Egyre forróbb a hangulat a Falkland-szigetek körül

Közel egy hónap múlva, április 2-án lesz a még 1982-ben kitört, mintegy 74 napig tartó falklandi háború harmincadik évfordulója. Az Argentína és az Egyesült Királyság között kitört fegyveres konfliktus ugyan argentin vereséggel zárult, most azonban pont ugyanez a szigetcsoport miatt forró a hangulat a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokban és nagy általánosságban az Atlanti-óceán déli részén. Cristina Fernández de Kirchner argentin elnök ugyanis nem hajlandó ölbe tett kézzel várni a „jeles” napot, ugyanakkor könnyen lehet, hogy néha komoly fejtörést okozó lépéseivel ugyanúgy a vesztébe irányozza országát, mint 1982-ben Leopoldo Galtieri tábornok.

A hét Paraguayban kezdett izgalmassá válni

A napokban Argentínát jellemző külpolitikai-gazdasági környezet nagy változásokon megy keresztül. A dél-amerikai ország részéről olyan lépésekről hallunk, amelyek első hallásra nem tűnnek logikusnak, hatásuk viszont nem korlátozódik a határokon belülre. Ez a Falkland-szigetek (spanyolul Islas Malvinas) esetében érthető is, a gazdaság szempontjából azonban kérdéseket hagy maga után.

Déli szomszédja, Paraguay nemtetszését kiváltva egy átkelőpont kivételével lezárták mindegyiket, így rendkívül megnehezült a dinamikus fejlődésben lévő paraguayi gazdaság exportja, amely ellen az ország ipari és kereskedelmi minisztere, Francisco Rivas is felemelte a szavát. A két ország közötti kereskedelmet lebonyolító szállítmányozók elmondása szerint az argentin hatóságok március 7-ig zárták le a paraguayi-argentin határt.

A határlezárás különösen a bizonyos április 2-a előtt szerencsétlen húzás. Cristina Fernández ugyanis arra a napra meghívta az UNASUR-országok vezetőit a Föld legdélibb városába, Ushuaiába, hogy ott emlékezzenek meg a falklandi-háború kitörésének 30. évfordulójáról. A város, mivel a Tűzföldön fekszik, az argentin alkotmány alapján egy közigazgatási egységet képvisel az antarktiszi argentin területekkel – és magukkal a Falkland-szigetekkel is. A helyszín megválasztása tehát koránt sem véletlen, viszont az esemény meg is bonthatja a megemlékezni készülő országcsoport egységét.

Van a meghívottak közül, aki kiáll az argentinok mellett, mint Uruguay, ahol megtiltották a kikötőhasználatot a brit hajók számára, hogy ezzel is megnehezítsék számukra a szigetekre való közlekedést. Paraguay kapcsolata viszont a fentebbi incidensek (az argentinok megtiltották a területükön átmenő paraguayi áram eladását Uruguaynak) mellé járuló egyéb diplomáciailag kényes ügyek miatt könnyen elhidegülhet az argentinokkal.

A mostani meghívottak között szereplő Fernando Lugo paraguayi elnöknek vannak kellemetlen tapasztalatai Fernándezzel. Kettejük kényes viszonya egészen 2009-ig nyúlik vissza, amikor a paraguayi Luquéban megrendezett MERCOSUR találkozóra az argentin elnök késve érkezett. Ezt Lugo nyilvánosan számon is kérte rajta, amit Fernández úgy reagált le, hogy nőgyűlölőnek nevezte a püspöki múlttal rendelkező elnököt. Paraguayi diplomaták szerint az eset óta kétszer fordult elő az, hogy egymás közötti megbeszéléseiket az elnöknő elfoglaltságaira hivatkozva lemondta, egyszerűen faképnél hagyva Lugót.

A harmadik esetre a múlt hétig kellett várni, amikor Rio Gallegosban lett volna egy találkozójuk, de a paraguayi elnököt csupán a tervezési miniszter, Julio de Vido és az elnök fia, Máximo Kirchner fogadta, és a megbeszélésből is csak egy rövid túra lett Máximo apjának, az elhunyt egykori elnöknek, Néstor Kirchnernek emlékül állított mauzóleumban.

A gazdasági helyzet sem túl fényes

Argentína lépését nehéz magyarázni. Az nem lehet indok, hogy a Paraguay felől érkező importot szeretnék mérsékelni, mivel mind az odavezető sávokat, mind az onnan jövő útsávokat lezárták az említett egy állomás kivételével. Ez pedig azt jelenti, hogy az argentin export is nehezebben tud érvényesülni, ha egyáltalán átjut a határon. És a jelenlegi helyzetben, ha valami, akkor az export ellehetetlenülése az, ami az argentin gazdaságnak a legkevésbé hiányzik.

Elemzők szerint az ország többet költ, mint amennyi bevétele van, így az államháztartás mérlege rendre negatívan zár. A kiadások oldaláról nézve probléma a túlzott költekezés az energetika, a mezőgazdaság, vagy a nyugdíjak terén. Ez nem mindig volt így, a költségoldal az utóbbi évtizedben, de különösen az előző két évben kezdett egyre jobban elszállni a gazdaság növekedésének köszönhetően.

A kiadások jelenleg ott tartanak, hogy összegük az argentin GDP mintegy harmadával egyezik meg. A pénzügyi egyensúly elérésére számos opció létezik: vagy a kiadásokat kell nemes egyszerűséggel visszafogni, vagy a termelést felpörgetni, hogy az export révén több bevétele legyen az országnak – vagy a költségeket a lakosságra hárítva adóemeléssel pótolni a hiányzó összeget. Utóbbi talán a legegyszerűbb, de a legkockázatosabb is, ha Kirchner népszerűségének megőrzését tekintjük.

A hivatalos gazdaságpolitika mégis ezt az utat választotta, aminek eredményeként az országban a személyi- és jövedelemadók 40 százalékosak, amely a skandináv országokat leszámítva a világon tapasztalható legmagasabbak közé tartozik. De a lakosság mellett az üzleti szféra is megsínyli ezt a fajta eljárást, mivel az egyes vállalatok nyereségéből kozmetikázzák az állami költségvetést.

További problémaként jelentkezik a vállalatok számára az is, hogy nincs elég dollártartalékuk akkor, amikor a bizalom a nemzeti fizetőeszközben, a pesoban nagyon alacsony. Szakértők szerint ma ez az országban oda vezet, hogy a cégek nem tudnak fejlődni, befektetni vagy az adósságukat visszafizetni. Ezt a helyzetet úgy lehet visszafordítani, hogy nagyobb keresletet támasztanak a peso iránt, ami a bizalom növelésével (például következetes és kiszámítható gazdaságpolitikával érhető el) vagy magasabb kamatlábakkal érhető el, ugyanakkor ez utóbbi a két megoldás közül a rizikósabb.

Az említett okok miatt nagyon fontos, hogy ha már a kiadások az egekbe szöktek, ezzel valamennyire tartson párhuzamot az export is – és emiatt lenne indokolt az is, hogy ez az export szabadon bonyolódhasson. A törekvés azonban szemmel láthatóan nincs meg, amit a paraguayi példa is bizonyít. Többek között.

A britek is kapnak a feketelevesből

Az Egyesült Királyságnál mostanra kezdi kiverni a biztosítékot Fernández Falkland-politikája. A héten a britek az Európai Unióhoz fordultak, hogy az fejtsen ki nyomást Argentínára. A vitába tehát a két ország mellett beszálltak a különböző nemzetközi szervezetek (EU, UNASUR, ENSZ) is, így a kirobbant konfliktusnak lassan legalább annyi gazdasági vonatkozása lesz, mint amilyen mély érzelmek társulnak hozzá a történelem miatt.

Az argentinok ugyanis amellett, hogy szép csendben lezárták azt az ushuaiai repteret (azt szeretnék, hogy Buenos Airesből induljon repülőjárat a szigetekre), amelyen keresztül az egyetlen repülőjárat közlekedett a Falkland-szigetekre, bejelentették, hogy nem szándékoznak több brit árut venni. Ezt maga Debora Giorgi argentin ipari miniszter jelentette be, így az importőr cégeknek máshonnan származó áruval kell helyettesíteniük a korábban az Egyesült Királyságból vett készletüket.

A lépés miatt a brit külügyminisztérium sürgős magyarázatot követelt az argentin nagykövettől, Osvaldo Mársicótól, akinek egyúttal tudomására hozták, hogy az importtilalom nem csupán az Egyesült Királyságot érinti, hanem kihatással van az egész Európai Unióra. A britek is emiatt fordultak az integrációhoz, amely nem késlekedett a válasszal. John Clancy, a kereskedelemért felelős szóvivő elmondta, hogy megkezdik a tárgyalásokat az argentinokkal, hogy a kereskedelmet mielőbb rendbe tegyék.

A britekkel párhuzamosan az argentinok az UNASUR-hoz és az ENSZ-hez folyamodtak panaszaikkal. Náluk a kereskedelem marginális kérdés, ellenben a Falkland-szigetek ügye nagyon is központi szerepet foglal el. Az ENSZ Közgyűlését is azóta és amiatt sürgetik, hogy a brit királyi haditengerészet a szigetekre küldte legmodernebb rombolóját – és magát Vilmos herceget is egy felderítő-mentő feladatokat ellátó helikopter fedélzetén. A lépés a britek részéről ebben a helyzetben, amikor szuverenitásukat nyílt diplomáciai támadások érik magától értetődő, az argentinok számára azonban egyenesen provokációnak minősül.

David Cameron hivatala szerint a kereskedelmi embargó kontraproduktív jellegű, mivel nem csak őket sújtja, hanem magát Argentínát is – az Egyesült Királyság a főbb argentin exportcikkek egyik legnagyobb felvásárlója. Amennyiben ez így van, úgy a brit miniszterelnöknek kétségtelenül igaza van, aki sajnálja, hogy Fernández a kooperáció helyett a konfrontáció útjára lépett. Azon azonban az argentin elnökasszonynak kellene elgondolkodnia, hogy diplomáciai provokációi is ugyanennyire visszaüthetnek. Hiszen most április 2-án ők ünnepelhetnek – de mi lesz a rá következendő 74. napon, amikor a briteknek nyílhat majd ugyanerre alkalmuk?

A kérdés már csak az, hogy ezek fényében sikerül-e megoldani a kialakult konfliktust most, hogy többek között az Európai Unió is részesévé vált? Lehet-e az argentin gazdaságot ilyen, a kereskedelmet ellehetetlenítő intézkedésekkel bombázni? Megengedheti-e magának Cristina Fernández, hogy a briteken és az európai hatalmakon túl saját szomszédaival is összeszűrje a levet akkor, amikor harcához minél több támogatóra lenne szüksége?