Száz éve ég a balkáni lőporos hordó

A balkáni országok történelme szempontjából különös fontossággal fog bírni a 2012-es esztendő, szeptember 26-án lesz az I. Balkán-háború megkezdésének 100. évfordulója. Egy évszázada sikerült a balkáni nemzeteknek közös erővel kiűzniük az oszmán-török elnyomókat és megszüntetniük a közel öt évszázada tartó török rabságot. A pozitív eredményen kívül azonban egy sokkal árnyaltabb, a mai napig tartó folyamat kezdődött el – a balkáni nemzetek egymás közötti konfrontációja a felszabadított területekért és a nemzeti jogokért. Megvalósulhat-e a szerb kezdeményezés arra vonatkozóan, hogy a balkáni államok 2012-ben közösen megemlékezzenek a „Balkáni háborútól a balkáni békéig” szlogen alatt?

A múltban találhatjuk a jelenkori feszültségek kiváltó okait

A balkáni térség a XX. század elejétől egészen a mai napig Európa lőporos hordójának szimbóluma. A XIX. század végétől itt zajlott a nagyhatalmi érdekek ütközése és itt sérült legtöbbször az európai „status quo”. Közös konszenzusként az európai nagyhatalmak egyetértettek abban, hogy az akkori Oszmán-birodalomnak nem szabad olyan nagy területet hagyni a Balkán-félszigeten, ugyanakkor az 1878-as berlini-szerződés nem kezelte kellő realitással a valós helyzetet.  Az 1900-as évek elejéig nem történt lényegi előrelépés a balkáni népek önállóságának elnyerése érdekében, sőt a törökök végső, kétségbeesett elszántsággal és brutalitással védték európai vilajetjeiket. Részleges szuverenitáshoz jutott Bulgária, Szerbia és Montenegró, ugyanakkor Makedónia és Kelet-Trákia továbbra is török elnyomás alatt maradt.

A helyzet csak súlyosbodott 1903-ban, amikor Makedóniában és Odrini-Trákiában forradalom tör ki a törökök ellen. Az ismertebb nevén Ilindeni és Preobrazsenszko-i forradalmat a törökök óriási erőfeszítéssel vérbe fojtották – joggal felvetődik a kérdés, hogy miért nem említik az örmény-genocídium mellett a bolgár népirtást is, amelyben több ezer ártatlan civil lelte halálát, valamint több mint 25 ezer fő kényszerült lakhelyét elhagyni. Az 1913-14-es Carnagie-jelentés rámutat a balkáni nemzetek nehéz helyzetére és az 1912-es I. Balkán-háború kirobbanásának okaira. A feszült helyzet tudtában világos volt, hogy az európai nagyhatalmak nem fognak beavatkozni a balkáni népek megsegítése érdekében. Makedónia és Trákia területét kizárólag fegyverrel lehetett felszabadítani, ugyanakkor a későbbi balkáni szövetségesek is tudták, hogy az Oszmán Birodalom még mindig óriási tartalékokkal rendelkezik.

A háború kitörése több nyilvánvaló tényezőre is visszavezethető: a nemzeti önrendelkezés és a keresztény valláskövetés szabadságának a hiánya; az Oszmán Birodalom meggyengülése és nyugati szövetségeseinek elbizonytalanodása (legfőbbképpen Nagy-Britanniára kell gondolni ebből a szempontból); az oszmán-törökök emberiség elleni bűntettei az 1903-as forradalmak során.

A nagyhatalmak késleltették a reformokat, ugyanakkor a balkáni nemzetek szövetséget hoztak létre a közös cél érdekében. A „Fiatal Törökök” 1908-as áttörése nem hozott előrelépést, ugyanis alig egy évvel később erőszakos elnyomó propagandát folytattak az európai területeken.Ezt követően megszaporodnak az albánok és a bolgárok lakta területeken a törökök ellen partizán rajtaütések. A törökök 1911-ben autonóm jogok nyújtásával kívánták enyhíteni a koszovói és makedón területeken dúló albán partizán megmozdulások élét, ugyanakkor ezzel csak felgyorsították Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró egyeztetéseit egy szövetség létrehozását illetően.

Az 1912-ben megalakuló négyes szövetség attól tartott, hogy az albánok túlságosan nagy befolyást szerezhetnek a Jón-tenger és a Márvány-tenger között elhelyezkedő területen (azaz Makedóniában és Trákiában). A szövetség magját az 1912-es bolgár-szerb megállapodás adta, ugyanakkor közel három évet csúszott, mert nem sikerült megállapodni Makedónia felosztásáról. Sok tényező közrejátszott abban, hogy végül sikerült megvalósítani az együttműködést – például az 1912-es líbiai háború, mely elvonta az Oszmán Birodalom haderejének figyelmét a balkáni térségről. Bulgária továbbá külön-külön szövetséget kötött Görögországgal és Montenegróval.

A bolgárok vállalták a legnehezebb feladatot, nevezetesen, hogy Drinápolyt és Kelet-Trákiát megszerezzék, a görög erők Thesszaloniki bevételére összpontosítottak, míg Szerbia és Montenegró Makedóniában és Skodra környékén mozgósították erőiket. Sok áldozattal ugyan, de a szövetségesek mind a négy fronton győzedelmeskedni tudtak.

A londoni békekonferencián közel voltak ahhoz, hogy kicsikarják a törököktől az összes balkáni terület átadását (Midija-Enosz vonalig), de Kjamil pasa kormányát megbuktatták és az új kormány folytatta a harcokat Kelet-Trákiában. A szerbeket az Osztrák-Magyar Monarchia rákényszerítette, hogy vonuljanak ki Albániából – alapvetően ennek az osztrák-magyar lépésnek köszönhetően alakulhatott meg később az önálló albán állam. A végső török vereség 1913 márciusában következett be, amikor a közel 60 ezer fős odrini és csataldzsai török hadsereg kapitulált a bolgár haderő előtt.

Már az 1913 áprilisában megtartott második londoni békekonferencián világossá vált, hogy a szövetségesek egymás ellen fognak fegyveresen fellépni, hogy dűlőre vigyék a területek feletti hatalom kérdését. A II. Balkán-háború (avagy más néven Szövetségesek háborúja) hátterében a szövetségesek ellentétes területi igényei álltak. Az Orosz Birodalom nem tudta lecsillapítani a szerb-bolgár és a bolgár-görög konfrontációt Makedónia területét illetően. Alig száradt meg a tinta az oszmánokkal megköttetett békeszerződéseken Görögország és Szerbia titkos szerződést kötött, melyben felosztották Makedóniát (Vardari-Makedónia és az Égei-tenger északnyugati partját) egymás között.

A háború 1913 júniusában tört ki – az egyik oldalon Bulgária állt, a másik oldalon pedig Görögország, Szerbia, Románia, Montenegró és az Oszmán Birodalom sorakozott fel. Bulgária sikertelenül próbálta kiszorítani a görög-szerb erőket Makedónia keleti területeiről, melyek az 1912-es szerződésben Bulgária tulajdonaként szerepeltek. A görögök és a szerbek túlereje ellenére a bolgár erőknek sikerült feltartóztatni szomszédjai további szerződésszegő, területnövelő ambícióit. Amíg a bolgár haderők nyugaton harcoltak, addig az Oszmán Birodalom felrúgva az 1913-as londoni békeszerződést bevette Odrin városát és Kelet-Trákiát (az Enoszi vonaltól északra eső területeket). A bolgár hadsereg, amely számszerileg többszörösen alulmúlta a támadók számát, öt fronton vívott harcot. A bolgár csapatok mind az öt fronton győzedelmeskedni tudtak és bravúros módon visszaszorították a szerb, görög és török támadókat.

A románok beavatkozása pecsételte meg a bolgárok sorsát, akik már nem rendelkeztek hatodik hadtesttel, hogy megállítsák az északi előrenyomulást. Románia kihasználva a bolgárok szorult helyzetét Makedóniában és Trákiában könnyen elérte csapataival Szófia környékét és számára kedvezményes békefeltételeket csikart ki a bolgár kormánytól. A bolgár kormány segítséget kért ugyan az Antanttól, de sem az Orosz Birodalom, sem Franciaország nem kívánta megállítani a románok közel 440 ezer fős hadseregét. A Bukaresti-szerződésben Románia megszerezte Dél-Dobrudzsát (amelyet csak az 1940-es Craiovai-szerződés aláírását követően kényszerült szovjet nyomásra visszaadni Bulgáriának).  A törökök megszerezték Odrint és néhány kisebb kelet-trákiai várost, a görögök és a szerbek pedig felosztották egymás között Makedóniát a Vardar és a Meszta folyók mentén.

A két háború komoly következményekkel járt – a balkáni országok területe és demográfiai helyzete is megváltozott. A háborúk legnagyobb vesztese az Oszmán Birodalom volt (balkáni területeinek több mint 85 százalékát elveszítette), de Bulgária is elveszítette Vardari-Makedóniát. Szerbia és Görögország közel kétszeresére növelték területeiket, bolgárok által lakott területek bekebelezésével. A demográfiai változások ennél is súlyosabbak voltak – Makedónia muzulmán lakosságának jelentős része (körülbelül 250 ezer fő) Kis-Ázsia felé menekült, Bulgária több mint 250 ezer menekültet fogadott be a makedón területekről. Vardari-Makedóniában a bolgár lakosság több egymást követő forradalmat robbantott ki a szerb elnyomás ellen.

Az új határok meghúzásával világossá vált, hogy az elkövetkező pár éven belül újabb összecsapásokra kell számítani (amelyek be is következtek az I. és a II. Világháború során). A két „világégés” után sem rendeződtek a viszonyok, a kommunista rezsimek hallgatólagos beleegyezést kötöttek arról, hogy etnikai fellángolások ne történjenek. Az etnikai alapon szerveződő nacionalizmusnak nem volt helye, a szocialista államberendezkedés sokkal fontosabb helyett kapott, mint a népek önrendelkezésének a kérdése. A politikai ideológia fontosságát jól szemléltette, hogy sokáig még Bulgária és Jugoszlávia összeolvadásából létrejövő új állam is napirenden volt, viszont Szófia és Belgrád sok kulcsfontosságú részletről nem tudott megegyezni. A két balkáni háború okozta igazságtalanságok a kommunista rezsimek bukása után váltak egyre láthatóbbá – Jugoszlávia felbomlását (részben) a XX. század elején elkövetett repressziók is idézték elő.

A mai napig forrnak az indulatok a Balkán nemzetei között

Az ezredforduló után a balkáni országok viszonya feszülté vált. Nincs együttműködés az államok között a mihamarabbi euróatlanti integrációt illetően. Az etnikai nacionalizmustól kevésbé sújtott országok, mint Görögország, Bulgária és Románia az Európai Unió tagjai, de továbbra is diplomáciai feszültségek állnak fenn köztük és a régió többi országa között. A Kitekintő az elmúlt hónapokban kiemelt figyelmet szentelt az egyes balkáni országok között fennálló etnikai feszültségekre, ugyanis az európai integráció már kizárólag a Balkán térsége felé bővülhet. A macedón-görög ellentét számos indítéka a XX. század történéseiben keresendő – az 1945 utáni erőltetett macedonizáció, a makedóniai görög megyében élő szláv lakosság megoldatlan helyzete és az ezekből adódó bizarr névvita.

Bulgária és Görögország rossz szemmel nézi a macedón történelem-kisajátítás folyamatát és a jövőben ez gátat jelenthet Szkopje integrációs ambíciói előtt.  A térség albán lakosságának a népszaporulata évek óta etnikai konfliktusokat okoz Macedóniában és Szerbiában. A koszovói-szerb és az albán-macedón konfliktusok 2012-ben is megmutatták a külvilágnak, hogy Európa szívében továbbra is rendezetlenek a nemzetiségi viszonyok. Kérdéses továbbá a Montenegró és Szerbia határán fekvő Szandzsák területének a jövője, valamint Bosznia és Hercegovina egyre kilátástalanabb helyzete is beárnyékolja a régió fejlődésének perspektíváit.

Vuk Jeremics szerb külügyminiszter 2012 januárjában érdekes javaslatot tett a régió országainak. A szerb diplomata „A balkáni háborúktól a balkáni békéig” című szlogennel közös megemlékezést javasolt a januárban megtartott nem hivatalos délnyugat balkáni diplomáciai találkozón. A kezdeményezés ötlete elfogadható lenne, ha nem éppen Szerbia részéről történne a javaslattétel. Ez a balkáni állam ugyanis legtöbbet profitált a balkáni háborúkból. Macedóniában és Bulgáriában ellenző vélemények születtek a kezdeményezést illetően, szerintük cinizmus közös megemlékezést tartani, amikor számos bolgárok által lakott terület (például Pirot és környéke) maradt jugoszláv (később szerb) fennhatóság alatt.

A balkáni térség számos rendezetlen kérdést tartogat a nemzetközi közösségnek, az Európai Uniónak sokkal nagyobb figyelmet kell szentelnie az etnikai feszültségek rendezésére, avagy akár rövid időn belül újult erővel robbanhat a balkáni lőporos hordó. A legbiztosabb út a nemzeti megbékélés felé egyértelműen az európai integráción át vezet. A nemzeti feszültségek kérdése csak egy a régió sok nyűge közül, a korrupció, szervezett bűnözés, fejletlen jogrendszer által okozott gondokról még oldalakon át lehetne elmélkedni. Az Európai Uniónak (és földrajzi elhelyezkedése miatt Magyarországnak) jelentős szerepet kellene vállalni a térségben, a gazdasági és kereskedelmi lehetőségek továbbra is kiaknázatlanok.