Szíria bukása átrendezheti a Közel-Kelet erőviszonyait

A szír rendszerrel szemben egyre keményebb nemzetközi szankciókat foganatosítanak a nyugati és az arab országok. Fogy a levegő Basár al-Asszád körül, ám még mindig kitartanak mellette hagyományos szövetségesei. Kérdés, hogy a külső szereplők meddig mennek el és a rendszer meddig bírja szusszal? Ha Asszád és rendszere előbb-utóbb bukik – amire komoly esély van – az alapvetően átrajzolja a Közel-Kelet politikai erőviszonyait.

Szíriában egyre súlyosabb összecsapásoknak lehetünk tanúi a kormányzat és az immár fegyveres felkelők között. Az áldozatok száma az ENSZ becslése szerint már a 3 500-at is meghaladta, mely egyre komolyabb nemzetközi aggodalomra ad okot. A szíriai felkelés veszélyessége illetve regionális destabilizáló hatása igen összetett kérdés és érdemes a vizsgálatra. A vallási-etnikai dimenziótól sem mentes Asszád rendszer elleni felkelés veszélyes gyúeleggyé alakult, mely akár a közel-keleti állam határain is túlnőhet.

Ha röviden áttekintjük az elmúlt időszak szíriai történéseit, akkor világosan látszik, hogy a nyolc hónappal ezelőtt elindult szíriai felkelés mára fegyveres polgárháborúvá vált. Lényeges különbség van a tavasszal kezdődött civil engedetlenség, ellenállás és demonstráció láncolat és a jelenlegi állapotok között. A helyzet odáig jutott, hogy a rezsimmel szembenállóknak egy törökországi emigrációban lévő politikai vezetőtestülete – kvázi árnyékkormánya – van a Szír Nemzeti Tanács formájában. A testület lényegében az Asszád diktatúrát ellenző erők átfogó politikai koordinációs testülete, melynek spektruma az iszlámista Muzulmán Testvériségtől, polgári liberális pártokon át egészen a betiltott kommunista pártig terjed. Emellett a testület kiterjedt külső kapcsolatokat épített ki többek közt a vezető nyugati, illetve arab, valamint a török kormányzattal. Ezzel a nemzetközi legitimációval már komoly politikai ellenfél a regnáló hatalommal szemben.

Annál is inkább, mivel a szíriai vezetés körül vészesen fogy a levegő. Az Egyesült Államok és az EU gazdasági szankciókkal sújtotta az arab országot a tüntetőkkel szembeni véres megtorlások miatt. Emellett az Arab Liga, jellemző gyakorlatától igen eltérően felfüggesztette Damaszkusz tagságát és további gazdasági szankciókat helyezett kilátásba. A Liga továbbá kérte a rezsimtől, hogy haladéktalanul függessze fel az erőszak alkalmazását és engedjen be az országba megfigyelőket. Ezeknek a felhívásoknak a rezsim nem tett eleget, így gazdasági szankciókkal kell szembenéznie. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy a rezsimmel jó kapcsolatokat ápoló Libanon – melynek kormányában komoly befolyással bír a Damaszkuszhoz ezer szállal kötődő síita Hezbollah – valamint Irak nem támogatják a szankciókat. Libanon egyébiránt Szíria Arab liga tagságának felfüggesztése ellen foglalt állást, míg Irak tartózkodott a szavazáson.

Szíria legfőbb külső támasza – mely a felkelések leverésében is tevékenyen segíti a rezsimet – Irán. A szír vezetés Irán számára híd a Közel-Keletre, illetve az arab világba. Jelenleg Irán befolyása igen korlátozott a régió országaiban. Szíria pedig kulcsfontosságú Irán szempontjából a libanoni síita Hezbollahhal és a palesztin Hamásszal való kapcsolat fenntartásában. Kissé egyszerűsítve a képet, Irán számára Libanonba és Palesztinába Damaszkuszon át vezet az út. Szíria elvesztése, Asszád rezsimjének bukása komoly stratégiai hátrányt okozna Irán és a tőle fizikailag, ezáltal elszigetelődő szövetségesei számára. Bár Irán a szír vezetés legkitartóbb támogatója, bizonyos értesülések szerint már kész az ellenzék felé való nyitásra, mely a fent említett geopolitikai okokra vezethető vissza. Jelen helyzetben éppen az iráni befolyás az, mely Libanont arra késztette, hogy kitartson Damaszkusz mellett. Irakban, ahol küszöbön áll az amerikai erők kivonása, szintén feszült a helyzet, hiszen jelentős Irán-barát politikai erők, illetve ehhez köthető síita militáns mozgalmak vannak jelen az országban. Ezek az erők ugrásra készen várják az amerikaiak távozása után feltételezhető átmeneti zavart, illetve politikai légüres teret, melyet Irán a hozzá hű erőkkel szeretne kitöltetni. Emellett az iraki elnök Dzsalál Talabáni világossá tette, hogy a Szíria elleni fellépés meglátása szerint szélsőségeseket segíthet hatalomhoz a szomszédos országban, ami Irak törékeny belső politikai egyensúlyát is veszélyeztetheti.

Irán maga is igen szorult helyzetben van a régióban. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség legfrissebb jelentésében rámutatott, hogy az iszlám köztársaság atomprogramjában feltételezhetően nukleáris fegyverkezésre utaló adatokat találtak. Ezt követően az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kanada szankciók bevezetésével, illetve szigorításával sújtotta Teheránt. A régió államait, élükön Szaúd-Arábiával és az öböl menti monarchiákkal pedig különösen aggasztja az iráni nukleáris ambíciók ténye. A szaúdi-iráni kapcsolatok további elmérgesedésének veszélyével is számolni kell. Ezzel egy kialakuló regionális fegyverkezési verseny, ezen belül is a nukleáris proliferáció veszélyét emelték ki. Szíria pedig egy lehetséges küzdőtér lehet a regionális hatalmi játszmában. Rijád számára kétségtelenül komoly politikai nyereség lenne, ha valamilyen módon sikerülne elveszejteni az arab rezsimek közt párjának számító Szíriát. Illetve a jelenleg az országot vezető Asszád rezsimet, melyet egyértelműen a síita iszlám egyik leágazásaként számon tartott Aláviták dominálnak. A szíriai konfliktus egyik mozgatórugója a szunnita-síita felekezeti ellentét, ami könnyen lehet, hogy a regionális kontextusban meghatározó szaúdi-iráni vetélkedés terepévé válik.

Persze ennél jóval összetettebb a képlet, hiszen nem csak Szaúd-Arábia és az öböl menti szunnita monarchiák fordultak élesen szembe Asszád elnök Szíriájával, hanem az egykori szövetséges Törökország is. Az Erdogan török miniszterelnök által követett külpolitika jegyében a török-szír kapcsolatok egyértelműen pozitívak voltak az eddigiekben. Az Arab Tavaszban azonban Törökország felfedezett egy új perspektívát, mely akár közel-keleti vezető hatalommá is teheti a nyugat és kelet között félúton lévő hetvenmilliós államot. A líbiai beavatkozás idején Ankara álláspontja még nem igazán volt világos, a török politika inkább csak követte az eseményeket, semmint főszereplő lett volna. Ehhez képest a törökök Asszádot éles kritikával illették. Erdogan kormányfő idejekorán figyelmeztette Basár Asszádot, hogy rendszere pengeélen táncol, majd a török államfő Abdullah Gül világossá tette, hogy a szír rezsim és az elnök számára már nincs visszaút. Bár Törökország hivatalosan eddig minden fórumon elutasította, hogy egy esetleges szíriai katonai beavatkozás élére állna, bizonyos értesülések szerint közel két hónapja már arról van szó török politikai és katonai körökben, hogy egy humanitárius célú puffer zónát hoznának létre a határ szír oldalán a hadsereg segítségével. Ezzel kívánva elkerülni az országba délről érkező további menekültáradatot, illetve így kialakítanának egy védett övezetet a rezsim erőszakosságától szenvedő szír civilek számára. Fontos tényező, hogy a felkelők fegyveres erejévé magát kinövő Szabad Szír Hadsereg vezetője, a Nemzeti Tanáccsal együtt Törökországban van, és onnan koordinálja tevékenységét. A felkelő erők az eddigi értesülések alapján Törökországból kiindulva hajtják végre rajtaütéseiket a szír hadseregen, illetve biztonsági erőkön. Ez pedig az eddigi állításokkal ellentétben azt feltételezi, hogy Törökország, még ha áttételesen is, de érintett az eddigi eseményekben. Az, hogy ez vajon intervenciónak nevezzük vagy sem, igazából megítélés kérdése.

A másik felvetés Alain Juppe francia külügyminisztertől jött, miszerint humanitárius folyosókat kellene kialakítani Szíriában a civilek védelme érdekében. Ezeket fegyveresen kellene védeni tekintettel a biztonsági helyzetre, ám a direkt katonai beavatkozás gondolatától Juppe is elzárkózott. Emellett elvetette az északi, török illetve a déli, jordán határ menti puffer zóna kialakításának gondolatát is. Egyébként Jordánia uralkodója, Abdalláh király volt az első arab vezető, aki Basára al-Asszád szír elnököt nyíltan távozásra szólította fel hazája és népe érdekében.

A felkelőknek nyújtott nyugati-török-arab gyakorlati segítség, illetve morális támogatás mellett azonban a rezsimnek is maradt még támasza. Iránnal már foglalkoztunk, mellyel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az Al-Arabíjában megjelent elemzés szerint éppen Irán volt az első külső hatalom mely intervenciót alkalmazott a szír felkelés ügyében. Meg nem erősített jelentések szerint az iráni Forradalmi Gárda tagjai aktívan részt vesznek a fegyveres felkelők elleni harcokban és a civilek elleni megtorlásokban is. Emellett az iráni tanácsadók, illetve fegyverszállítmányok nélkül a damaszkuszi rezsim még a mostaninál is sokkal nehezebb helyzetben lenne. Irán szerepe egyébként is köldökzsinór Asszád rendszere számára, hiszen a szír gazdaság az iráni olajból finanszírozott tőkeinjekciók és beruházások nélkül a jelenleginél is gyengébben teljesítene.

A másik fontos partner Irán mellett a nyugati intervenciót a leghangosabban és legélesebben kritizáló Oroszország. A szír-orosz stratégiai partnerség több évtizedes keletű, a szovjet időkre nyúlik vissza. Jelenleg az összes orosz fegyverexport durván tíz százaléka Szíriába irányul, ami megmagyarázza, hogy Moszkva miért is szeretné minél tovább életben tartani a rezsimet. A másik érdekesség, hogy Oroszország jelenleg egyetlen tengerészeti támaszponttal rendelkezik a Földközi-tengeren, ami a szíriai Tartúszban van. A bázis stratégiai jelentőségét csak növeli az oroszok számára, hogy a NATO a szomszédos Törökországba tervezi telepíteni rakétavédelmi rendszerének bizonyos elemeit. Az elmúlt években a tartúszi bázist bővítették és felújították, ám Asszád elnök rendszerének bukása nyomán Oroszország kénytelen lehet feladni ezt a jelentős hídfőállást a Mediterráneumban. Figyelembe véve a tényeket, nem csoda, hogy Moszkva nem lelkesedik a szír rendszerváltozás ügye iránt.

Emellett Oroszország Kínával együtt úgy érzi, hogy Líbia esetében a nyugat már eljátszotta jóindulatukat. Az ENSZ BT-ben ugyanis egyik állam sem élt vétójogával a Líbiával szembeni határozat esetében, melyet a nyugati államok, illetve a NATO a repüléstilalmi zóna felállításához adott felhatalmazásként értelmezett. A Haaretz izraeli napilap értesülései szerint Szíria esetében Oroszország oly mértékben nem enged, hogy hajókat vezényelt szíriai támaszpontjára. Az izraeli lap szerint a hajók nem üresen érkeztek, hanem S-300-as légvédelmi rakétákkal megpakolva, melyek hatékony fegyvernek bizonyulhatnak, ha a közel-keleti állam felett repüléstilalmi zónát állítana fel a NATO és az Arab Liga.A szíriai felkelés rendkívül veszélyes gyúelegyet alkot, melynek egy szikra is elég a robbanáshoz. Hasszán Naszrallah Hezbollah vezér sajtónyilatkozataiban világossá tette, hogy ha Iránban vagy Szíriában az Egyesült Államok, Izrael vagy bármely külső hatalom beavatkozik, az regionális konfliktushoz fog vezetni. Persze nem lehet tudni, hogy a radikális síita szervezet vezetője szorult helyzetében a fenyegetés eszközével próbálja elrettenteni ellenfeleit, vagy tényleg kész egy válaszcsapásra, ami nagy valószínűséggel Izrael ellen irányulna. A helyzet rendkívül összetett, hiszen Izrael számára örömre adhat okot, hogy egy régi ellenfél, az Asszádok Szíriája véglegesen meggyengült, azonban az ezt követő bizonytalanságból a zsidó állam sem profitál. A konfliktus regionális kiterjedése egyelőre megjósolhatatlan következményekkel járna, ahogy az sem világos, hogy Asszád szinte már bizonyos bukása után ki szerzi meg a hatalmat Szíriában. A konfliktus azonban mára polgárháborús helyzetre emlékeztet, ahogy arra Igor Ivanov orosz külügyminiszter rámutatott a felkelő erők Damaszkusz melletti hírszerzési központon végrehajtott eddigi legnagyobb szabású rajtaütése után. Az, hogy ebben a helyzetben valamely szereplő vállalkozik-e beavatkozásra és milyen formában teszi ezt, még koránt sem világos.