Az IMF Latin-Amerikában keres támogatást

Fordult a kocka, ezúttal Latin-Amerika dobott hatost, így még egyszer dobhat, míg Európa kimarad a következő körből, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) pedig a próbálja megfejteni az eddig szinte töretlen sikerszéria titkát. Ennek érdekében az IMF vezérigazgatója, Chrisitne Lagarde a héten három latin-amerikai országba is ellátogatott, hogy előkészítse a jövőbeli együttműködést, melynek keretében a feltörekvők segítenék ki hiteleikkel az IMF-et, s ezáltal közvetten Európát is.

Az 1980-as évek adósságválsága, az „elvesz(teget)ett évtized” óta a latin-amerikai vezetők lába szinte beleremegett, ha egy-egy IMF-tisztségviselő az országba látogatott, most azonban sokkal magabiztosabban fogadják a Valutaalap delegációit. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy hogyan jutott el a ’80-’90-es évek ezredfordulóig tartó válságai, visszaesései után a kontinens egy olyan pozícióba, melynek révén akár az európai adósságválság megoldásában is szerepet vállalhat, igaz, nem közvetlenül, ennek lehetőségét ugyanis a legutóbbi, november elején Cannes-ban megrendezett G-20 csúcson egyértelműen kizárták.

A latin-amerikai országok közül Argentína, Brazília és Mexikó is részese a világ 20 legnagyobb gazdaságát tömörítő szerveződésnek, melynek más feltörekvő tagjaival (főként a BRICS-országokkal) egyöntetűen az IMF megerősítése mellett kötelezték el magukat, szemben az Európai Pénzügyi és Stabilitási Eszköz (EFSF) közvetlen finanszírozásával.

A diakockán az ENSZ Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottságának (ECLAC/CEPAL) becsléseit láthatjuk: az idei évre Dél-Amerika számára 6,1 százalékos össznövekedést jósolnak, az élvonalban Argentína, Peru és Uruguay szerepel. A jobb alsó diagram azt is megmutatja, hogy a térség sárgával jelölt oszlopa jóval meghaladja a kék színnel jelölt fejlett országok növekedési mutatóit a 2009-12-es időszakban.

A növekedés forrásai

Elemzők és az IMF szerint az egyes latin-amerikai országok szolgáltatnak napjainkban modellt a hatékony válságellenes intézkedések bevezetése terén. Az elmúlt években mind a külső, mind a belső tényezők segítették a növekedést: a foglalkoztatás bővülésének és az átlagbérek emelkedésének köszönhetően nőtt a belső kereslet a fogyasztás és a hitelek terén is, a világpiaci árak és az ázsiai kereslet emelkedése révén pedig nőttek az exportbevételek.

A válság természetesen Latin-Amerikát sem hagyta érintetlenül: 2008 végén kezdtek csökkenésbe az addig kedvező mutatók, de 2009 közepétől ismét beindult a növekedés. A kormányok többsége a válságkezelés eszközeként a keresletélénkítést választotta, a költségvetési egyensúly kárára (pl. adócsökkentésen keresztül). Így 2010-re a dél-amerikai régió 6,4%-os átlagnövekedést könyvelhetett el. 2011-re – egész Latin-Amerikára kivetítve – a CEPAL szerint ez az arány 4-5 százalék lesz (szemben a fejlett országok 1.6%-os növekedésével), melyet az infláció emelkedése kísér (elsősorban az élelmiszer- és üzemanyagárak növekedése miatt). Azonban fontos megjegyezni, hogy a kedvező számok ellenére Latin-Amerika még mindig nem tudta behozni hátrányát, a hosszú távú növekedés kulcsa a teljes tényező-termelékenység (TFP) és a versenyképesség emelése.

Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) szerint a válság átvészeléséhez és a fenntartható növekedéshez mély reformokra van szüksége a kontinensnek, s az OECD is az infrastruktúra és oktatás fejlesztésében látja a fejlődés zálogát.

Christine Lagarde is hasonlóan nyilatkozott latin-amerikai útja előtt, elismerte, hogy „a feltörekvő latin-amerikai országok a világ vezető hatalmainak új generációját jelenthetik”, azonban még számos erőfeszítésükbe fog kerülni a belső szociális egyenlőtlenségek megoldása. Az IMF vezérigazgatója elismerte, hogy Peruban és Brazíliában drámai javulást értek el a szegénység és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a humán infrastruktra fejlődése terén.

Számíthatunk Latin-Amerikára

Lagarde a héten három latin-amerikai országba is ellátogatott: Peru, Mexikó és Brazília elnökeivel és pénzügyi vezetőivel egyeztetett a globális pénzügyi válság és az euróövezetet veszélyeztető krízis megoldási lehetőségeiről – ugyanis a szakértők szerint Latin-Amerika számos jótanáccsal láthatja el az öreg kontinenst, köszönhetően az elmúlt évtizedek válságai során megszerzett tapasztalatnak, és az utóbbi évek lenyűgöző növekedését lehetővé tevő megfontolt makrogazdasági politikáknak.

Pénzügyi elemzők szerint az IMF vezetője nem csak javaslatokért, tanácsokért utazott az említett országokba, hanem anyagi hozzájárulásért is. Amennyiben a feltörekvők úgy döntenek, hogy hajlandóak lesznek hozzájárulásaikkal megerősíteni az IMF hitelezői képességét, azzal a szervezeten belüli kvótájuk is emelkedne, ezzel nagyobb szavazati súlyuk lesz, s a későbbiekben az IMF pénzügyi forrásaihoz is könnyebb hozzáféréssel bírnak majd – legalább is ezt szeretnék elérni a feltörekvők.

Guido Mantega brazil pénzügyminiszter már a látogatás előtt bejelentette, hogy a dél-amerikai ország készen áll részt vállalni a Valutaalap megerősítésében (köszönhetően annak, hogy Lula da Silva ex-elnök mandátuma alatt az ország IMF-adósból hitelezővé vált), azonban „még mindig arra várnak, hogy Európa részletesebb tervet mutasson be a válság kezelését illetően”. Lagarde mexikói tárgyalásával egy időben több gazdaság (USA, EU, Svájc, Japán, Nagy-Britannia, Kanada) központi bankja összefogott a dolláralapú likviditási problémák enyhítésére, mellyel a globális pénzügyi rendszer feszültségeit igyekeznek csillapítani, s talán ez lehet a következő lépés a krízis megoldása felé, mely a feltörekvőknek is elegendő elkötelezettségről tesz tanúbizonyságot. Ezenkívül Brazília – BRICS-beli társaihoz hasonlóan – az IMF részéről is megerősítést vár az intézmény reformját illetően, mely a kvótaszámítási módszereket is felülírná a fent említett gondolatmenet mentén.

A válság megoldása ugyanakkor Latin-Amerika érdeke is, ugyanis a mai globális, teljesen összefonódott világgazdaságban senki sem lehet „immunis” a külső tényezőkre. Mexikó mint a G-20 következő soros elnöke így maximálisan elkötelezett a javító intézkedések meghozatalában. Ez saját gazdasága miatt is fontos, hiszen exportjának 80 százaléka Európába és Észak-Amerikába irányul. Mexikó különös érzékenységét is mutatja, hogy a 2008-09-es mélyrepülés miatt IMF-hitelhez (FCL – rugalmas hitelkeret) kellett folyamodnia. Növekedése idénre azonban már 4,5%-os lett a tavalyi évhez képest.

Büntetés miatt kispadon

A G-20 értekezletéhez tartozik Argentína is, mely Paraguay, Peru és Uruguay után a legnagyobb növekedési rátát tudhatja magáénak a régióban. Mégsem szerepelt Lagarde körútjának állomásai között. Ennek hátterében elemzők egyfajta „büntetést, megleckéztetést” sejtenek.

Ugyanis még júniusban arról állapodott meg az argentin vezetés és az IMF, hogy 2012 januárjáig a kormány megreformálja a nemzeti statisztikai hivatalt (INDEC), melynek adatait a nemzetközi intézmények megbízhatatlannak tartanak, valamint nemzetközi könyvvizsgálatnak veti alá magát.

Cristina Fernández de Kirchner kormánya azonban eddig nem tett előrelépést annak érdekében, hogy a nemzeti statisztikai módszertant megfeleltessék a Valutaalap gyakorlatával, így az IMF hivatalosan is kijelentette, hogy nem hisz az argentin növekedési adatok megbízhatóságában. A helyzet tarthatatlanságát kifjezve Lagarde programjában Argentína helyett Peru kapott helyet.

Együtt, vállvetve

Már az 1929-es válság tanúlságai is bebizonyították, hogy csak közös együttműködéssel lehet hátrahagyni a recessziót. A krízis negatív hatásait nem szabad áthárítani másokra. Akkor azonban Latin-Amerika a befelé fordulást, az importhelyettesítő iparosítást (IHI) választotta, mely lassan megfojtotta a gazdaságokat. Ma már más a nemzetközi helyzet, azonban az interdependenciák csak fokozódtak, s a kontinens is tudja, hogy szerepet kell vállnia a válság leküzdésében. Cserébe csak annyit kérnek, hogy a globális kormányzásban elfoglalt helyüket elismerjék.