Patthelyzet Líbiában – van-e kiút?

Úgy tűnik, Líbiában katonai és politikai szempontból is holtpontra jutottak az események. Vajon mi mozdíthatja ki ebből a helyzetből a résztvevőket?

Az immár két hónapja zajló líbiai fegyveres konfliktus egyértelműen holtpontra látszik jutni. Jelenleg a frontvonal keleten Brega és Adzsdábija városok között húzódik. Az előbbi olajkikötő a Kadhafi csapatok, míg az utóbbi a felkelők kezén van. Bár a frontvonal a helyszíni beszámolók szerint folyamatosan mozog, úgy tűnik, eddig hiába a NATO légicsapásai, a felkelők nem tudják magukhoz ragadni a kezdeményezést katonai értelemben. Ezzel párhuzamosan Kadhafi erői pedig elvesztették azt a képességüket, hogy tovább tudjanak előrenyomulni kelet felé. A NATO jelentések szerint Kadhafi kormánycsapatai mintegy harminc százaléka semmisült meg a NATO légicsapások következtében. Úgy tűnik, azonban ez sem elég ahhoz, hogy katonai értelemben megtörjék őket. A frontvonal csaknem két hete nem mozdult el számottevően, annak ellenére sem, hogy mindkét fél kölcsönösen támadta egymást, ám áttörést nem sikerült elérni.

A teljes patthelyzetet érzékelve a NATO beavatkozást leginkább propagáló Nicolas Sarkozy francia elnök és David Cameron brit miniszterelnök további lépéseket szorgalmazott a NATO részéről abba az irányba, hogy fokozza a légicsapások intenzitását. A koalíciós országok dohai csúcsát, illetve a NATO berlini találkozóját követően az említett vezetők fokozták azirányú nyomásukat, hogy más NATO tagállamok is vállaljanak aktív szerepet a légicsapásokban, túlmenően a BT 1973-as határozatában elrendelt repüléstilalmi zóna betartatásán. Az üzenet elsősorban Olaszországnak és Spanyolországnak szólt, ám az említett államok világossá tették, hogy nem kívánnak változtatni jelenlegi hozzájárulásukon. A Egyesített Védelmező – Unified Protector névre hallgató NATO művelet pedig, úgy tűnik, nem tudja maradéktalanul teljesíteni a civilek védelmének feladatát jelenlegi formájában.

Miszráta jelentősége – A líbiai Sztálingrád

A már említett keleti front mellett kritikus jelentőséggel bír a Tripoli és Szirte között elhelyezkedő nyugat-líbiai Miszráta város, melynek Kadhafihoz hű erők általi ostroma a fegyveres konfliktus kirobbanása óta tart. A mára már a sztálingrádihoz is hasonlított városostrom, mely a lehető leg kegyetlenebb módon zajlik sorsdöntő jelentőségű lehet. A felkelők által tartott város (illetve inkább annak csak egy része) óriási pusztítást élt át az elmúlt időszakban és gyakorlatilag a városban rekedt civilek helyzete humanitárius katasztrófával fenyeget, egyrészről az ostromlók tüzérségi támadásai, másfelől az élelem, ivóvíz és orvosi ellátás akadozása, vagy éppen teljes hiánya miatt. A tarthatatlan helyzetre való tekintettel az EU felajánlotta, hogy hajlandó katonai kíséretet adni egy a várost érintő humanitárius segélyakció megszervezéséhez, amennyiben az ENSZ erre felkéri. Eddig ilyen irányú felkérés nem érkezett, így úgy tűnik az EU nem kap szerepet egyelőre a konfliktusban.

Miszráta esetében látszik a leginkább, hogy a NATO által felállított légtérzár, illetve a légicsapások nem tudják maradéktalanul beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. A nyílt terepen könnyen megsemmisíthető nehézfegyverek, mint a tankok és páncélozott harcjárművek, valamint az önjáró tüzérség a városokban olyan érzékeny területek mellett elhelyezve, mint iskolák, korházak és mecsetek egyszerre védettekké váltak a szövetséges légierővel szemben. Így a lojalista csapatok meg tudták őrizni azt a tűzerőt, amivel a város ostromát fenn tudják tartani és a szorongatott védők helyzetét megkeserítik, valamint a városban ragadt civilek életét is veszélyeztetik. Amennyiben Miszráta védői nem kapnak, valamiféle hatékony segítséget a város óhatatlanul elesik, ami döntő fordulat lehet. Egyfelől komoly csapást mérhet a felkelők moráljára, valamint a nemzetközi közösség, így a koalíciós államok és a NATO számára óriási kudarc lenne. Az ország harmadik legnagyobb városának eleste azt is jelentené, hogy gyakorlatilag az egész nyugati országrész Kadhafi irányítása alá kerülne, eltekintve néhány kisebb várostól a Tripolitól délre fekvő hegyvidéki területeken. Nyilvánvalóan ez azt is jelentené, hogy a diktátor nyugaton lekötött erőit a keleti frontra csoportosíthatná, fokozva a nyomást a felkelőkön. Bár azért  azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy bármilyen átcsoportosítás Khadafi hadseregének részéről kisebb fajta bravúr lenne, tekintetbe véve, hogy nyílt területen több száz kilométert kellene mozogniuk úgy, hogy a vele szemben álló szövetséges légierő a teljes légifölény birtokában bármikor lecsaphat a mozgásban lévő erőkre, ahogy ezt az eddigiekben is tette.

Arra azonban jó lenne Kadhafinak a város elfoglalása, hogy esetleg valamiféle politikai alkupozíciót csikarjon ki a felkelőktől, ami az ország kelet-nyugati felosztását jelentené. Ez egy Szudán típusú forgatókönyv lenne. Valószínűleg a Jamahariya vezetője egy ilyen megoldással is elégedett lenne, tekintve, hogy a teljes győzelem számára irreális célkitűzés. Annál is inkább, mivel a felkelők egyre szervezettebbek, ahogy arról például az Al-Dzsazíra beszámolója is tanúskodik. Ahogy a riport szerzője rávilágít a felkelők erői már nem felfegyverkezett civilek tömege, hanem inkább tekinthető milíciának, ha hadseregnek még nem is. Ez a minőségi javulás feltehetően folytatódik, hiszen Bahrein többek közt tankelhárító fegyvereket, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok golyóálló felszereléseket, kommunikációs eszközöket, továbbá járművek szállításáról hozott döntést a napokban.

A nyugati katonai tanácsadók színre lépnek – Vietnamizálódás?

Győzhet-e Kadhafi?

A 41 éve hatalmon lévő vezér nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy amennyiben a helyzet nem változik katonai értelemben hamarosan, az számára nem jó. A lassan a felkelőkhöz becsordogáló külső segítség kiegyenlíti, majd fokozatosan meg is fordíthatja az erőviszonyokat. Persze az is kérdés, hogy Kadhafi meddig bírja anyagi erőforrásokkal, és hogy mennyi külső segítséget kap. A felkelők részéről számtalan vád érte a rezsimet, hogy az ezredes külföldi zsoldosokat toboroz többek közt Szíriából, Algériából, illetve Fehéroroszországból, valamint számos szub-szaharai országból, mint Niger, Csád, Mali.

Ezzel párhuzamosan az említett országok kormányait is megvádolták, hogy különböző módokon támogatják a líbiai vezetőt. Emellett az is nyilvánvalóan számításba jöhet Kadhafi részéről, hogy az arab forradalmaknak még koránt sincs vége. Amennyiben Jemenben, vagy Szíriában az eddigieknél rosszabbra fordul a helyzet és a nemzetközi figyelem némileg elterelődik az észak-afrikai államról, az akár a vezér malmára is hajthatja a vizet. Ennek fényében nyilvánvaló, hogy ki fog tartani a továbbiakban is. A tripoli vezetés egyértelmű célja, még ha a 41 éve uralkodó diktátor távozik is, hogy a hatalmat valamelyik fiára hagyományozza, ami a Nemzeti Átmeneti Tanács számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Így azt mondhatjuk, hogy jelen helyzetben a politikai megoldás igen távolinak tűnik, amennyiben a katonai helyzet nem módosul jelentősen valamilyen irányba.

Van-e kiút a válságból – Mit hozhat egy szárazföldi intervenció?

Ehhez az áttöréshez pedig úgy tűnik a tripoli vezetésnek egyre fogy az ereje, ám a felkelők önmagukban még nem elég erősek. A kezdeti lelkesedés, hogy a felkelők és a NATO légicsapásai együttesen megroppantják a rezsim gerincét mára egyértelműen irreális álmokká váltak.

A megoldás hosszabb távon lehet az ország megosztása, ahogy arról már fentebb volt szó, ezt azonban sem a bengázi Nemzeti Átmeneti Tanács, sem a szövetségesek nem akarják igazán, hiszen az Kadhafi – még ha csak az ország egyik felében is – hatalmon maradását jelentené, és hosszabb távon destabilizálná Líbiát, illetve szélesebb értelemben a Földközi-tenger térségét is.

A másik szcenárió a felkelők fokozatos felfegyverzésével és kiképzésével, a helyzet javukra történő átfordítása, a NATO légtérzár fenntartása mellett. Ez hosszú távú stratégia és igen bizonytalan végkimenetelű, valamint a konfliktus elnyúlásával fenyeget, ami akár hónapokig is tarthat. Ez pedig egyértelműen még több áldozathoz és pusztuláshoz vezet, ami a háború utáni helyzetet teheti bizonytalanná. Ezzel a megoldással azonban egy külföldi szárazföldi beavatkozást lehetne elkerülni, amiért egyelőre senki sem lelkesedik.

A külföldi szárazföldi katonai intervenciót sem szabad azonban kizárni, hiszen az lényegesen gyorsabban lezárhatja a konfliktust, mint a lázadók felfegyverzése és kiképzése. Ez azonban számos új veszélyt rejt magában. Elég csak az iraki háborúra gondolni, ahol Szaddam katonái kevés kivételtől eltekintve eltűntek a csatamezőről, már azelőtt, ahogy az amerikai, illetve koalíciós erők találkoztak volna velük. Líbiában nyilvánvalóan a lojalista erőknek ebben a legyengített formában még annyi esélye sincs az ellenállásra a nyílt harcmezőn, mint a légicsapások előtt volt. Ezzel persze Kadhafi és parancsnokai is tisztába vannak, így egy beavatkozás esetén feltehetőleg a lakott területekre húzódnának vissza, ami olyan jellegű csatákhoz és ostromokhoz vezetne, mint amilyen Hue volt 1968-ban a vietnami háborúban, vagy Falludzsa 2004-ben Irakban, illetve ami most folyik Miszrátában, csak éppen fordított előjellel. Ez nyilvánvalóan a civil lakosság szenvedéseit csak fokozná és még a legnagyobb jóindulattal sem indokolható a jelenlegi BT határozattal. Az ilyen típusú ellenállás pedig akár egy elhúzódó gerillaháborúval is járhat a Kadhafihoz hű területeken, ami hosszútávra is lekötné a beavatkozó hatalmak csapatait Irakhoz és Afganisztánhoz hasonlóan.

A szárazföldi intervenció azonban még a nyilvánvaló rizikófaktorok ellenére sem zárható ki és szinte biztos, hogy nem a legrosszabb, ami történhet. Abban az esetben számíthatunk beavatkozásra, ha a jelenlegi helyzet a felkelők erősítését célzó lépések ellenére sem billen el a javukra és Miszrátában nem javul a helyzet. Továbbá, ha éppen ellenkezőleg a tripoli vezetés csapatai elfoglalnák Adzsdábiját, amivel már közvetlenül a felkelők központját, Bengázit is fenyegethetnék. Egyelőre egy ilyen beavatkozásra nyugati részről sem túl nagy a hajlandóság, és a Bengázi vezetés sem szeretne külföldi katonákat látni az ország területén érthető politikai okokból.

Egy korlátozott humanitárius intervenció – leginkább Miszrátára koncentrálva – már inkább esélyesebb, azonban ez is komoly buktatókat hordoz magában. Elég csak az 1992-es szomáliai beavatkozásra gondolni, ami teljes kudarchoz. A beavatkozással kapcsolatban Carter Ham tábornok egy Kongresszusi meghallgatáson hangsúlyozta, lehetséges hogy az Egyesült Államok is csapatokat küldjön, bár ez nem lenne ideális megoldás, hangsúlyozta a líbiai műveleteket megkezdő koalíció korábbi amerikai főparancsnoka. A kérdés egyelőre nyitott, és úgy tűnik, az események dinamikája legalább annyira meghatározó lesz, mint a résztvevők megoldási tervei. Úgy fest azonban, hogy koránt sem közeleg a konfliktus lezárása.