele és Mehdi Karrubi kvázi házi őrizetben van tavaly február óta. A nyugati média és szakértők a reformerek szavazástól való tartózkodására számítottak, üzenve az ország vezetésének. Ugyanakkor több prominens ellenzéki alak, köztük a néhai Ruholláh Khomeini ajatollah, az iráni forradalom atyjának szintén pap, nyíltan reformer párti unokája, Hasszán Khomeini is a média nyilvánossága előtt adta le szavazatát. Az első forduló eredményei alapján a reformerek abszolút erősödésről számolhatunk be, a független képviselők számának csökkenése azonban relatív gyengülésnek lehet a jele. Az iráni belügyminisztérium hivatalos közleménye szerint az előző ciklus 51 reformer képviselője helyett, ez alkalommal már az első forduló során 59 reformer induló jutott be a Madzsliszba.

Pofon a Nyugatnak

Iráni politikusok egybehangzó véleménye volt, hogy az eredmény mellett, ugyanolyan fontos – ha nem fontosabb – lesz a választási részvétel is, ami magának a rendszernek, az iszlám forradalomnak a támogatottságát fogja megmutatni. Khámenei egyenesen azt nyilatkozta, hogy a választási részvétel „hatalmas pofon lesz az arrogáns hatalmak számára, akik az Iszlám Köztársaság megdöntésén fáradoznak”. Az idei, valamivel több, mint 64 százalékos választási részvétel messze meghaladja az előző, 2008-as parlamenti választások során mért 51 százalékot, amely a félhivatalos Fars News szerint Irán eddigi legalacsonyabb parlamenti választási részvételi aránya volt. Megsemmisítő vereségétől függetlenül hétfőn Ahmadinezsád is az iráni embereket éltette azok magas választási aktivitása miatt, hangsúlyozva, hogy az irániak bizonyságot tettek „az iszlám forradalom vívmányaiba és ideáiba vetett hitük mellett.” Amennyiben a hivatalos adatok hitelesnek tekinthetőek, bejött Khámenei és a konzervatívok számítása.

William Beeman, a University of Minnesota professzora szerint az Egyesült Államok és a nyugati országok éppen az ellenkezőjét érik el Irán ellenes szankcióikkal és embargóikkal, mint azt tervezték. Ahelyett, hogy az iráni lakosság, saját bőrén tapasztalva az országra nehezedő nyomást fellázadna és megdöntené a rendszert, éppen ellenkezőleg viselkedik. Az országot ért gazdasági támadások hatására felélénkül a több évezredes perzsa történelemből és kultúrából táplálkozó iráni hazafiság az emberekben és még az ország jelen vezetőit nem támogatók is felsorakoznak a rendszer mögött az ország védeleme érdekében. Ebből pedig levonható a következtetés, miszerint egy esetleges katonai csapás Irán ellen olyan szinten egyesítené az ország politikai és társadalmi feszültségektől terhes lakosságát, hogy az a rendszer bebetonozódását jelentené. Az pedig az 1979-es iráni forradalom óta folyamatosan művelt, egy belülről szerveződő „puha puccs” elérését célzó amerikai erőfeszítések teljes kudarcához vezetne.