Vihar előtti csend Jordániában?

A Jordániai Hásimita Királyság valószínűleg elszámította annak a politikai örvénynek a horderejét, amely már más rendszereket elnyelt. Egyelőre képtelen reális válaszokat adni azokra a szociális és gazdasági problémákra, amelyek az országot már régóta emésztik. A túlélésért folytatott küzdelemben pedig a radikális iszlám veszélyével való riogatás lejárt lemez, ami legfeljebb aláfestést ad a társadalmi elégedetlenség zörejének, elnyomni nem képes azt. 

Lélegzetvételnyi időhöz jutott a jordániai vezetés, miután az ellenzéki erők májusig lefújták hagyományos pénteki tüntetéseiket. Egyoldalú „felvonulási moratóriumuk” mögött az a szándék húzódik, hogy elhatárolódjanak az iszlám törvénykezés, a saría bevezetését szorgalmazó szalafitáktól, akikkel az elmúlt időszakban többször meggyűlt a baja a rendszernek és a biztonságiaknak. 

Vagy éppen ellenkezőleg? Sokan vélik úgy, hogy nagyon is kapóra jönnek most a szalafiták az udvarnak. A múlt pénteken őrizetbe vett radikális iszlamisták, és a köztük és a biztonsági erők között kirobbant zavargások Zerga’-ban azt megelőzően, ürügyet biztosítanak az udvarnak, hogy „összemossa” a reformköveteléseket a radikális iszlám kihívásaival, ezáltal kibújjék az engedmények elől az „állambiztonság” kiskapuján, mondván: az ellenzék egy húron pendül a szalafitákkal.

Az ellenzék lépésével a „jordániai Labdaházból” a játékszer az uralkodó térfelére került. Időt kapott, egyrészt, hogy fokozza a szalafitákra (létszámukat az elemzők nem teszik többre ezer főnél az országban) nehezedő nyomást, másrészt, hogy más irányból próbálja megközelíteni a válságot, új hangnemmel, mondanivalóval és új eszközökkel álljon elő.

Ugyanis, azok a módszerek, ahogy az udvar eddig a problémákhoz viszonyult, nemcsak hibásak, hanem az események rossz olvasatát is tükrözik: a jordániai vezetésnek mintha nem tűnt volna fel, hogy más arab országokkal ellentétben itt a társadalomban nincs konszenzus a rendszer megdöntése mellett. „Az ország többsége nem a rendszer megváltoztatását akarja, hanem változásokat a rendszerben” – mutat rá Lamis Andoni az Al Jazeera pánarab televízió angol nyelvű internetes oldalán március 30-án megjelent írásában. 

Ehhez képest, a vezetés érthetetlenül keményen, vasmarokkal sújtott le a Március 24. ifjúsági mozgalom korábbi, pénteki tüntetéseire, amelyek közül több különösen erőszakos irányt vett. Például a március 25-re meghirdetett ülősztrájknak – amely mindössze az erőteljes állami ellenőrzés közéletre és médiára kiterjedő uralma ellen kívánt demonstrálni – a vezetés verőemberekkel vetett véres véget. Az erőszak nem megoldás, maximum rövidtávon, hiszen a játékszabályok megváltoztak az arab világban: sem a félelem lélektani fala, sem a biztonsági erők sorfala nem megingathatatlan. A palota sorsa pedig a kivezényelt készenlétiek kezében van.

A Jordániában is végbement, átlátszó „kirakat-személycserék” a politikai szférában nem bizonyultak túl jó húzásnak korábban más országokban sem, ezáltal nem elegendőek ahhoz, hogy az uralkodó nyugodtan hajtsa álomra fejét. A hitelüket vesztett, rossz hírű kormánytagokat hasonló rendszer(h)ű őskövületekre kicserélni nem helyettesíti a választási csalások és a törvényekkel való játszadozások miatt illegitim parlament feloszlatását, az alkotmánymódosítást, az új, szabad és tiszta választások kiírását, majd később a legnagyobb parlamenti tömb által adott kormányfő kormányalakítási megbízását, amelyekre a jordániai társadalomnak igénye van.

Ezenkívül, lehet vélt vagy valós idegen beavatkozást láttatni a jordániai „felfordulás” mögött – az udvar kommunikációja részben erre épül – ám a rendszerek rendteremtéshez rendelkezésre álló eszközei közül ez is rendre „a futottak még” kategóriához tartozott az eddigiekben, és ha a vezetés túl komolyan veszi saját bombasztjait, saját magát húzhatja csőbe.

Az önkényuralmat a felnagyított radikális iszlám veszélyére építeni pedig, tehát azt egy kivetített, hipotetikus rémkép ellentételezésére visszavezetve legitimizálni – ahogy az arab közmondás mondja: a gabonaszemből kupolát csinálni – egyszerre csalfa, és egyszerre játék a tűzzel, illetve a farkassal. Haszan Abú Haníjja muszlim szervezetekkel foglalkozó kutató az Al Jazeera honlapján április 17-én megjelent elemzésében rámutat, hogy a szalafitákkal való leszámolás egyrészt „egyszerűbb, mint a politikai párbeszéd” másrészt nem fog véget vetni a mozgalomnak, amely „a politikai tér kapuinak bezáródásából és a reformok hiányából táplálkozik.”

Mintha az sem árnyalná az udvar politikáról alkotott felfogását, hogy az ország – amely közvetlenül egy illékony Szíria, egy kaotikus Irak és egy kiszámíthatatlan Izrael szomszédja – lakosságának kétharmada palesztin, ami egy komoly destabilizációs tényező. Egy olyan ország, amely nemcsak zúgolódik, de megosztott is, nem feltétlenül ellenállóképes az elégedetlenség azon mikrobáival szemben, amelyek a politikai állóvízben fejlődnek ki.

Februárban a Jordán folyótól keletre élő törzsek vezetői közleményükben maró gúnnyal  támadták az udvar és Ranya királyné – aki különben maga is palesztin származású –  hatalmi praktikáit: „ha az őt (vagyis a királynét) körülvevő udvaroncok és hatalomgyakorlók nem hagynak fel a jordániaiak megosztásával és változatlanul szétlopják az országot, ha Abdullah király nem harcol a korrupció ellen, és nem vezet be reformokat, olyan események játszódhatnak le, mint Tunéziában, vagy Egyiptomban.”

Márpedig, ha egy tanulságot le lehet szűrni az említett két ország emlékképeiből, az az, hogy komolyan kell venni a tömeget, oda kell figyelni elégedetlenségükre. Mert, ahogy az arab közmondás tartja: „nem az a barátod, aki hisz neked, hanem az, aki őszinte hozzád.” Az idézett elemzők szerint a jordániaiak nem akarják a rezsim bukását, csak új választási törvényt, az egymást követő kormányok felső szintjeiig érő állami korrupció végét, egy elszámoltatható és vállalható kormányt, több szabadságjogot és igazságosságot. A reformok pedig, több legyet ütnek egy csapásra: a „külföldi szabotőrök” és a „veszélyes szalafiták” előtt is szűkítik a mozgásteret.